2014. augusztus 16., szombat

Milyen csodálatos vagy

Eltelt fele az esztendőnek, múlandóságok vására volt ez is, röpke örökkévalóságokkal fűszerezve. Találkozásaimban újraszültem a világot, újraszültem önmagam. Néha elkeseredve, máskor gyönyörködve nézem, mi sikeredett. Tudnék sokkal jobbat, sokkal többet, ha lenne bennem több kitartás, nagyobb elszántság. De nem ostorozom magam a keveseim miatt, hanem figyelő szemem inkább azokra vetem, akiknek úgy van szinte semmijük, hogy a világosságot élik. Ők inspirálnak, ők visznek tovább, ők a segítőim, vezető lámpásaim.

Legmegrendítőbb találkozásom nemrég volt. Olthévízen, a szülőfalumban meghívtak a nyugdíjasok klubjába. Rám bízták, miről szeretnék beszélni. Azzal kezdtem, hogy megköszöntem nekik, hogy felneveltek. Igen, tényleg a falu is nevelt. A falu, ami nem idillikus, ami olyan, amilyen, de biztosabb és hatékonyabb nevelőerő, mint a tévé vagy a számítógép. Bátorítottam az öregeket, nyugodtan osztogassanak egy-két nyaklevest, ha nem is konkrétan, legalább szóban, mert nekem se lett attól semmi bajom, ha rámszóltak itt-ott, amikor úgy viselkedtem, hogy mást azzal bántottam, másnak kárt okoztam. Édesanyám azt mondta, bárhová is megyek, jusson eszembe, hegy heggyel nem, ember emberrel találkozik. És hírem ne hallják. Manapság ez már nincs. Manapság már hír sincs. Úgy van csak a hír(adás), hogy igazi hír, örömhír nincs. Az úton mindenki autóval jár, a facebookon mindenki intim együttlétben hempereg. Erről beszéltem annak a sok öregnek, megrendülten, a legmélyebb tisztelettel, hálával.

Olthévíz szorvány, nem sok esélye van, hogy még sok évszázadig megőrízze magyarságát. Bár csodák voltak, és lesznek, amíg az emberi agy meg nem feledkezik egyik elsődleges funkciójáról, a csoda teremtéséről. Mint szorványbeli emberek, sokkal másabbak, mint a tömbmagyarságban élők. Nem rosszabbak, nem jobbak, másabbak. Befogadóbbak, melegszívűbbek. A félelem is kevesebb, és a gőg is. A vallások úgy keveredtek ott össze, mint a püspökkenyér színei, és igazából keveseket érdekel, hogy pontosan mik az összetevői a barna résznek, mik a fehérnek, ami érdekli őket, az a püspökkenyér. Ezt nehéz megérteni a falunkba kerülő lelkészeknek. Eleinte próbálják szétválasztani a kettőt, aztán, többé-kevésbé belesímulnak ők is.

Bátorságra volt szükségem. Bátorságra hazavinni, és felajánlani világban szerzett portékáimat, megmutatni az öregeknek, akik többek mint én, mert tapasztalatban és időben több van mögöttük. S bár tudom, hogy nagy jóindulattal vannak irántam, mégiscsak megmérettettem. Hiszen otthon ezek az öregek még mindent tudnak mindenkiről. Ha rólam nem is, az őseimről, szüleimről igen. Ennek fényében felvállalni azt, amit nekik viszek, úgy ajánlani fel, hogy közben tudom, egy körömfeketényi hiteltelenség, és valamelyik tekintetben felvillan a figyelmeztetés.

Azt mondják, saját falujába még disznópásztornak se menjen az ember. Nos, attól függ, mi a cél. Ha a cél a nagy sikerek és vagyonok és hírnevek és gőgök és bőcsködözések, akkor valóban nem menjen haza soha semmijével az ember, mert kiderülhet, hogy hazatérve mindezek meglyuggattatnak. Ha azonban pontos képet szeretne kapni önmagáról, arról, hogy éppen hol tart, töltsön együtt szüleivel egy hetet, ajánlja fel azt, amije van, s előbb-utóbb megmutatkozik, mekkora az alázat benne, s a tisztelet az élet iránt. Mert amekkora a tisztelet, a köszönet és a hála az őseink fele, a minket szülő föld felé, akkora a tisztelet, a köszönet és a hála saját életünk, embertársaink, és minden, velünk együtt élő érző lény fele. Ennyi.

Olgi néni záró- és köszönőszavai ezek voltak: remélem mindannyian láthatták, milyen csodálatos vagy. Én úgy fordítottam ezt vissza, és mondom most neked is, remélem látod, milyen csodálatos vagy.



© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése