2014. augusztus 29., péntek

Tanácsadás egyperces

Emlékeztek a tévés szupergyors szereplésemre? Amikor behívtak, csak aztán a "prioritások" miatt a 15-2o perces beszélgetésből 5 perc lett? 

Nos, akkor az az öt perc valakit megérintett. Felhívott. Telefonos tanácsadásba fogtunk. Összesen három alkalom volt. Ma volt az utolsó. Záró szavaival lelkendezve mondta, "nem is említettem neked, azt hiszem, hogy jártam pszichológushoz is, és ott egy év alatt nem értünk el olyan eredményt, mint veled ez a három alkalom alatt". 

Amikor a tanácsadás elején szoktam figyelmeztetni a hozzám fordulókat, hogy ez rövid lesz, van, aki megijed, van, aki zokon veszi, olyan is, aki elcsodálkozik. És tényleg úgy látom, ha pár alkalom alatt nem tudom hozzásegíteni a hozzám fordulót, hogy jelentős változás induljon be, akkor nem én vagyok az ő embere. És nincs értelme folytatni. Eddig csak egy embert küldtem máshoz, és jól tettem. 

És amiért megosztom ezt veletek, az azért is van, mert hálás vagyok a háláért, és ajánlom is rögtön fel az én tanáraimnak, és a Csodálatosságnak. A másik meg azért, mert szeretnék rámutatni arra, hogy amit pillanatnyi kudarcként élsz meg, lehet, hogy épp elindít valahol valamit, és soha, de soha nem tudhatod, hogy az miként, hogyan érik be. 



 
Engedjétek hozzátok érni a szíveteket!


(Sütő Zsolt fotó)

© Gergely Edó

2014. augusztus 16., szombat

Milyen csodálatos vagy

Eltelt fele az esztendőnek, múlandóságok vására volt ez is, röpke örökkévalóságokkal fűszerezve. Találkozásaimban újraszültem a világot, újraszültem önmagam. Néha elkeseredve, máskor gyönyörködve nézem, mi sikeredett. Tudnék sokkal jobbat, sokkal többet, ha lenne bennem több kitartás, nagyobb elszántság. De nem ostorozom magam a keveseim miatt, hanem figyelő szemem inkább azokra vetem, akiknek úgy van szinte semmijük, hogy a világosságot élik. Ők inspirálnak, ők visznek tovább, ők a segítőim, vezető lámpásaim.

Legmegrendítőbb találkozásom nemrég volt. Olthévízen, a szülőfalumban meghívtak a nyugdíjasok klubjába. Rám bízták, miről szeretnék beszélni. Azzal kezdtem, hogy megköszöntem nekik, hogy felneveltek. Igen, tényleg a falu is nevelt. A falu, ami nem idillikus, ami olyan, amilyen, de biztosabb és hatékonyabb nevelőerő, mint a tévé vagy a számítógép. Bátorítottam az öregeket, nyugodtan osztogassanak egy-két nyaklevest, ha nem is konkrétan, legalább szóban, mert nekem se lett attól semmi bajom, ha rámszóltak itt-ott, amikor úgy viselkedtem, hogy mást azzal bántottam, másnak kárt okoztam. Édesanyám azt mondta, bárhová is megyek, jusson eszembe, hegy heggyel nem, ember emberrel találkozik. És hírem ne hallják. Manapság ez már nincs. Manapság már hír sincs. Úgy van csak a hír(adás), hogy igazi hír, örömhír nincs. Az úton mindenki autóval jár, a facebookon mindenki intim együttlétben hempereg. Erről beszéltem annak a sok öregnek, megrendülten, a legmélyebb tisztelettel, hálával.

Olthévíz szorvány, nem sok esélye van, hogy még sok évszázadig megőrízze magyarságát. Bár csodák voltak, és lesznek, amíg az emberi agy meg nem feledkezik egyik elsődleges funkciójáról, a csoda teremtéséről. Mint szorványbeli emberek, sokkal másabbak, mint a tömbmagyarságban élők. Nem rosszabbak, nem jobbak, másabbak. Befogadóbbak, melegszívűbbek. A félelem is kevesebb, és a gőg is. A vallások úgy keveredtek ott össze, mint a püspökkenyér színei, és igazából keveseket érdekel, hogy pontosan mik az összetevői a barna résznek, mik a fehérnek, ami érdekli őket, az a püspökkenyér. Ezt nehéz megérteni a falunkba kerülő lelkészeknek. Eleinte próbálják szétválasztani a kettőt, aztán, többé-kevésbé belesímulnak ők is.

Bátorságra volt szükségem. Bátorságra hazavinni, és felajánlani világban szerzett portékáimat, megmutatni az öregeknek, akik többek mint én, mert tapasztalatban és időben több van mögöttük. S bár tudom, hogy nagy jóindulattal vannak irántam, mégiscsak megmérettettem. Hiszen otthon ezek az öregek még mindent tudnak mindenkiről. Ha rólam nem is, az őseimről, szüleimről igen. Ennek fényében felvállalni azt, amit nekik viszek, úgy ajánlani fel, hogy közben tudom, egy körömfeketényi hiteltelenség, és valamelyik tekintetben felvillan a figyelmeztetés.

Azt mondják, saját falujába még disznópásztornak se menjen az ember. Nos, attól függ, mi a cél. Ha a cél a nagy sikerek és vagyonok és hírnevek és gőgök és bőcsködözések, akkor valóban nem menjen haza soha semmijével az ember, mert kiderülhet, hogy hazatérve mindezek meglyuggattatnak. Ha azonban pontos képet szeretne kapni önmagáról, arról, hogy éppen hol tart, töltsön együtt szüleivel egy hetet, ajánlja fel azt, amije van, s előbb-utóbb megmutatkozik, mekkora az alázat benne, s a tisztelet az élet iránt. Mert amekkora a tisztelet, a köszönet és a hála az őseink fele, a minket szülő föld felé, akkora a tisztelet, a köszönet és a hála saját életünk, embertársaink, és minden, velünk együtt élő érző lény fele. Ennyi.

Olgi néni záró- és köszönőszavai ezek voltak: remélem mindannyian láthatták, milyen csodálatos vagy. Én úgy fordítottam ezt vissza, és mondom most neked is, remélem látod, milyen csodálatos vagy.



© Gergely Edó

2014. augusztus 15., péntek

A béke gyökere

Csak tegnap délben tudtam meg, mi történt pár napja, amikor este a fiam együtt játszott pár másik gyerekkel. Akkor csak azt tudtam, amit ott helyben láttam, hallottam. Hogy Márkus átált a másik csapatba, emiatt a cserbenhagyott csapattárs csalódottan sírt. Aztán megjelent mellettünk Márkus is. De hát itt vagyok, látod, mondta. Nem avatkoztam közbe. Tegnap ebédkor megtudtam az egész történetet, az ő szemszögéből nézve. Deszkadarabokkal játszodtak, katapultot csináltak. Ők kezdték el a játékot ketten, a barátjával, aztán lett egy másik csapat is. És harc is lett rögtön, a kis deszkadarabokért. Azt játszodták, hogy meg kell szerezni egymástól a deszkadarabokat. Tudod miért álltam át a másik csapatba, anya? Miért? Mert nem akartam tovább játszani azt, hogy egymástól vesszük el a deszkákat. Azt akartam, hogy mind együtt játszodjunk.

Délután a sétatéren makkháborúzott. A kis, sisakos makkok voltak a katonák. Tudod, most a világban nagyon sok kicsi, ártatlan gyermeket ölnek meg, olyanokat, mint te, és ártatlan szülőket, olyanokat, mint én és apa. De miért? Mert buták a felnőttek, ők is háborusdit játszanak, mint te most. Csak igazi emberekkel. Ezt csak azért mondom, hogy ezt is tudd, miközben háborusdit játszol. Csend van, tovább játszik, utólag visszapörgetve már látom, hogy más játékokat. Aztán már nem figyelek rá, ismerősökkel találkozom, beszélgetünk.

Itthon, este, azt mondja, anya, miért mondtad nekem, hogy emberek ártatlan kicsi gyermekeket ölnek meg? Csend lesz. Nagy, komoly csend. Lehet, hogy korai még neki ilyeneket mondani, mondja az apja. Egy pillanatig még tart a csend, nem tudom, mit mondjak. Átfut az agyamon, lehet, hogy most tettem tönkre a gyermekkorát, hogy elvettem tőle a játék örömét, hogy fölösleges nagy terhet tettem rá. Vajon mit kellene most mondanom? Hogy ezekért az emberekért legfeljebb imádkozhatunk? Félsz? kérdem. Igen. Hol fáj? Itt, mutat a szívére. Odaülök mellé, ráteszem a kezem. Érzed, hogy dobog? kérdi. Érzem. Emlékszel, hogy mit mondtál ma délben, hogy miért álltál át a másik csapatba? Mert nem akartál háborúzni, azt akartad, hogy egy csapat legyetek, hogy együtt játszodjatok. Igen, emlékszem, feleli. Na, látod, valahol itt kezdődik a béke, egyelőre ennyit tudunk mi tenni, hogy nem a háborút keressük, hanem a békét. Jó, anya, de miért nem bohócokról meg vicces dolgokról mesélsz nekem? Ezentúl ilyeneket mondj nekem, nem azt, hogy ölik az ártatlanokat.

Az ágyban imádkozunk: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyánk, amíg alszunk, vigyázz reánk, vigyázz a mi kicsi családunkra, a nagyszülőkre, barátokra, rokonokra... Cicóra, szól közbe, Cicóra, folytatom, meg minden emberre, minden érző lényre ezen a földön. Aztán sóhajtok. Ma ennyit tudtam tenni a békéért. Hamvas mondta, a pácban mindenki benne van. Mindazért, ami történik a világban, minden ember felelős. Nincs kivétel. Mindegy, hogy hol történik az, ami történik, a Holdon, egy másik kontinensen, a szomszéd országban, vagy csak lent, a szomszédban, ahol bár állítólag az életért hoztak létre egy központot, szüntelen üvölt Elvis Presley, vagy valamilyen más zene. Felelős vagyok érte, felelős vagy érte. Nincs kivétel.


© Gergely Edó

2014. augusztus 6., szerda

Hang, amely anélkül keletkezik, hogy két dolog összeütközne

Ha már az akarat tüzével megvalósítottuk egós vágyainkat, és a lángoló tüz melegítő parázzsá szelidül, kezdjük látni a nagyobb összefüggéseket, a nagyobb hálót, kapcsolati rendszert, amelynek részesei vagyunk. Megérkezünk a szívcsakrába. Anahata azt jelenti, érintetlen, ép, ugyanakkor azt is, hang, amely anélkül keletkezik, hogy két dolog összeütközne. Mi lehet ez a hang? Amiben semmi erőszak, erőltetés nincs, mégis hang? A szív a békesség szigete bennünk, a nyugalom és csend középpontja, az a hely, ahol találkozik bennünk a kint és a bent, a fent és a lent.

Jele az egymásba fonódó fölfele és lefele mutató háromszög, a hatágú csillag. A felfele mutató a földi, manifesztálódott energiák állandó szublimálási törekvését jelképezik, a lefele mutató pedig az örök égi, megnyilvánulni vágyó termékenyítő engergiákét. Így találkozik bennünk a már megnyilvánult, és a megnyilvánulni vágyó, Siva és Shakti, középpontunkban, ahol csend van és béke és nyugalom. Az örök tánc, vagy vihar szeme. Az élet virága.
"Alattam a Föld, fölöttem az Ég, bennem a létra." (Weöres Sándor), a létrának is a közepe.

Női jellegű csakra, a hozzá társított bolygó a Vénusz, eleme a levegő, helye a szív, színe a zöld, arany vagy rózsaszín, testrészek és mirigyek: csecsemőmirigy, tüdő, szív, szívburok, karok, kezek, bőr. Rendellenességek: asztma, magas vérnyomás, tüdőbetegségek, szívbetegségek, bőrbetegségek.

Amikor jógázunk, és a szívünk előtt namaskar mudrában összetesszük kezünket úgy, hogy hüvelykujjunkkal érintjük mellkasunk közepét, azt szoktam mondani, hogy érezd meg szíved dobbanását, érezed meg, amit minden pillanatban üzen a szíved. Csak figyelj rá, lényed középpontjára, mi az, ami kiáramlik innen. Ez a belső egyensúlyfenntartó központ. A kint és bent, fent és lent, Én és mások, adok és kapok egyensúlyáé. Ugyanakkor a szabadság és bátorság központja is.

Aki hagyja a másikat a maga útját járni, az szeret igazán. 

Az nem fél, nem akadályoz, nem akar belekapaszkodni senkibe és semmibe. Szabadon lélegzik, lélegzete szabályozásával a teste és az elméje között a békességes kapcsolatot megteremti és harmonizálja. Aki szabad, az bátor és szárnyal és szeretetének nincs tárgya (mint a szakrális csakra vágyakozástól motivált szeretetének), mert a létből táplálkozik és a létbe áramlik bele. Aki a szívcsakrájában otthon van, akörül van levegő, van tér, mások is szabadon lélegezhetnek, szárnyalhatnak, fellélegezhetnek, szerethetnek. Leesik a kő a szívükről. Így tartja össze a szívcsakra nem csak a bentit, hanem a kintit is.


(Garudasana, sas póz)

Pema Chödrönt nem ismerem személyesen, de könyvei nagymértékben meghatározták pár évemet. Kislány volt, amikor egy csalódás, egy fájdalom bezárta a szívét. Világ elleni haragjában és bánatában ment az úton, leszegett fejjel, és belrugott egy előtte heverő kőbe. Egy néni, aki ezt látta, azt mondta neki, soha, soha ne engedd, hogy bármi bezárja a szívedet.

Ha a csalódás és fájdalom bezárja a szívedet, benne is vagy az ördögi körben. Nem szeretsz többé, de vágyva vágysz arra, hogy valaki mentsen már meg, nyissa már ki a szívedet, szeressen már meg vagy beléd. Ha szeretetre vágysz, tedd meg te az első lépést, szeress. Lehet, hogy visszautasítanak, hogy kudarcot vallassz, te csak szeress. Tartsd nyitva a szívedet.

Szellőztesd meg szárnyaidat, tüdődet, aztán ereszkedj le szíved barlangjába. Meg fogod látni, ott pislákol szíved mélyén az isteni szikra. Melege, fénye köré melegedni járnak majd az emberek, köréd gyűlnek, mint a hegyi levegőre, lélegezni. Táplálójává válsz az életnek.




Ha szívbajod, alsó légúti bajod van, ne üzd el, ne próbálj megszabadulni tőle. Hallgasd meg, mitől hörögnek a hörgők, milyen félelemtől ver a szíved összevissza.

És most képzeld el, hogy egyedül vagy, egy levendula mező közepében. Szívd be az illatát, majd árasz ki magadból. Válj te magad egy gyógyító levendulacsokorrá. Életed minden mozzanata árassza azt a békét, csendet, nyugalmat, amelyet a mező áraszt feléd. Légy te magad a vihar szeme. Ha adsz valamit, kezed mozdulata innen induljon ki, amikor kapsz, ide vidd azt, amit a világ (vissza)ad neked.

(National Museum, New Delhi
Seated male in Namaskar pose. 2700-2100 B.C.. Place of Origin: Harappa)

© Gergely Edó

2014. augusztus 3., vasárnap

Nem tudták csak úgy egyedül megcsinálni, senki sem tudta

Tegnap a saját régi képeimet nézegettük Márkussal, aki folyamatosan nem érti, hol volt ő akkor. Ma elmentünk templomba, édesanyám, én, Márkus és a maci, akit még barátnőmtől kaptam első finnországi utazásomkor. Márkus teljesen beleszeretett, mindenhová viszi magával. Templomba is, persze. Mivel abban nő fel, hogy tud csendben ülni, szívesen jött velünk ma, éppen csak az otthoni csendesség szokásait alkalmazta. Ahogy leültünk az éneklés után, lehúzta a szandiját, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett a padon.

