2014. június 18., szerda

Versenyfutás az ára

Versenyfutás az ára, mondom a hajfestésnek, henna, henna gyehenna, mondja Szilágyi D. 
Igen, félelemből kezdtem el festeni három éve. Mert nagyon őszülök és attól féltem, nem fogok kelleni neked, és másnak sem. Igen, félelemből. Még van pici indulat, vád, harag a hangomban, nem tudom pontosan, ki felé. De van. Soha nem szerettem a versenyzést, soha. Úgy éreztem, nincs annál nagyobb stresszfaktor. 

Hogy verseny nélkül is mindenkinek helye van. 
Hogy mindenkinek megvan a helye, itt vagy ott, így vagy úgy.  

Nem, nem akarom dugdosni gyermeket szoptatott mellemet, felnyomni, hogy olyan legyen, mint a hamvas tizenhatévesé, almakerek, körtekemény. Nem, nem akarom kivasalni barázdáimat, amikbe vetettem finomvegyeset, búzát, gyomot. Nem, nem akarom tovább festeni ősz hajszálaimat, csak azért, mert körülöttem mindenki más festi, hogy úgy tegyünk ebben a nagy versenyfutásban, mintha örök nyárban égnénk, mintha nem táplálna az ősz. Ha idejében szülök, akkor harminchat évesen már nagy fiam van. Nem szültem idejében, így őszülő fejjel kell vállalnom a kicsi fiamat. Negyven éves korunking nem vagyunk kész a szolgálatra és az önfeláldozásra, addig próbáljuk megállítani az időt, tartani a lépést az újabb és újabb generációkkal, felvenni a versenyt azokkal, akik gyermekeink lehetnének. Aztán észbe kapunk, ez lehetetlen, akkor bár egy gyermeket, mondjuk. De vajon mi vezet? A félelem. Legtöbbször a félelem, hogy egyedül maradunk, vagy az, hogy nőiségünk hiányos marad az anyaság megélése nélkül. Szinte minden tettünket a félelem vezérli. Szép vagyok festett hajjal, mondtam, de nem én vagyok. Nem vagyok én. Nem a szép vörös henna idegen tőlem, hanem a versenyfutás. Az álca. A hajsza azért, hogy hátha, mégse, sose halunk meg. Akarom látni is, nem csak érezni, ahogy öregszem. Hogy a kettő összhangban legyen. Mert elegem van a félelmekből. Igen, petyhül a bőröm, ráncos a kezem, arcom, romlik a fogam és a szemem, minden nap egy nappal több van mögöttem. A szemem azonban egyre fényesebb. 

 

Ahogy hagyom magam mögött a félelmeket, úgy lesz egyre elevenebb. Így nyár derekán az őszről írok. Arról, amiről a mai folyamatosan update-elt életünk legszívesebben hallgat. Mert hiányzik életünkből a méltóság. Az életet méltósággal megélni az öregedéssel kart karöltve lehet. S mivel ez hiányzik, ami marad, az a kapkodás, a lihegés, a bizonyítás, s mindezek mögött a mérhetetlen szenvedés. 

S egy vers akkorról, amikor még nem féltem, mostani önmagamnak, hogy ne féljek :)


egyre mélyebb

hajamban az ősz
szemem körül a ránc
tekintetemben a barna
szívemben a tánc

mosolyomban a dallam
hangomban a szó
markomban a mérés
léptemben a nyom





© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése