2014. augusztus 3., vasárnap

Nem tudták csak úgy egyedül megcsinálni, senki sem tudta

Tegnap a saját régi képeimet nézegettük Márkussal, aki folyamatosan nem érti, hol volt ő akkor. Ma elmentünk templomba, édesanyám, én, Márkus és a maci, akit még barátnőmtől kaptam első finnországi utazásomkor. Márkus teljesen beleszeretett, mindenhová viszi magával. Templomba is, persze. Mivel abban nő fel, hogy tud csendben ülni, szívesen jött velünk ma, éppen csak az otthoni csendesség szokásait alkalmazta. Ahogy leültünk az éneklés után, lehúzta a szandiját, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett a padon.

Délután egy olyan képet néztünk, amin rajta van Miki. Mielőtt apukád lett volna az életemben, ő volt az én bácsim, mondom neki. Jó tüzetesen megnézi a családi képet, aztán kissé felháborodva megkérdi, jó, jó, de én hol vagyok? Te nem vagy rajta, mert te itt még nem vagy. Ez után ismertem meg apukádat s lettél te. Te csak úgy lehettél, hogy őt megismertem. Ha Mikivel maradok, te nem leszel. Vagy ő lett volna az apukám, mondja. Hát nem lehetett volna ő, mert te csak úgy lehettél, hogy én vagyok az anyád, Zsolt az apád. Aztán előveszem a régi, a legrégebbi albumot. Azt az egyet, ami gyermekkorunkban volt. Új szemmel nézem a milliószor látott régi képeket. Nézem a tekinteteket, sorsom egy részét, ahogyan az idő homályából még mindig üzennek. Először látom anyám apját szép embernek. Milyen délceg, milyen szép ember volt, mondom anyámnak. Aztán jobban megnéztem, és még jobban elcsodálkozom. Igazi szép ember volt ez a nagyapám.

Aztán este Márkus kidől, anyámmal beszélgetünk. A faluban a csordával szabadon kijáró bivalybikáról beszélünk, amitől ma este megijedtünk. Szó hozódik az állattartás régi rendjéről, mesél anyám a bikának tartásáról, az ökrökről, és mezei munkáról, amiben ő felnőtt, és ami nagyon nehéz volt.

Nehéz volt az ötvenes években lenni földművesek gyermeke. De hát tehetett apám arról, hogy az ő apja arra a pénzre, amit Amerikában a bányában keresett, mind földet és erdőt vett? És aztán ez rámaradt. És az Amerikába emigrált testvére is azt mondta, ne adja el a földeket, mert majd vissza fognak jönni, és hogy legyen meg a föld. És akkor jött a kommunizmus. A cséplés nagy munka volt, erősen nagy munka, el sem tudom mondani, mekkora asztagot raktak, s hány ember kellett egy ilyen munkához. Ott aztán essze kellett fogjon mindenki, rokon, szomszéd, mert azt senki nem tudta egyedül csinálni. Én is mindig mennyit kellett segítsek. Mennyit dolgoztam. Szerre mindenkire sor került, szerre csépeltek mindekinél. S aztán azt az aranyló búzát a kommunisták mind elvitték, nekünk csak a gazja maradt. Lehetett sütni abból is kenyeret, mert lehetett, de a javát mind elvitték. Az volt a gabonaadó. Aztán a húsadó, minden évben a 15o kilós disznót és a 2oo kilós borjút. Ezt muszáj volt, ha nem lett volna honnan odaadni, ki tudja hányszor zárták volna még be apámat. Aztán a házadó, amit már nem volt miből kifizetni, mert nekünk csak a tejpénz maradt. Nem volt mit eladni, mert mindent elvittek. Ilyenkor jött a hidegkúti, tolta maga előtt egy szekeret és foglalt, párnát, paplant, törülközőt, a szőttest a szekrényből, s vitt mindent.

Hova vitte? Nem adták aztán vissza?

De igen, amiután apám s anyám körbejárta a falut s szerzett annyi pénzt.

Ez volt a kollektív ideje alatt?

Nem, ez azelőtt volt, a kommunizmus legnehezebb évei. Az ötvenes évek. Kollektív csak 62-ben lett. De arra már mit kezdett volna apám magával, már ő is 62 éves volt.

Hát, Édi, ebbe én is belehaltam volna...

S ráadásul azért, mert kulák volt, minden vasárnap ki kellett mennie s Kocsolátról a patakból ki kellett hordjon az útra nem tudom hány szekér kavicsot, s biza nehéz volt kiszedni a hideg patakból a kavicsot, volt, hogy mentem segíteni, onnan tudom.
S akkor, aki ezt nem élte, az nem is tudja, az nem is érti, mondja édesanyám. Mindkettőnk szeme könnyes.


Látja Édi, az az amerikás dolog hogyan térült meg. Mekkorát segítettek rajtam. Nem sokat, nem sokszor, de pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, ha nincs az a segítség, én nem kerülök ki Finnországba. S aztán visszatérült magukhoz. Nem mondom azt, hogy azt a szenvedést, ami volt, el kell, vagy el lehet törölni. Sem azt, hogy meg nem történtté lehet tenni. Nem is kell. Hanem mi nőtt ki belőle? Mert, ha meglátjuk az értelmét, akkor a szenvedés átbillen önmaga ellentétébe, a gyógyításba. Ha maga a szívében tudja mondani nanyó és nagyapám felé, hogy köszönöm az életet, ezen az áron is, ennek a sok szenvedésnek az árán is, akkor az ő lelkük, ami ott van a mennyben, ami nem valahol a csillagokon túl van, hanem egy másik dimenzió, amit látni nem látunk, de érzünk...

Ott, Jézus Krisztusnál...

Igen, ott Jézus Krisztusnál, akkor az ő lelkük most megnyugszik. Mert akkor azt érzik ők is, hogy a szenvedésüknek, a maga szenvedésének értelme volt. Ha ők nem olyanok, amilyenek, akkor maga nem az lesz, aki, és akkor én sem az leszek, aki. És pont így van ez tátival is. És ha vannak a világban, akiken én tudok segíteni, egy írásom, vagy amikor hozzám fordul valaki, az nem azért van, mert lám, én egyedül milyen ügyes vagyok, milyen jól megcsináltam, hanem abban mindaz a szenvedés benne van, amin maguk is keresztülmentek. És én is, mert én is sokat szenvedek. A huszas éveimben nagyon önpusztító életet éltem, leginkább a fejemből pusztítottam magam. Nem akartam élni. Nem találtam az életem értelmét, a helyem, nagyon, nagyon sokat szenvedtem ebben a tehetetlenségben. És akkor pusztítottam magam, nem tudatosan. Aztán ez átbillent.

Azt hiszem, ezen mindenkinek keresztül kell menni. Ezen mindenki keresztülmegy, szakít félbe édesanyám. Ilyen szépen, ilyen egyszerűen még soha nem érintettük az ő dolgát, ami mindannyiunknak fáj.

Megköszönni az életet ezen az áron is. A sok szenvedés árán is. És a legtöbbet, a legszebbet kihozni belőle.

Mert nem önmagadért vagy ezen a világon. Valahonnan jöttél, és valahová tartasz. S ha beteljesíted sorsodat, - a beteljesítés nem összetévesztendő a kielégülésekkel,-  a szenvedések árán is, akkor a szenvedés átbillen önmaga ellentétébe, a gyógyításba.

A képet Márkus remekelte tavaly tavasszal.

© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése