2014. október 27., hétfő

Ahonnan jössz



Soha ne felejtsd el, honnan jössz. Ez volt szüleim egyik leggyakoribb tanítása. Nem azt mondták, jó szájbarágósan vagy követelőzve, hogy tiszteljem őket, a falumbelieket, a származásomat, hanem inkább megjegyezték, ahányszor csak az arrogancia és orrot magasan hordás témája jött elő, soha nem felejtsd el, ahonnan jössz. De hát én nem is akarom elfelejteni, gondoltam akkoriban, bő kamasz koromban. 

Azonban jóformán még végig sem gondolhattam ezt, máris túl gyakran kerültem olyan helyzetbe, amikor egyszerű, falusi származásomat szégyenként éltem, vagy élhettem meg. Hiszen láttam, városon bandák vannak, menő baráti társaságok, s a bandák mögött az ősi családok, gyakran még valami nemesi levél is a családi történetben, s bár ők maguk is éppen azon voltak, hogy szakítsanak szüleikkel, mégis, ez a háttér mindennél erősebb szervező erőként működött. Folyamatosan szembesülnöm kellett azzal a nagy helyzettel, hogy szakítani szeretnék a szüleimmel, járni immár az én utamat, ami csakis az enyém, kizárólag, nem függ semmitől és senkitől, főleg a lelki fröccsöktől nem, ugyanakkor mélységesen fájt a szégyenérzet, ami a származási családom miatt néha eltöltött. Ilyenkor biza eszembe jutott, hogy sose felejtsem el, honnan jövök. Jó, jó, gondoltam, de attól nekem nem lesz könnyebb. 

És mégis, attól, hogy nem felejtettem el, hogy egyáltalán eszembe jutott, könnyebb lett. Mert úgy tudtam hajmeresztő dolgokba belemenni, hogy tudtam, mindegy, hogy én annakidején, gyerekkoromban jónak vagy rossznak éltem meg valamit, az hozzájárult ahhoz, hogy most van merszem abba az újba, a kalandba, a kihívásba belevágni. Tudtam, megeddzettek a szüleim ahhoz, hogy bátran próbáljak ki új dolgokat, fejlődjek, immár az ő kívánságaiktól valóban többnyire függetlenül, a magam módján. És a kicsi csomagot, amivel útnak indultam, azt a kicsi batyut, amit szimbólikusan az iskolában adnak meg, hordoztam magamban, és mindannyiszor hálával gondoltam rá. Akkor is, amikor olyasmit követtem el, hogy biztosan tudtam, erről soha, de soha nem fogok a szüleimnek beszélni. Mert ez már az én dolgom, félig még gyermekes, félig már felnőttes, mégis, a titok, ami felnőtté, tetteimért felelősségvállaló emberré érlel. 


Normális az, hogy a lázadást éled. Normális az, életed egy szakaszában, ha a szüleiddel homlokegyenest ellenkező irányban indulsz el. De vidd magadban a csomagot, amit tőlük kaptál, még akkor is, ha arról úgy érzed, az „csak” az életed. És akkor az ő erejükkel mész tovább, és mindkét lábad egyformán erősen tapodja az új utat.
 
(Novemberi Cimborának)

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése