2014. szeptember 30., kedd

Lefánt, Romedár és Roszlán

Az utóbbi időben rövidek lettek a délutánok, és ürge-fürgék az esték. Talán ettől lett intenzívebb a bújás, és elmaradhatatlan. Mondj egy mesét a szájammal, kér ismét a kisfiam, és a mesék, amiket a nagy tevékenységeim közepette már csak menedzselni szoktam, szívemre ölelni ritkábban, ismét jönnek, sőt, csőstül, mint valami karámból szabadjára eresztett kiscsikók. Ugrándoznak, és nagy bolondosságokat művelnek.

Tegnap esti második szájjalmese, míg az elsőt kifejezetten nem betűsmesének kérték, a másodikat kifejezetten annak.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Lefánt. Pont olyan volt, mint egy elefánt, de ő Lefántnak mondta magát. De hiszen olyan vagy, mint mi, mondták neki a társai. De én akkor is Lefánt vagyok, makacskodott Lefánt, és addig addig makacskodott, hogy a többiek azt mondták, no, ha Lefánt vagy, akkor semmi keresnivalód közöttünk. Elindult hát Lefánt nagy magányosan, lógatta kicsi fülét, amiben valóban különbözött kicsit a többitől, valamivel kisebb volt mint egy átlagos elefántfül. Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy furcsa állattal, olyan volt, mint egy dromedár, de teljesen egyenes volt a háta, púp rajta egy szem se. Nézték, nézték egymást, míg egyszer csak Lefánt összeszedte minden bátorságát, és bemutatkozott:
- Szia, én Lefánt vagyok. Te ki vagy?
- Én Romedár vagyok. Épp most jöttem rá erre. Eddig azt hittem, hogy Dromedár vagyok, de most már biztosan tudom, hogy Romedár vagyok. És a Lefánt, az miféle állat, eddig még nem hallottam róla.
Lefánt egy pillanatig gondolkodott, aztán kivágta: - Hát olyan, mint én.

Addig addig beszélgettek, hogy összebarátkoztak, és most már ketten mentek, valamerre. Ahogy haladtak egyre messzebbre a valamerrébe bele, a valamerréből egy nagy erdő kerekedett. S az erdőben egyszer csak nagy, furcsak bömbüléseket hallottak, mintha valaki sírt és ordítozott és mérgeskedett és heveskedett volna egyszerre, így ni: oaaaarghhh, iáuuuugrhhhh, gháraughhh. Nagyon hangos bömbülések voltak ezek. Lefánt és Romedár jól meg is ijedtek, be is húzódtak rögtön egy bokorba, s ott pislogtak nagy megszeppenten. Aztán egyszer csak már nem esett jól nekik sem a megszeppenés, sem a pislogás, úgyhogy úgy döntöttek, kimerészkednek. Egy izmos testű állat üvöltözött ott. Lefánt és Romedár csodálkozva nézték. Ugyan mi baja lehet.
- Szia, köszöntek neki illedelmesen.
- Sziaaarghhh-hhhhh-ssszzztok, bömbülte vissza az izmos testű állat.
- Mi vagyunk Lefánt és Romedár, te ki vagy? kérdezte Lefánt.
- Én vagyok Roszlán, felelte a bömbülő.
- Rosszlány? kérdezte nagy szemeket meresztve Lefánt.
- Rosszlány? kérdezte pici füleit hegyezve Romedár. - Miféle állat a Rosszlány?
- Neemmmm rosszlány, hanem Roszlán, bömbülte mérgesen az izmos testű. - Adok én nektek rooooossszlááányt! s ahogy ott dühösködött és ordítozott, a nagy ordítozásban kigurult a száján egy nagy O betű, s hopp, a feje köré kerekedett.
- Hú, egy Oroszlán! kiáltott fel meglepetésében Lefánt.
- Hú, egy Oroszlán! kiáltotta ijedten Romedár, - én már itt sem vagyok!
Azzal iszkiri, nekiiramodott, Lefánt pedig a nyomába, mert semmi kedve nem volt kettesben maradni egy dühös Oroszlánnal. De az Oroszlánnak sem volt kedve egyedül maradni a dühével, úgyhogy ő is utánuk futott.
Ahogy ott futottak, futottak, elől Romedár, mögötte Lefánt, s őket hajtva Oroszlán, egyszer csak Romedár egy nagy dombhoz ért. - Kedves domb, lihegte, nyújts menedéket. A kedves domb fölé hajolt, védelmezőn, s ettől a Romedár hátára ráfeküdt egy nagy D betű. - Jééé, ismerős vagyok magamnak valahonnan, mondta Romedár, s ahogy ezt kimondta, be is villant neki. - Hát persze, Dromedár vagyok. Én vagyok a Dromedár! Azzal kibújt a domb öleléséből s elfutott a saját csordája felé. Lefánt futott, futott, már majdnem utolérte őt a dühösködő Oroszlán, amikor beért két domb alá. - Kedves két domb, kérlek, nyújtsatok menedéket. És a két domb összefogta a kezét és nem engedte be a dühösködő Oroszlánt. Ahogy az összefogott kezű dombok alatt pihegett Lefánt, azt vette észre, hogy a dombokból egy nagy E betű nő a fejére, s ettől pont olyan szép nagy füle lett, mint bármelyik elefántnak. Elefánt vagyok! kiáltott fel, s elrobogott a nagy fűvek irányába.

Oroszlán pedig meglepetten vette észre, hogy eltűnt minden dühösködhetnékje és ordibálhatnékja. Lustán elheveredett a domb tövében, s hagyta, cirogassa kedvére a lenyugvó nap.
Hát ilyen és ekkora lett ez a ma esti betűmese, a három betű meséje: E, D, O.




© Gergely Edó

2014. szeptember 5., péntek

Atenţie, sus se lucrează!

Foarte hotărâtă m-am dus, eram cea mai hotărâtă hotărâtă din lume. Nu vedeam şi nu auzeam decât propriile gânduri, cum tacataca îmi dictau, cum o să îmi iau eu saltea acum. Salteaua mult dorită, râvnită, care hopphopp, îmi va aduce fericirea, schimbarea în viaţă, sănătatea spatelui, liniştea sufletească, somnul uşor, ba chiar poate şi câteva orgasme în plus, că doar nu strică. Oricum, Zsolt a fost deja în magazinul de saltele, chiar în două, acum era rândul meu. Ne-am înţeles, că mergem împreună, dar DJ-ul din capul meu a pus discul aicişiacumaicişiacum, şi nu mai era scăpare. Deci, mergeam eu singură, cu hotărârea aceasta fermă de a mea în mine, cu speranţele cât cerul, care acopereau nu doar cerul, ci şi pământul atât de bine, că nu vedeam nimic din ce se întămpla afară (sau înăuntru). Şi, cum mergeam aşa pe trotuar, deodată exact în faţa ochilor mei, a apărut o tăbliţă: Atenţie, sus se lucrează!


A fost un flash. O nanosecundă. M-am oprit. Atenţie, sus se lucrează! Deodată mi s-a deschis cerul, pe urmă şi pământul, strada a prins viaţă. Am văzut oamenii care lucrau la faţada casei, pe trecători, păsările de pe cer, am auzit zgomotul străzii. Am ajuns în prezent. M-am văzut pe mine însămi, cum fiecare celulă din mine strigă cu bucurie: Atenţie, sus se lucrează. Într-o clipă am ajuns din capcana minţii mele în pulsul vieţii. În aici şi acum, în misterul prezenţei, care nu poate fi prinsă, doar trăită.

În cultura occidentală de obicei se foloseşte un singur cuvânt pentru minte, în DEX este definit astfel: facultatea de a gândi, de a judeca, de a înțelege; rațiune, intelect. Filozofia yoga vorbeşte despre trei funcţii ale minţii. Manas este partea receptivă, partea care primeşte informaţiile, funcţionează ca un ecran, pe care se schimbă rapid imaginile. Aceste imagini sunt preluate şi prelucrate de ahamkara, de către ego, astfel informaţiile percepute devin personalizate, individualizate, în acelaşi timp dau senzaţia de izolare de restul lumii, ducând la impresia falsă de independenţă, distanţare de alţii. Manasul preia impulsurile, informaţiile, ahamkar le prelucrează şi le defineşte, şi din aceste informaţiile preluate şi din amintiri va construi "eul". "Eul" acesta este tot cu ceea ce se identifică. Din fericire există şi buddhi, în clipa în care intră informaţiile şi se nasc impresiile, acestea sunt prelucrate de către ahamkar, trebuie să luâm decizii, în anumite situaţii chiar să dăm răspunsuri. Este inteligenţa din noi, care la un nivel mai fin este înţelepciune. În yoga această funcţie de diferenţiere şi de înţelegere se cheamă viveka, bijuteria coroanei, cu ajutorul căreia putem distinge realul de fals, veşnicul de cel provizoriu. Când suntem "treji", când nu dormin, în felul acesta funcţionează mintea noastră. Suntem aproape tot timpul băgaţi în priză, privim imaginile care ne apar pe manas (de unde vine cuvântul om în cultura occidentală), ascultăm discurile puse de această funcţie, şi rar folosim buddhi, şi şi mai rar viveka, ochiul, înţelepciunea din noi, care vede atmanul, adevărata noastră esenţă dumnezeiască din noi. 

Nu vreau să scriu acum de diferitele stadii ale somnului, de subconştient, de simţuri. Vroiam doar să împărtăşesc cu voi o clipă din viaţa mea, o clipă, care se repetă des, şi care, sunt convinsă, că se repetă des şi în viaţa voastră. Aceste clipe sunt valoroase. Primiţi-i cu bucurie. Sunt flashuri, da. Ai spune, eh, o nimică toată, şi ce, că viaţa mea continuă tot plină de suferinţe, de boli, de targeturi, de tristeţe. Urâsc vecina, mă cert cu familia, înghit în faţa şefului, sau mă lupt şi sunt în război cu toată lumea. Ce contează deci un flash ca acesta, care oricum nu poate fi dovedit ştiinţific, nu e permanent, de durată? Cu ce mă ajută, dacă după aceea iar mă scufund în mechanismele, în nebunia minţii mele, şi uit de bunie?



Doar aceste flashuri contează. Pentru că din realitatea virtuală a trecutul şi a viitorului doar acestea te aduc înapoi în prezent, în adevărata realitate. Doar în prezent poţi respira. Simte-ţi corpul, miliardele de celule, care se unesc într-o armonie şi co-working excelentă, pentru ca tu, fiinţa aceasta minunată, unică, cu scânteia dumnezeiască din mijlocul inimii tale să poţi exista. Da, chiar prin tine, prin viaţa ta, prin experienţele, trăirile tale vrea Dumnezeul să experimenteze viaţa manifestată. Eşti terenul de joacă şi partenerul de joc al lui Dumnezeu în acelaşi timp. 

Salută-ţi bijuteria de pe coroana ta şi intră în joc. Vezi posibilităţile nenumărate pe care îţi oferă acest joc, viaţa în fiecare secundă. Profită de ele atâta timp, cât respiri. Şi joacă jocul acesta mereu cu un etaj mai sus, şi cu un pas mai adânc în spaţiul infinit dinâuntrul tău. Eşti martorul principal, actorul principal, şi, când eşti prezent în prezenţă, regizorul principal.

Şi, ca să mă întorc la saltea, da, am cumpărat-o până la urma urmei, dar nu atunci, nu din magazinul acela, şi nu pe acea, la care m-am uitat atunci. A şi adus deja şi fericire şi nefericire, cu toate că are fibre de nucă de cocos în ea, tot am pătat-o cu cafea, şi, până la urma urmei nu era deloc aşa de importantă, precum îmi tot sugerea în dupămasa aceea DJ-ul din manas, care numai imaginile acestea vroia să îmi arate, numai discul acesta îmi tot punea. 

Însă de atunci fiecare renovare ma ajută, îmi atrage atenţia: 
Atenţie, sus se lucrează!

(foto: Sütő Zsolt)


© Gergely Edó

2014. szeptember 3., szerda

Vigyázat, harapós Macs!



Tegnap nagyon bolond napom volt. Akkor még nem gyanítottam, hogy mindenki másnak is, hogy úgy állhatnak a bolygók és az istenek kegyelmetlenségei, hogy ahol, akinek lehet, bekavarnak. Már a házi, családi dolgaink is inkább összevissza kezdődtek, nem pedig a rutinos mederben. 

Átestem egy csúnya vírusos betegségen, s mivel még nem jöttem teljesen helyre, tegnap azzal kezdtem a napot, hogy elő a törölközőt, a forró vizet, s megpároltam a fejemet. Utána még egy ideig kóválygott párolgó fejem, s pont, amikor a gőzölésem alábbhagyott, cseng a telefon. Itt vagyok az ajtóban, mondja egy hang. Nem vártam senkit. Az ajtóban? motyogom vissza. Igen, legalábbis itt ír valamit zölddel, a központotok nevét írja,  vagy nem? Átfut rajtam, hogy téves hívás, de már az ajtónál vagyok, kinyitom, egy fiatal, nagyon szép lánnyal nézek szembe. Tanácsadásra jöttem, mondja románul. Tanácsadásra? dadogom, és azt sem tudom hirtelen, honnan szedjem elő. Betegségem alatt is megfeledkeztem egy tanácsadásról, ennek a lánynak pedig betegen adtam időpontot, és megfeledkeztem róla. Hát gyere be, mondom teljesen összezavarodottan. Nyakam körül a nagy piros sál, rajtam egy rózsaszín háziruha szerűség, alatta cicanadrág, lábamon egy nagy, kék csíkos zokni. Bemegyünk a terembe, nem öltözöm át, megtörténik a tanácsadás ebben a jóindulattal akár érdekesnek is mondható öltözékben. Nagyon hamar már egyikünket sem érdekelnek a külső ruhák, a lélek ruháit tesszük, vesszük, férceljük, szabjuk, varrjuk, vetjük. 

(Kónya Eszter illusztrációja)

A nap aztán a maga stabil kiszámíthatatlanságában folytatódott. Találkoznom kellett volna egy nagyon jó barátnőmmel, de hát nála is éppen fricskáztak a bolygók, nem sikerült találkoznunk. Dühösen szidtam le a telefonban. De hát én is mennyi mindent át és újra és meg kellett szervezzek, hogy időben odaérjek a találkozóra. Én, én, én. És lám te, te te. Aztán hirtelen bevillan, én biza. Én voltam az, aki teljesen megfeledkeztem a mai lányról, akinek valóban sürgősen segítségre volt szüksége. S még tiszta szerencse, hogy otthon voltam, ha úgy is néztem ki, mint Hoppámitika, de legalább otthon voltam. Az a lány meg egyetlen szemrehányást sem tett. Én pedig a barátnőmnek, akit szeretek, lám, hogyan osztom az észt és a sértődőttségem. 

Hogy lelki ruhádnak éppen melyik burkában vagy erősen benne, onnan veheted észre, mennyire erős vagy gyenge benned az együttérzés. Ha együttérző vagy, akkor nem vagy önös és sértődő, mert akkor egyszerre látod a másik szemszögéből is a helyzetet, és a megértés, elfogadás, magától kivirágzik. Ha önös vagy, akkor szenvedsz, és azt akarod, hogy a másik is szenvedjen, bűnhődjön meg a hibáiért. Miután ráláttam arra, aki abban a pillanatban vagyok, hőzöngésem alábbhagyott, elengedtem magam, és beleereszkedtem a pillanat spontán kitárulkozásába. S valahogy mintha már a bolygók sem űzték volna tovább az eszüket. 

Aztán este bevillant, hogy egy zöld írásról beszélt a lány. Pár napja Márkus, a kisfiúnk, aki még nem tud írni, eldöntötte, hogy kiírja az ajtóra neonzöld betűkkel: Harapós macska! El is kezdte, de aztán az r betűt már túl bonyolultnak találta. Az apja besegített neki, és kitettek egy papírlapot, amin ez áll apabetűkkel: Vigyázat, harapos Macs! Mellette egy mérges macskafej. Alatta pedig Márkusbetűkkel “ha”.  Kacagógörcsöt kapok. Erre hitte azt ez a lány, hogy a mi cégérünk. No, hát a nagy, kék csíkos zoknival illettem is a cégérünkhöz. Ennyit a nagy egós gardróbokról.

 

(fotó: Sütő Zsolt, írtam a Cimborának)

 

© Gergely Edó