Délután egy olyan képet néztünk, amin rajta van Miki. Mielőtt apukád lett volna az életemben, ő volt az én bácsim, mondom neki. Jó tüzetesen megnézi a családi képet, aztán kissé felháborodva megkérdi, jó, jó, de én hol vagyok? Te nem vagy rajta, mert te itt még nem vagy. Ez után ismertem meg apukádat s lettél te. Te csak úgy lehettél, hogy őt megismertem. Ha Mikivel maradok, te nem leszel. Vagy ő lett volna az apukám, mondja. Hát nem lehetett volna ő, mert te csak úgy lehettél, hogy én vagyok az anyád, Zsolt az apád. Aztán előveszem a régi, a legrégebbi albumot. Azt az egyet, ami gyermekkorunkban volt. Új szemmel nézem a milliószor látott régi képeket. Nézem a tekinteteket, sorsom egy részét, ahogyan az idő homályából még mindig üzennek. Először látom anyám apját szép embernek. Milyen délceg, milyen szép ember volt, mondom anyámnak. Aztán jobban megnéztem, és még jobban elcsodálkozom. Igazi szép ember volt ez a nagyapám.

Aztán este Márkus kidől, anyámmal beszélgetünk. A faluban a csordával szabadon kijáró bivalybikáról beszélünk, amitől ma este megijedtünk. Szó hozódik az állattartás régi rendjéről, mesél anyám a bikának tartásáról, az ökrökről, és mezei munkáról, amiben ő felnőtt, és ami nagyon nehéz volt.

Nehéz volt az ötvenes években lenni földművesek gyermeke. De hát tehetett apám arról, hogy az ő apja arra a pénzre, amit Amerikában a bányában keresett, mind földet és erdőt vett? És aztán ez rámaradt. És az Amerikába emigrált testvére is azt mondta, ne adja el a földeket, mert majd vissza fognak jönni, és hogy legyen meg a föld. És akkor jött a kommunizmus. A cséplés nagy munka volt, erősen nagy munka, el sem tudom mondani, mekkora asztagot raktak, s hány ember kellett egy ilyen munkához. Ott aztán essze kellett fogjon mindenki, rokon, szomszéd, mert azt senki nem tudta egyedül csinálni. Én is mindig mennyit kellett segítsek. Mennyit dolgoztam. Szerre mindenkire sor került, szerre csépeltek mindekinél. S aztán azt az aranyló búzát a kommunisták mind elvitték, nekünk csak a gazja maradt. Lehetett sütni abból is kenyeret, mert lehetett, de a javát mind elvitték. Az volt a gabonaadó. Aztán a húsadó, minden évben a 15o kilós disznót és a 2oo kilós borjút. Ezt muszáj volt, ha nem lett volna honnan odaadni, ki tudja hányszor zárták volna még be apámat. Aztán a házadó, amit már nem volt miből kifizetni, mert nekünk csak a tejpénz maradt. Nem volt mit eladni, mert mindent elvittek. Ilyenkor jött a hidegkúti, tolta maga előtt egy szekeret és foglalt, párnát, paplant, törülközőt, a szőttest a szekrényből, s vitt mindent.

Hova vitte? Nem adták aztán vissza?

De igen, amiután apám s anyám körbejárta a falut s szerzett annyi pénzt.

Ez volt a kollektív ideje alatt?

Nem, ez azelőtt volt, a kommunizmus legnehezebb évei. Az ötvenes évek. Kollektív csak 62-ben lett. De arra már mit kezdett volna apám magával, már ő is 62 éves volt.

Hát, Édi, ebbe én is belehaltam volna...

S ráadásul azért, mert kulák volt, minden vasárnap ki kellett mennie s Kocsolátról a patakból ki kellett hordjon az útra nem tudom hány szekér kavicsot, s biza nehéz volt kiszedni a hideg patakból a kavicsot, volt, hogy mentem segíteni, onnan tudom.
S akkor, aki ezt nem élte, az nem is tudja, az nem is érti, mondja édesanyám. Mindkettőnk szeme könnyes.


Látja Édi, az az amerikás dolog hogyan térült meg. Mekkorát segítettek rajtam. Nem sokat, nem sokszor, de pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, ha nincs az a segítség, én nem kerülök ki Finnországba. S aztán visszatérült magukhoz. Nem mondom azt, hogy azt a szenvedést, ami volt, el kell, vagy el lehet törölni. Sem azt, hogy meg nem történtté lehet tenni. Nem is kell. Hanem mi nőtt ki belőle? Mert, ha meglátjuk az értelmét, akkor a szenvedés átbillen önmaga ellentétébe, a gyógyításba. Ha maga a szívében tudja mondani nanyó és nagyapám felé, hogy köszönöm az életet, ezen az áron is, ennek a sok szenvedésnek az árán is, akkor az ő lelkük, ami ott van a mennyben, ami nem valahol a csillagokon túl van, hanem egy másik dimenzió, amit látni nem látunk, de érzünk...

