2014. július 8., kedd

Véle megelégszem

Az Everness fesztiválon Márkussal voltam. Előadásokon, beszélgetéseken, koncerteken vettünk részt, de valahogy úgy alakult (?), hogy egy párkapcsolati témájú beszélgetésre, előadásra sem mentem el. Nem mintha ez nekem már nem lenne téma, hanem talán mert ez egy örök témám. Hogy ez nem paradoxon-e? De.

Aztán jött egy mondat, hol a mondat idézte fel a párom, hol a páromra gondolva jutott eszembe ez a mondat: véle megelégszem. Gyermekkoromban nagyon sok lakodalomban voltam. Az esküvői szöveg akarva-akaratlan beivódott az emlékezetembe. Nem a teljes szöveg, pár mondat csak. Többek közt ez is, vele megelégszem.

Röpke hét év alatt igencsak kemény szolgálatot hajtottunk végre a bennünk lévő boszorkányokat/bölcs öregeket szolgálva. Nem kevesebbet vártak el tőlünk, mint hogy menjünk le a poklokra, azoknak is a fenekére, hogy éljünk át olyan sötét, negatív érzelmeket, amelyeket korábban jóságosra sminkelt énképünről feltételezni sem mertünk volna soha. Hogy hagyjuk el egymást, hogy menjünk ki lelkünk pusztaságaiba és csupaszon, kettéhasadt szívvel, kisemmizetten, vadul álljunk lelkünk sötét éjszakájában, ott üvöltsük a szenvedéstől félig, vagy talán egészen meghibbanva, miért hagytál el! A bennem lakó isteni miért hagyta el a benned lakó Istent? Hogyan lehetséges ez? Lehetséges ez? És ott maradunk önnön ördögeinkkel, akik kajánul vigyorognak és örömtáncot járnak?

Amikor megismertem, volt egy minden sejtemben élő IGEN. Ezt akkor sem, és ma sem tudom másként leírni. Láttam őt tetőtől talpig. Teljes félelmetességében, sorsának magasságaival és mélységeivel. Mint amikor meglátsz egy hegyet, szakadékaival és csúcsaival együtt. A lelkem tudta, hogy mire vállalkozik. Nem a könnyűre, nem a harmónikusra, nem a szépre, nem a jóságosra, hanem a kiszámíthatatlanra, a folyton változóra, az elevenségre, a szenvedésre, a bolond táncára. Arra vállalkozott, hogy ehhez a félelmetes szépséghez, ehhez az őrülethez, amihez igazi, férfias bátorság kell, ami mindazt, ami bennem és világomban álságos és csonka, pillanatok alatt kíméletlenül leleplezi, újból és újból csatlakozni próbál, a hatalmas távolságot és különbözőséget, ami köztünk van, újból és újból megpróbálja legyőzni. Sokszor vallottam kudarcot, fásultam el, keseredtem el, gyűlöltem és dühöngtem és jött, hogy világgá menjek. De a sejteim magja hullámozta az IGENt. Ezt nem lehet megmagyarázni, ez egy bizonyosság, amit az elme nem ért. Egy bizonyosság, ami a szívből jön, még akkor is, amikor a szív éppen hasad ketté.

Amikor különváltunk, sokan mondták, aztán nehogy ismét visszabékülj vele. Hoppá, mondta magamban a mindent megkérdőjelező. Hogy is van ez? Van a világban mondjuk két milliárd férfi, aki potenciálisan mind a társam lehetne, férfiak, akik miatt szintén szenvedtek már nők (egyébként mindig önmagunk, soha nem a másik miatt szenvedünk, és ez akkor is így van, amikor éppen én magam sem tudok róla, mert éppen elborult az agyam), és akkor mindenki más esélyt kaphat, csak pont az, aki ilyen nagy hatással van az életemre, aki a gyermekem apja, akit úgy tudtam szeretni, hogy a poklok közepette is zengett bennem az IGEN, pont ő ne kapjon esélyt? S miután ezek a gondolatok párszor körbefutottak a fejemben, megszületett egy zsenge, újszerű, belátó érzés-gondolat:

szeretnék ismét vele lenni, de nem bármi áron.

Nem azon az áron, hogy belehalunk. Mert az élet fontosabb a rögeszméinknél. És ismét együtt lettünk. Lassan, de biztosan változik a kapcsolatunk dinamikája. Ott vannak a poklok, és ott vannak a mennyek is. Mikor melyik. Ott vannak a távolságok, és ott vannak a közelségek is. Tisztelem a távolságokat, mert ilyenkor esélyem van elindulni felé, a benne lévő isteni felé, hogy őáltala a bennem lévő istenire is ráismerhessek. Tisztelem a közelséget, amelyben megpihenünk, egy pillanatra megszusszanunk, egymás által önmagunkban.

Kifele gyakran az látszik, hogy én vagyok az, aki a csináló. Engem látnak, hallnak, mert én vagyok a kifele áradó női minőség, a termékeny, az anya, a tápláló, gyömülcsöző. De mindazoknak, akik azt hiszik, fa növekedhet az ég felé fény nélkül írom, mindezek fölött, mögött, a szellem láthatatlan fényével ott vibrálnak az ő energiái, a centrumában, önmaga középpontjában biztosan gyökerező, oda folyamatosan visszatérő energiái, ami nélkül a Gandhi Spirituális Központ lehet, hogy spirinek spiri lenne, de soha nem lenne igazi központ. Olyan hely, ahová járni szeretsz, annak ellenére, hogy az ő szemei átlátnak rajtad, járni szeretsz, mert olyan energiákat tapasztalsz, amelyek által áttörheted önmagad (vélt) korlátait.

Véle megelégszem, nem azért, mert nem jutna más, hanem mert egy másik ember ilyenszerű tükrét elviselni a legnagyobb önismeret, a leggazdagabb ajándék, a legtöbb, amit nőként élhetek meg.
Mindennapi esély hogy igazi, isteni önvalóm virágba borulhasson.


© Gergely Edó

2 megjegyzés: