2014. október 13., hétfő

Párkapcsolat, avagy az önként vállalt életreszóló válság

A legnagyobb szemű lánynak mondom, gyönyörű vagy. Ma sokszor lakattam jól szememet szépségeddel. De mi haszna? verődik erre mellém. Szép, nagy szemű gyermekeid születnek, felelem mosolyogva. De kivel? néz rám azokkal a csodálatosakkal, és akkora reménytelenséget érzek ki a hangjából, hogy még én is megrémülök. Nincs társad? Nincs. Nagyon szeretnék. De amilyen zizi vagyok én, mindenki elfut tőlem. Tudod, huhuu, olyan nagyon zizi vagyok, mondja mosolyogva, és én olvasom a mellvértet, amit azért hord, hogy elviselje a fájdalmát. Azt mondogatja magának, hogy ő valami extrém zizi és bolondos lány, ezért nem talál magának pasit, így legalább van egy jó kis ürügye, így legalább nem szakad meg a szíve. Nem megyek bele a játszmájába, amit kínál, hanem csavarok egyet rajta. Készen vagy arra, hogy bevállald őt, aki a másik végen olyan zizi, mint te? Készen van rá a szíved, hogy egy ilyen embernek nyíljon meg és maradjon nyitva? A te extrém ellentétedre? Akitől jön, hogy elmenekülj, mégis, minden nap hajlandó vagy legyőzni a közöttetek lévő távot, vagy legalább megindulni felé? Aki minden nap másként kel fel, soha nem tudod, hogy éppen mi lesz veletek, aki neked semmiféle biztonságot nem kínál? A te bolondosod, zizid, kész fogadni ezt a másik bolondost, zizit? És látni, hogy nem egy könnyű kis kalandra vállalkozik, hanem egy olyan válságra, ami életreszóló? Pár-kapcsolatra?


Sűrű és nehéz a levegő, ezen még az esti tó partja sem segít. A szépség is mintha tele lenne felkiáltójelekkel. De hát nem azt mondják, hogy harmónikus, egymásbasimuló az ideális párkapcsolat? Nem tudom. A kérdés az, hogy fejlődni akarsz, vagy egy szép kis függőségi viszonyban lustálkodni? A harmónia ott jelenik meg, ahol szüntelen a virágzás, elvirágzás, újrabimbózás, ahol a párkapcsolatban a párok szüntelen változnak, alakulnak, fejlődnek, egymás által és egymás tükrében, és néha, pont az elviselhetetlenséggel is egymást ebben a változásban támogatva. A harmónia nem egy statikus valami, hanem inkább olyan, mint egy tánc, egy ráfekvés az áramlásra. A nem könnyűség ebben a ráfekvésben van. Nagyon, nagyon nehéz párkapcsolatban élni. Tedd fel magadnak a kérdést, bevállalod ezeket a nehézségeket? És, ha igen, milyen férfival? Milyen ő? Hogyan szeretnél a leginkább kapcsolódni hozzá? És meg fog jelenni.


Igen, de...kezdi a mondatát, és tudom, most ismét egy érvelősdi jön részéről, az ellenállás jól ismert kezdő szavai, az elme kapálózásai, amelyeknek megvan a helyük, értékük és dolguk, csak éppen bizonyos határokon túl már nem segítenek. Igen, de... mi van, ha megjelenik, én hű de oda vagyok érte, és ő nem viszonozza?

Olyan nincs. Akkor nem a szívedből jött a kívánság, akkor nem látod őt és érzed őt magadban, és nem a szíveddel hívod meg. Ha a szíved hívja meg, nem a szexualitásod, nem az egós hódításaid, akkor megérkezik. És akkor ő érkezik meg, ő, aki szintén a szívével fogja a te hívásodat. És akkor összekapcsolódtok.

De mi van, ha mégse? Ha mégse viszonozza az én nagy érzelmeimet?

A másikkal nincs mit kezdened. Igazából neki ehhez nem sok köze van. Csak és kizárólag magadból indulhatsz ki. Amíg mind azon lavírozol, hogy mi van, ha ő nem, addig nem vagy magadban, nem vagy magadnál. Érkezz meg a szívedbe, adj időt magadnak, hogy érkezz meg ide, ne türelmetlenkedj, hanem gyöngéden bánj magaddal. És hagyd, hogy vezessen, hogy mutassa az utat.


Érzem, ez már sok. Itt tapintottam rá valami olyan lényegesre, amit most, ebben a pillanatban már nem tud befogadni. Be is zárul, nem teljesen, csak hallom a kapucsikorgást. Mielőtt visszatérne az érvelések mezejére, még megkérdi: de a szexuális vonzódás is fontos, nem? Nagyon, nagyon fontos. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek akár többszöri három, vagy akár több-hónapok, amikor nemhogy nem szeretkeztek, de még egymáshoz sem értek. Átalakul az elképzelésed, a rögeszméd arról, hogy milyen is kell legyen a párkapcsolatban a nemi élet. De ha nincs meg kezdettől a szenvedély, a tűz, akkor nincs, ami ismét felpislákoljon és lángra kapjon. Ha ott van, akkor a válságok után, mihelyt ismét látod a másikat a szabad, szuverén, felnőtt és önálló életében, amiben szeret és tud önfeledten otthon lenni, aki nem akar tőled semmit, és te sem akarsz tőle semmit, ismét bele tudsz szeretni, és a tűz is ismét fel tud lobbanni. Másként ég majd, és más a dolga, mint első alkalommal, mégis, ugyanaz a tűz. Úgy tudod ismét és ismét a kapcsolódás felelősségét felvállalni, hogy tudatában vagy annak, a szabadságon belül ott vannak a kötelékek. Ugyanakkor a lehetőségek is, a mérhetetlen gazdagságok.

Érzem, ennyi volt. Eddig tartott a beszélgetés ereje. Kezd könnyed és szellős lenni a levegő. Megérkezünk, hirtelen körénk nőnek a többiek is. Az este folyamán és másnap sem említjük a beszélgetést. Az asztalnál egyszer akad össze a tekintetünk. Mosolyog. Kacsint. Visszakacsintok. Búcsúzáskor hosszan, hosszan öleljük egymást. Érzem a szívét.



© Fotó Sütő Zsolt
© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése