2014. október 27., hétfő

Ahonnan jössz



Soha ne felejtsd el, honnan jössz. Ez volt szüleim egyik leggyakoribb tanítása. Nem azt mondták, jó szájbarágósan vagy követelőzve, hogy tiszteljem őket, a falumbelieket, a származásomat, hanem inkább megjegyezték, ahányszor csak az arrogancia és orrot magasan hordás témája jött elő, soha nem felejtsd el, ahonnan jössz. De hát én nem is akarom elfelejteni, gondoltam akkoriban, bő kamasz koromban. 

Azonban jóformán még végig sem gondolhattam ezt, máris túl gyakran kerültem olyan helyzetbe, amikor egyszerű, falusi származásomat szégyenként éltem, vagy élhettem meg. Hiszen láttam, városon bandák vannak, menő baráti társaságok, s a bandák mögött az ősi családok, gyakran még valami nemesi levél is a családi történetben, s bár ők maguk is éppen azon voltak, hogy szakítsanak szüleikkel, mégis, ez a háttér mindennél erősebb szervező erőként működött. Folyamatosan szembesülnöm kellett azzal a nagy helyzettel, hogy szakítani szeretnék a szüleimmel, járni immár az én utamat, ami csakis az enyém, kizárólag, nem függ semmitől és senkitől, főleg a lelki fröccsöktől nem, ugyanakkor mélységesen fájt a szégyenérzet, ami a származási családom miatt néha eltöltött. Ilyenkor biza eszembe jutott, hogy sose felejtsem el, honnan jövök. Jó, jó, gondoltam, de attól nekem nem lesz könnyebb. 

És mégis, attól, hogy nem felejtettem el, hogy egyáltalán eszembe jutott, könnyebb lett. Mert úgy tudtam hajmeresztő dolgokba belemenni, hogy tudtam, mindegy, hogy én annakidején, gyerekkoromban jónak vagy rossznak éltem meg valamit, az hozzájárult ahhoz, hogy most van merszem abba az újba, a kalandba, a kihívásba belevágni. Tudtam, megeddzettek a szüleim ahhoz, hogy bátran próbáljak ki új dolgokat, fejlődjek, immár az ő kívánságaiktól valóban többnyire függetlenül, a magam módján. És a kicsi csomagot, amivel útnak indultam, azt a kicsi batyut, amit szimbólikusan az iskolában adnak meg, hordoztam magamban, és mindannyiszor hálával gondoltam rá. Akkor is, amikor olyasmit követtem el, hogy biztosan tudtam, erről soha, de soha nem fogok a szüleimnek beszélni. Mert ez már az én dolgom, félig még gyermekes, félig már felnőttes, mégis, a titok, ami felnőtté, tetteimért felelősségvállaló emberré érlel. 


Normális az, hogy a lázadást éled. Normális az, életed egy szakaszában, ha a szüleiddel homlokegyenest ellenkező irányban indulsz el. De vidd magadban a csomagot, amit tőlük kaptál, még akkor is, ha arról úgy érzed, az „csak” az életed. És akkor az ő erejükkel mész tovább, és mindkét lábad egyformán erősen tapodja az új utat.
 
(Novemberi Cimborának)

© Gergely Edó

2014. október 13., hétfő

Párkapcsolat, avagy az önként vállalt életreszóló válság

A legnagyobb szemű lánynak mondom, gyönyörű vagy. Ma sokszor lakattam jól szememet szépségeddel. De mi haszna? verődik erre mellém. Szép, nagy szemű gyermekeid születnek, felelem mosolyogva. De kivel? néz rám azokkal a csodálatosakkal, és akkora reménytelenséget érzek ki a hangjából, hogy még én is megrémülök. Nincs társad? Nincs. Nagyon szeretnék. De amilyen zizi vagyok én, mindenki elfut tőlem. Tudod, huhuu, olyan nagyon zizi vagyok, mondja mosolyogva, és én olvasom a mellvértet, amit azért hord, hogy elviselje a fájdalmát. Azt mondogatja magának, hogy ő valami extrém zizi és bolondos lány, ezért nem talál magának pasit, így legalább van egy jó kis ürügye, így legalább nem szakad meg a szíve. Nem megyek bele a játszmájába, amit kínál, hanem csavarok egyet rajta. Készen vagy arra, hogy bevállald őt, aki a másik végen olyan zizi, mint te? Készen van rá a szíved, hogy egy ilyen embernek nyíljon meg és maradjon nyitva? A te extrém ellentétedre? Akitől jön, hogy elmenekülj, mégis, minden nap hajlandó vagy legyőzni a közöttetek lévő távot, vagy legalább megindulni felé? Aki minden nap másként kel fel, soha nem tudod, hogy éppen mi lesz veletek, aki neked semmiféle biztonságot nem kínál? A te bolondosod, zizid, kész fogadni ezt a másik bolondost, zizit? És látni, hogy nem egy könnyű kis kalandra vállalkozik, hanem egy olyan válságra, ami életreszóló? Pár-kapcsolatra?


Sűrű és nehéz a levegő, ezen még az esti tó partja sem segít. A szépség is mintha tele lenne felkiáltójelekkel. De hát nem azt mondják, hogy harmónikus, egymásbasimuló az ideális párkapcsolat? Nem tudom. A kérdés az, hogy fejlődni akarsz, vagy egy szép kis függőségi viszonyban lustálkodni? A harmónia ott jelenik meg, ahol szüntelen a virágzás, elvirágzás, újrabimbózás, ahol a párkapcsolatban a párok szüntelen változnak, alakulnak, fejlődnek, egymás által és egymás tükrében, és néha, pont az elviselhetetlenséggel is egymást ebben a változásban támogatva. A harmónia nem egy statikus valami, hanem inkább olyan, mint egy tánc, egy ráfekvés az áramlásra. A nem könnyűség ebben a ráfekvésben van. Nagyon, nagyon nehéz párkapcsolatban élni. Tedd fel magadnak a kérdést, bevállalod ezeket a nehézségeket? És, ha igen, milyen férfival? Milyen ő? Hogyan szeretnél a leginkább kapcsolódni hozzá? És meg fog jelenni.


Igen, de...kezdi a mondatát, és tudom, most ismét egy érvelősdi jön részéről, az ellenállás jól ismert kezdő szavai, az elme kapálózásai, amelyeknek megvan a helyük, értékük és dolguk, csak éppen bizonyos határokon túl már nem segítenek. Igen, de... mi van, ha megjelenik, én hű de oda vagyok érte, és ő nem viszonozza?

Olyan nincs. Akkor nem a szívedből jött a kívánság, akkor nem látod őt és érzed őt magadban, és nem a szíveddel hívod meg. Ha a szíved hívja meg, nem a szexualitásod, nem az egós hódításaid, akkor megérkezik. És akkor ő érkezik meg, ő, aki szintén a szívével fogja a te hívásodat. És akkor összekapcsolódtok.

De mi van, ha mégse? Ha mégse viszonozza az én nagy érzelmeimet?

A másikkal nincs mit kezdened. Igazából neki ehhez nem sok köze van. Csak és kizárólag magadból indulhatsz ki. Amíg mind azon lavírozol, hogy mi van, ha ő nem, addig nem vagy magadban, nem vagy magadnál. Érkezz meg a szívedbe, adj időt magadnak, hogy érkezz meg ide, ne türelmetlenkedj, hanem gyöngéden bánj magaddal. És hagyd, hogy vezessen, hogy mutassa az utat.


