2014. május 14., szerda

A normális ember

Ma reggel összefutottam egy alíg ismerőssel, egy fiatal nővel. A nevében sem voltam biztos, de, ha már összefutottunk, megkérdeztem tőle valamit, ami az ő tevékenységével van kapcsolatban s ami régóta érdekel. Két másodperc alatt meg is kaptam a fizetséget, lehet, hogy az volt a baja, hogy nem öreganyámnak szólítottam. Minden frusztrációja, kollegáira irigysége, haragja előjött. Tudtomon kívül számára kényes, fájó témát érinthettem.

Tele vagyunk fájó témákkal, mindannyian. Még azok az emberek is, akikért képes vagyok zarándokolni, csak hogy a közelükben lehessek, hallgathassam a beszédüket, szívhassam velük az egy, közös levegőt, még ők is mérhetetlenül esendőek. Azt hiszem, ez az esendőség a tiszta szerencsénk. Ha tudomásul vesszük. Ha nem vesszük tudomásul, és azt hisszük, hogy mi nem vagyunk azok, akkor felfúj bennünket a gőg és a megvetés. Ha pedig azt hisszük, hogy az a másik nem esendő, akkor még életében szentet faragunk belőle, aztán vagy kitart ez az imádatunk és halála után megfaragjuk őt fából is, vagy nem tart ki, ebben az esetben csalódottan, kiábrándultan indulunk új, esendőtlen szentek nyomába. Láttam szeretett mestereimet szenvedni, sírni, csalódni, szomorúnak lenni, láttam őket, amint önmaguk esendőségének tudomásul vételét élik éppen.

Szívszakasztó volt. 
Mélységesen emberi. 

Egymás szentjei vagyunk, és egymás ördögei. De mindezek előtt is elsősorban önmagunk szentjei és ördögei. Magunkban hordozzuk az egész világot, s az egész világ hordoz minket. Kelhetünk fel jobb, vagy bal lábbal, ha dicsérjük, vagy becsméreljük a lábunkat, csak azt bizonyítja, hogy még önmagunkkal is hol barátok, hol meg haragosok vagyunk. S akkor még van pofánk azt hinni, hogy az a másik ember, az a "külsős" azért barátunk vagy ellenségünk, mert. Hamvastól kölcsönzök egy szót, alapállás. Hogyan állok meg a világban, most, ma, önmagam és Isten előtt. A bennem lévő Istennel hogyan állok? Csak ez számít. Állhatok fél évig egy lábon, egész életemmel hadilábon, állhatok két lábbal a földön, állhatok úgy, mint a cövek, sokféle állás van, kisebb-nagyobb sikereket el is lehet érni velük, de mindeneken túl van az alapállás. Ez nem egy lelkiállapot, nem egy mentális működés, nem egy attitűd. Ez a normális ember. "Irtózom attól, hogy bölcs, vagy hős, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni." (Hamvas)

Amíg kint keressük a normálist, amíg azt hisszük, hogy valaki más megmondhatja, mikortól fogva számítunk szellemileg-lelkileg betegnek vagy egészségesnek, addig a mértéket mindig kívülre helyezzük, kiszolgáltatva életünket a sodró erőknek. Pedig bennünk a kormány és a középnek kíváló mértéke is.

Állj meg, lélegezz, mosolyogj. Te vagy a koronatanu.




© Gergely Edó
© Gergely Edó

2 megjegyzés: