2014. szeptember 30., kedd

Lefánt, Romedár és Roszlán

Az utóbbi időben rövidek lettek a délutánok, és ürge-fürgék az esték. Talán ettől lett intenzívebb a bújás, és elmaradhatatlan. Mondj egy mesét a szájammal, kér ismét a kisfiam, és a mesék, amiket a nagy tevékenységeim közepette már csak menedzselni szoktam, szívemre ölelni ritkábban, ismét jönnek, sőt, csőstül, mint valami karámból szabadjára eresztett kiscsikók. Ugrándoznak, és nagy bolondosságokat művelnek.

Tegnap esti második szájjalmese, míg az elsőt kifejezetten nem betűsmesének kérték, a másodikat kifejezetten annak.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Lefánt. Pont olyan volt, mint egy elefánt, de ő Lefántnak mondta magát. De hiszen olyan vagy, mint mi, mondták neki a társai. De én akkor is Lefánt vagyok, makacskodott Lefánt, és addig addig makacskodott, hogy a többiek azt mondták, no, ha Lefánt vagy, akkor semmi keresnivalód közöttünk. Elindult hát Lefánt nagy magányosan, lógatta kicsi fülét, amiben valóban különbözött kicsit a többitől, valamivel kisebb volt mint egy átlagos elefántfül. Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy furcsa állattal, olyan volt, mint egy dromedár, de teljesen egyenes volt a háta, púp rajta egy szem se. Nézték, nézték egymást, míg egyszer csak Lefánt összeszedte minden bátorságát, és bemutatkozott:
- Szia, én Lefánt vagyok. Te ki vagy?
- Én Romedár vagyok. Épp most jöttem rá erre. Eddig azt hittem, hogy Dromedár vagyok, de most már biztosan tudom, hogy Romedár vagyok. És a Lefánt, az miféle állat, eddig még nem hallottam róla.
Lefánt egy pillanatig gondolkodott, aztán kivágta: - Hát olyan, mint én.

Addig addig beszélgettek, hogy összebarátkoztak, és most már ketten mentek, valamerre. Ahogy haladtak egyre messzebbre a valamerrébe bele, a valamerréből egy nagy erdő kerekedett. S az erdőben egyszer csak nagy, furcsak bömbüléseket hallottak, mintha valaki sírt és ordítozott és mérgeskedett és heveskedett volna egyszerre, így ni: oaaaarghhh, iáuuuugrhhhh, gháraughhh. Nagyon hangos bömbülések voltak ezek. Lefánt és Romedár jól meg is ijedtek, be is húzódtak rögtön egy bokorba, s ott pislogtak nagy megszeppenten. Aztán egyszer csak már nem esett jól nekik sem a megszeppenés, sem a pislogás, úgyhogy úgy döntöttek, kimerészkednek. Egy izmos testű állat üvöltözött ott. Lefánt és Romedár csodálkozva nézték. Ugyan mi baja lehet.
- Szia, köszöntek neki illedelmesen.
- Sziaaarghhh-hhhhh-ssszzztok, bömbülte vissza az izmos testű állat.
- Mi vagyunk Lefánt és Romedár, te ki vagy? kérdezte Lefánt.
- Én vagyok Roszlán, felelte a bömbülő.
- Rosszlány? kérdezte nagy szemeket meresztve Lefánt.
- Rosszlány? kérdezte pici füleit hegyezve Romedár. - Miféle állat a Rosszlány?
- Neemmmm rosszlány, hanem Roszlán, bömbülte mérgesen az izmos testű. - Adok én nektek rooooossszlááányt! s ahogy ott dühösködött és ordítozott, a nagy ordítozásban kigurult a száján egy nagy O betű, s hopp, a feje köré kerekedett.
- Hú, egy Oroszlán! kiáltott fel meglepetésében Lefánt.
- Hú, egy Oroszlán! kiáltotta ijedten Romedár, - én már itt sem vagyok!
Azzal iszkiri, nekiiramodott, Lefánt pedig a nyomába, mert semmi kedve nem volt kettesben maradni egy dühös Oroszlánnal. De az Oroszlánnak sem volt kedve egyedül maradni a dühével, úgyhogy ő is utánuk futott.
Ahogy ott futottak, futottak, elől Romedár, mögötte Lefánt, s őket hajtva Oroszlán, egyszer csak Romedár egy nagy dombhoz ért. - Kedves domb, lihegte, nyújts menedéket. A kedves domb fölé hajolt, védelmezőn, s ettől a Romedár hátára ráfeküdt egy nagy D betű. - Jééé, ismerős vagyok magamnak valahonnan, mondta Romedár, s ahogy ezt kimondta, be is villant neki. - Hát persze, Dromedár vagyok. Én vagyok a Dromedár! Azzal kibújt a domb öleléséből s elfutott a saját csordája felé. Lefánt futott, futott, már majdnem utolérte őt a dühösködő Oroszlán, amikor beért két domb alá. - Kedves két domb, kérlek, nyújtsatok menedéket. És a két domb összefogta a kezét és nem engedte be a dühösködő Oroszlánt. Ahogy az összefogott kezű dombok alatt pihegett Lefánt, azt vette észre, hogy a dombokból egy nagy E betű nő a fejére, s ettől pont olyan szép nagy füle lett, mint bármelyik elefántnak. Elefánt vagyok! kiáltott fel, s elrobogott a nagy fűvek irányába.

Oroszlán pedig meglepetten vette észre, hogy eltűnt minden dühösködhetnékje és ordibálhatnékja. Lustán elheveredett a domb tövében, s hagyta, cirogassa kedvére a lenyugvó nap.
Hát ilyen és ekkora lett ez a ma esti betűmese, a három betű meséje: E, D, O.




© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése