2014. augusztus 15., péntek

A béke gyökere

Csak tegnap délben tudtam meg, mi történt pár napja, amikor este a fiam együtt játszott pár másik gyerekkel. Akkor csak azt tudtam, amit ott helyben láttam, hallottam. Hogy Márkus átált a másik csapatba, emiatt a cserbenhagyott csapattárs csalódottan sírt. Aztán megjelent mellettünk Márkus is. De hát itt vagyok, látod, mondta. Nem avatkoztam közbe. Tegnap ebédkor megtudtam az egész történetet, az ő szemszögéből nézve. Deszkadarabokkal játszodtak, katapultot csináltak. Ők kezdték el a játékot ketten, a barátjával, aztán lett egy másik csapat is. És harc is lett rögtön, a kis deszkadarabokért. Azt játszodták, hogy meg kell szerezni egymástól a deszkadarabokat. Tudod miért álltam át a másik csapatba, anya? Miért? Mert nem akartam tovább játszani azt, hogy egymástól vesszük el a deszkákat. Azt akartam, hogy mind együtt játszodjunk.

Délután a sétatéren makkháborúzott. A kis, sisakos makkok voltak a katonák. Tudod, most a világban nagyon sok kicsi, ártatlan gyermeket ölnek meg, olyanokat, mint te, és ártatlan szülőket, olyanokat, mint én és apa. De miért? Mert buták a felnőttek, ők is háborusdit játszanak, mint te most. Csak igazi emberekkel. Ezt csak azért mondom, hogy ezt is tudd, miközben háborusdit játszol. Csend van, tovább játszik, utólag visszapörgetve már látom, hogy más játékokat. Aztán már nem figyelek rá, ismerősökkel találkozom, beszélgetünk.

Itthon, este, azt mondja, anya, miért mondtad nekem, hogy emberek ártatlan kicsi gyermekeket ölnek meg? Csend lesz. Nagy, komoly csend. Lehet, hogy korai még neki ilyeneket mondani, mondja az apja. Egy pillanatig még tart a csend, nem tudom, mit mondjak. Átfut az agyamon, lehet, hogy most tettem tönkre a gyermekkorát, hogy elvettem tőle a játék örömét, hogy fölösleges nagy terhet tettem rá. Vajon mit kellene most mondanom? Hogy ezekért az emberekért legfeljebb imádkozhatunk? Félsz? kérdem. Igen. Hol fáj? Itt, mutat a szívére. Odaülök mellé, ráteszem a kezem. Érzed, hogy dobog? kérdi. Érzem. Emlékszel, hogy mit mondtál ma délben, hogy miért álltál át a másik csapatba? Mert nem akartál háborúzni, azt akartad, hogy egy csapat legyetek, hogy együtt játszodjatok. Igen, emlékszem, feleli. Na, látod, valahol itt kezdődik a béke, egyelőre ennyit tudunk mi tenni, hogy nem a háborút keressük, hanem a békét. Jó, anya, de miért nem bohócokról meg vicces dolgokról mesélsz nekem? Ezentúl ilyeneket mondj nekem, nem azt, hogy ölik az ártatlanokat.

Az ágyban imádkozunk: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyánk, amíg alszunk, vigyázz reánk, vigyázz a mi kicsi családunkra, a nagyszülőkre, barátokra, rokonokra... Cicóra, szól közbe, Cicóra, folytatom, meg minden emberre, minden érző lényre ezen a földön. Aztán sóhajtok. Ma ennyit tudtam tenni a békéért. Hamvas mondta, a pácban mindenki benne van. Mindazért, ami történik a világban, minden ember felelős. Nincs kivétel. Mindegy, hogy hol történik az, ami történik, a Holdon, egy másik kontinensen, a szomszéd országban, vagy csak lent, a szomszédban, ahol bár állítólag az életért hoztak létre egy központot, szüntelen üvölt Elvis Presley, vagy valamilyen más zene. Felelős vagyok érte, felelős vagy érte. Nincs kivétel.


© Gergely Edó

2 megjegyzés:

  1. Sokszor rímelünk, mint régen :) http://emlekvasar.blogspot.hu/2014/08/a-morfogenetikus-mezorol-fogalmat-dr.html

    Kata

    VálaszTörlés