Ott, Jézus Krisztusnál...

Igen, ott Jézus Krisztusnál, akkor az ő lelkük most megnyugszik. Mert akkor azt érzik ők is, hogy a szenvedésüknek, a maga szenvedésének értelme volt. Ha ők nem olyanok, amilyenek, akkor maga nem az lesz, aki, és akkor én sem az leszek, aki. És pont így van ez tátival is. És ha vannak a világban, akiken én tudok segíteni, egy írásom, vagy amikor hozzám fordul valaki, az nem azért van, mert lám, én egyedül milyen ügyes vagyok, milyen jól megcsináltam, hanem abban mindaz a szenvedés benne van, amin maguk is keresztülmentek. És én is, mert én is sokat szenvedek. A huszas éveimben nagyon önpusztító életet éltem, leginkább a fejemből pusztítottam magam. Nem akartam élni. Nem találtam az életem értelmét, a helyem, nagyon, nagyon sokat szenvedtem ebben a tehetetlenségben. És akkor pusztítottam magam, nem tudatosan. Aztán ez átbillent.

Azt hiszem, ezen mindenkinek keresztül kell menni. Ezen mindenki keresztülmegy, szakít félbe édesanyám. Ilyen szépen, ilyen egyszerűen még soha nem érintettük az ő dolgát, ami mindannyiunknak fáj.

Megköszönni az életet ezen az áron is. A sok szenvedés árán is. És a legtöbbet, a legszebbet kihozni belőle.

Mert nem önmagadért vagy ezen a világon. Valahonnan jöttél, és valahová tartasz. S ha beteljesíted sorsodat, - a beteljesítés nem összetévesztendő a kielégülésekkel,-  a szenvedések árán is, akkor a szenvedés átbillen önmaga ellentétébe, a gyógyításba.

A képet Márkus remekelte tavaly tavasszal.

© Gergely Edó

2014. augusztus 1., péntek

Sukham-dukham, a napfonat kerék és olajozásának művészete

Van, hogy használok szakszkrit kifejezéseket. Nem tudok szanszkritül, és valószínűleg már nem is fogok megtanulni, de a jóga kapcsán is, meg a magyar nyelvvel, mint anyanyelvemmel és ugyanakkor csodálatos teremtő eszközzel bánás kapcsán, minduntalan beléje botlok. És azokat a kifejezéseket, amelyekről úgy érzem, hogy már valamennyire kónyítok hozzájuk, merem használni. Ilyen a sukham-dukham. Ugyanígy vagyok a más kultúrákból ismert szereplőkkel. Nem azért emlegetem őket, hogy bárkit is valamire rá próbáljak venni. Hanem, mert számomra azt a minőséget, archetípust a legpontosabban fejezik ki.

Ganésa neve talán sokak számára ismerősen cseng már. Ő az elefántfejű, nagy pocakú népszerű hindu isten, akit a siker, üzlet, utazások istenének is tartanak. Nagy hasa annak a jelképe, hogy mindazt, amit a bipolárisnak érzékelt világ nyújt, s amit mi aztán jónak vagy rossznak cimkézünk, megemésztjük. A hasunkon keresztül fogadjuk be ezt a világot. Sukham-dukham, jelenti azt is, hogy jó és rossz, vagy boldogság-boldogtalanság.

S mivel néha szeretek messzire menni, hogy aztán ismét megtaláljam a hazai történeteket, saját nyelvembe ágyazott bölcsességeinket, kiindulok abból, hogy mindazt, amit meg tudok emészteni, önmagamba veszem, önmagamba beépítem, s mindazt, amit nem tudok megemészteni, elutasítom.

Beszéltem már az első és a második csakráról és egy-egy hozzájuk társított olajról. Elindultunk kimozdultunk az alappontból, hogy mozgássá váljunk, hogy felfedezzük, nem csak mi vagyunk ezen a világon, nem csak mi születtünk meg. S mielőtt elnyelne a színes világforgatag, a változás örök folyama, szeretnénk egy nyomot hagyni benne, úgy, hogy a szakrális csakrában megjelenő vágyainkat megvalósítjuk, megtaláljuk és megmutatjuk saját egyéni és egyedi arcunkat. Megérkezünk a manipurába, vagy solar plexusba. Magyarul a napfonat csakrába. Ez az egó lakhelye, a bennünk élő napistené, az akaraterőé, a tűzé.



Ahhoz, hogy megvalósítsuk önmagunkat, a tűz szenvedélyére és erejére van szükség. Ha ez a csakra megfelelően működik, akkor a világot otthonodnak érzed. A világ partnered, és nincs szükséged játszmákra. Nem kell sem bitorolnod a hatalmat, sem meghunyászkodnod mások akarata előtt. Otthonosan mozogsz a világban, mert önmagad folyamatosan megvalósítod. Tehát azt, amit a világ jóként és rosszként nyújt, önmagadban, mint építőkockákat, elhelyezed. A sikert és sikertelenséget nem személyes támadásként, hanem eszközként kezeled, téglákként, nyersanyagként. Ez nyugalmat, önbizalmat és lazaságot nyújt, tartást ad, olyan tartást, ami a gyomorszájat nyitva hagyja, hogy napod mind kifele, mind befele sugározhasson, áraszthassa az energiát, amit a Nap által érlelt étel/élet megemésztéséből nyerve átalakítasz, és karizmaként megnyilvánítasz.


A solar plexushoz kapcsolódó elem a tűz, hozzá kapcsolódó érzékelés a látás, színe a sárga. Volt már rá példa, hogy a hölgytől, aki leült elém, a tanácsadás első pár másodpercében azt kérdeztem, szereti-e a sárga színt. Nem szeretem, felelte. És innen indultunk ki. Ennek a csakrának szinte minden rendellenességét produkálták családjának tagjai. Aztán, amikor elment, írt egy üzenetet. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában az egyik kedvenc ruhája egy citromsárga ruha volt. Ha valaki túlságosan szeret, vagy nem szeret egy színt, az már jelzi számomra, hogy melyik csakrával van éppen dolga.

A napfonathoz kapcsolódó kulcsszavak: siker, önbizalom, szorongás, manipulálás, hatalom, hatalmi játszma, egó, akarat (ezért az állata a kos), kontrol, önértékelés, mohóság, fukarság.

Hozzá kapcsolódó szervek és betegségek: derék, hasüreg, emésztési rendszer, máj, lép, gyomor, epe, vegetatív idegrendszer. Mirigye a hasnyálmirigy. Elégtelen vagy rendellenes működéskor a felsorolt szervek betegségeivel (ide tartozik az anorexia és a kövérség is) számolhatunk, és ismét visszatérek anyanyelvünkhöz: felmegy a cukra, rosszmájú, epés, karót nyelt, felfalná a fél világot, sárga irigység, keserű, mint az epe stb.

Hozzá rendelt bolygók a Nap és a Mars, szükség van a marsikus erőre, hogy kiáradhasson belső napunk fénye.

A DigestZent magam is szívesen használtam. Emésztésserkentő, nyugtató hatása miatt. De ami egyáltalán nem tudatosan lopakodott be az életünkbe, az a rozmaring. Van emésztésserkentő hatása is, emellett élénkít, erőt ad, fogyaszt. És még valamit tud, ez a huncut kis rozmaring, növeli a hajat. És most ismét a saját vizeinkre evezek, gondoljunk csak Sámsonra.

A napfonat a szakrális csakra és a szív között van. Az utolsó a lenti csakrákból. Aki itt nincs rendben, akinek az irigység és rosszindulat a kenyere, az hogyan is tudna feljebb menni? Vagy miért is akarna? Hiszen az ő szemszögéből a világ életösztönből, vágyakból és hatalomból áll. Gondoljunk csak a politikusokra.

Úgyhogy, kedves olvasóm, mielőtt túlságosan sokat képzelnél és beszélnél a szeretetről és a szívedről, vizsgáld meg az emésztésed, a májad, az epéd, s megmondod te magad, hogy ki vagyol.


Sütő Zsolt és saját fotóim

© Gergely Edó