Érzem, ez már sok. Itt tapintottam rá valami olyan lényegesre, amit most, ebben a pillanatban már nem tud befogadni. Be is zárul, nem teljesen, csak hallom a kapucsikorgást. Mielőtt visszatérne az érvelések mezejére, még megkérdi: de a szexuális vonzódás is fontos, nem? Nagyon, nagyon fontos. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek akár többszöri három, vagy akár több-hónapok, amikor nemhogy nem szeretkeztek, de még egymáshoz sem értek. Átalakul az elképzelésed, a rögeszméd arról, hogy milyen is kell legyen a párkapcsolatban a nemi élet. De ha nincs meg kezdettől a szenvedély, a tűz, akkor nincs, ami ismét felpislákoljon és lángra kapjon. Ha ott van, akkor a válságok után, mihelyt ismét látod a másikat a szabad, szuverén, felnőtt és önálló életében, amiben szeret és tud önfeledten otthon lenni, aki nem akar tőled semmit, és te sem akarsz tőle semmit, ismét bele tudsz szeretni, és a tűz is ismét fel tud lobbanni. Másként ég majd, és más a dolga, mint első alkalommal, mégis, ugyanaz a tűz. Úgy tudod ismét és ismét a kapcsolódás felelősségét felvállalni, hogy tudatában vagy annak, a szabadságon belül ott vannak a kötelékek. Ugyanakkor a lehetőségek is, a mérhetetlen gazdagságok.

Érzem, ennyi volt. Eddig tartott a beszélgetés ereje. Kezd könnyed és szellős lenni a levegő. Megérkezünk, hirtelen körénk nőnek a többiek is. Az este folyamán és másnap sem említjük a beszélgetést. Az asztalnál egyszer akad össze a tekintetünk. Mosolyog. Kacsint. Visszakacsintok. Búcsúzáskor hosszan, hosszan öleljük egymást. Érzem a szívét.



© Fotó Sütő Zsolt
© Gergely Edó

2014. október 9., csütörtök

A csakrarendszer, a családállítás és a spirituális fejlődés

Valamikor, pár éve, amikor kezdtem belekóstólni a jóga filozófiába, lelkesen fedeztem fel az összefüggéseket a jóga, a buddhizmus és a magyar népmesék szimbólumai, akár történetei között. Egyszer, ha már elég bölcs leszek hozzá, fogok írni erről egy könyvet, határoztam el. Aztán megkaptam Pressing Lajos könyveit, Az égig érő fa és Az élet vize köteteket, és boldogan merítkeztem meg bennük. Ez az! Ez az! Pontosan ezek voltak az én sejtés-csíráim, amelyek nála már gyönyörűen és elevenen kibontakoztatva jelennek meg. Milyen jó, hogy ez már megvan, és nem nekem kell megírnom! Elég, ha eljuttatom másokhoz is.

 

Aztán egy ideje új sejtés-csírák kezdtek növekedni bennem, olyan viszketegség érzést okozva. Nem hagyott nyugodni, de nem láttam pontosan, mi is, mi is. Homály fedte, a körvonalakról csak annyit tudtam, hogy csakrák és családállítás. Csakraállítás, találtam ki a megfelelő szót. Nagyon büszke voltam rá. Pedig ez még semmit nem jelentett, csak azt, hogy sikerült megneveznem. De hol voltam attól, hogy lássam, mi is ez valójában! Tudtam, erőteljesen közük van egymáshoz, el is indultam a csakrák és betegségeik felállítása felé, amikor kezembe akadt egy másik könyv, ezt is Sándor Ildikótól kaptam, mint ahogyan a Pressing könyveket is. Budai László szomatodrámás könyvét olvastam el, a Mit üzen a tested címűt. Ugyanarra mozdul, mint amerre én is elindultam, a betegségeket vagy beteg szervet állítja fel, én pedig a csakrák családon belüli rendellenes működését szerettem volna felállítani. Budai László könyve tetszett, de ugyanakkor arról is meggyőzőtt, hogy kicsit elkanyarodtam a sejtés-csíráimtól. Nem ez! Nem ez!


Akkor vajon mi lehet? kerestem magamban az összefüggésekre rávilágító fénysugarat. Mi lehet az az összefüggés, amit pontosan érzékelek? Tudom, hogy van, hogy erőteljes, hogy erre kell tartanom, hallom a hívását, érzem a vonzását, de nem tudom, mi az. Csak annyit, hogy a csakrákhoz és a családállításhoz van köze.

És akkor Tőrös Ildikó "véletlenszerűen" a Gandhi Spirituális Központunk honlapján ráakad egy családállítás képzés hírdetésre, s mivel tudta, hogy már használom a családállítás módszerét életmód tanácsadásaimban is és a csoportos workshopokban is, elküldte a meghívót a képzésre. Szalachy Miklós a tanárunk. Már az első telefonos interjúkor tudtam, jó helyen járok, erre kell mennem. Aztán az első modul után megvettem egy könyvet, Wilfried Nelles, Az életben nincs visszaút címűt. Szalachy Miklós Wilfried Nellestől tanult, nagy tisztelettel beszél róla. Ezért vettem meg tőle egy könyvet. De, mivel már nagyon sok családállítással kapcsolatos könyvet olvastam, ezt is úgy vettem meg, hogy volt egy elég erős elképzelésem arról, miről is szólhat. Azért mégiscsak megvettem. És, ahogy elkezdtem olvasni, nagy örömmel kiáltottam fel, ez az! Modellezi a tudat fejlődését a csakrarendszer szempontjából, ugyanakkor a spirituális fejlődés lehetőségét is a családállítás által. Arról írt, amit én is éppen elkezdtem csinálni, ahogyan én értettem meg és alkalmaztam a családállítást. Milyen jó, hogy nem nekem kell ezt sem "kitalálnom", hiszen benne volt a tudati fejlődés mezejében, én csak vettem az adást, megtaláltam, és most ez a könyv által kaptam hozzá egy letisztultabb modellt és megerősítést.

 

Egyszerre tisztábban láttam, miért volt annyira a helyén az, hogy a workshopon a családállítás előtt behatóan foglalkoztunk a csakrarendszerrel, főleg az alsó hárommal. Miért éreztem mindig is azt, hogy a manipura, a napfonat, az egó székhelye fontos, még akkor is, ha látszólag a családállításban éppen nem ezzel dolgozunk. Nagyon sok minden a helyére került bennem, de nem rögzítve, statikusan, hanem úgy került a helyére, hogy újfajta mozgásba lendült, visszakerült az élet vizének erőteljes áramlatába.


Következő magyar nyelvű workshopok:
November 7-8-án Kolozsváron,
november 22-23-án Marosvásárhelyen.

Egy rész a worksop leírásból:

"Ez a hétvégi találkozás alkalmat nyújt arra, hogy egy integrált összegzést kapjunk a csakrarendszerről, ugyanakkor rálássunk a hozzájuk kapcsolódó testrészek, szervek, rendellenességek és ezek harmonizálását segítő esszenciális olajok dinamikájára, egy mélyebb összefüggésben pedig a csakrákhoz kapcsolódó különböző tudatszintek és lelki folyamatok összefüggéseire. A hangsúlyt a női csakrákra, minőségeik felszínre hozatalára és megerősítésére fektetjük, úgy, hogy közben a férfi oldalunkat is elfogadjuk. Ugyanakkor a férfi és női részünkből, a felmenő családi vonalainkból származó életenergiák kiegyensúlyozását is szem előtt tartjuk."

"Végül a családállítás segítségével megpróbáljuk ismét teljességében érzékelni önmagunkat, átvilágítani az árnyékban maradt én-részeket, újra aktiválni az elszáradt gyökereket, megerősíteni a sérült szárat, integrálni a leszakadt, lehasított lélek-szirmokat, leveleket, a nagyobb Lélek mozgását tartva szem előtt, figyelő szemeink az Élet áramlására vetve. Elfogadva és szívünkre ölelve múltunkat megnyílhatunk arra a kérdésre, hogy mit akar tőlünk az Élet, mire hív a jövő. És itt, a jelenben, az itt és mostban meghozhatjuk döntéseinket. A kulcs a kezünkben van. Szívcsakrád kulcsa megnyitja mind a fenti, mind a lenti világokat mélységesen emberi létben harmonizálva azokat."

(fotók Sütő Zsolt)




 

© Gergely Edó