2014. május 22., csütörtök

Asszony lesz a lányból

Azt mondta, mindig is megmaradok olyan léánkásnak forma, mert van bennem egy gyermeki örvendezni tudás, és ez mindig fiatalon tart. Az igaz, hogy bár asszonyos formák ritkán kerekednek körém, szülés és szoptatás környékén azért simán pályázhattam volna a ténsasszony címre.

Harminchat éves vagyok, gyermekkoromban az ilyen korú nőket asszonyoknak láttam. Keresem magamban ezt az asszonyt, aki nem ott van bennem valahol, hanem folyamatosan vanul, létesül. Mint ahogy pusztán attól, hogy megfogant bennem egy baba, nem váltam anyává, sőt, még szülés után sem igazán, úgy pusztán attól, hogy magam mögött hagytam pár évtizedet, férfival élek, háztartást vezetek, még nem váltam asszonnyá.

Az anyaság körül egyik nagy döbbenetem az volt, hogy bár látszólag már az új családommal voltam, a lelkem még mindig a szüleim fölött atyáskodott. Tehát először visszalélekutaztam a szüleim gyermekébe, hogy aztán ismét felnőttként, de már a magam helyén, megérkezzek gyermekem szülőjeként, férfim társaként az új családomba. Bár főzni tudtam, sütni szerettem tanulni, az eltevések, befőzések megriasztottak. Az otthonról kapott csomag általában az ilyen eltett dolgokról szólt. Mintha csak bentlakásos diák, kaptam a befőttesüvegeket.

Aztán egyszer hazaállítottam egy nagy fazékkal. Ami sok finom lekvárt hozott az életünkbe. Rájöttem, az általam eltett lekvárokat szeretjük a legjobban. Elkezdtem variálni, kitalálni, hozzáadni, elvenni belőle, mikor, ami eszembe jutott, amihez kedvem volt. Tanultam az asszonykodásnak ezt az előrelátó, gondoskodó, szorgoskodó szeletét is. És most csodálkozva jöttem rá, kinőttem a fazakaimat. Egyszerre nem tudok ugyabban a fazékban eperlekvárt főzni és bodzaszörpöt érlelni télire. Egyelőre most ezt élem, ezt a kinőtt fazakasságot.

Aztán majd elkezdek zsugorodni, mind kevesebbet és kevesebbet eltenni, míg végül én fogok beleférni egy pici lábaskányiba. Addig még sok asszonyszerep-szelet áll előttem, ha Az, aki édesre érleli az epret, sárga bodzavirágporral hinti be hajamat is úgy akarja.



© Gergely Edó

2014. május 21., szerda

A(p)titudine yoga



Nu şi nu vreau să vin la următoarea şedinţă. Mă simt prea zbuciumată. Îmi vine să bat pe toată lumea. Poate mă liniştesc până data viitoare, şi atunci vin, îmi scrie o participantă la şedinţele de yoga. Vino, îi răspund, yoga nu atunci practicăm, când ne este bine, şi nu atunci, când ne este greu. Practicăm yoga indiferent de circumstanţe. Da, dar… şi îmi povesteşte mai departe, de ce starea ei mentală o opreşte să vină. Just keep your practice, îi răspund. Vino, vino, vino.  Poţi să faci ceva magic? îşi mai încearcă norocul. La magii nu ma pricep, dar e o magie să te ţii de practică şi atunci, când îţi vine să fugi din lume, să baţi pe toată lumea, să urlii, să muşti. Să te ţii de practică, să te confrunţi cu tot ceea ce este în mintea ta, în loc să incerci să evadezi. Pentru că am o veste bună şi una rea, nu poţi evada, nu ai unde. Singura scăpare e prezenţa. Revenirea în prezent. În aici şi acum. Şi în asta te ajut cu mare plăcere, aşa că vino şi vom face minuni, sau magii. 

Printre preconcepţiile despre yoga se numără deasemenea, că nu sunt destul de flexibilă, sunt prea focoasă, prea dinamică, prea ţeapână, prea grasă, prea bătrână, prea tânără, prea neliniştită pentru yoga. Am mai auzit nu demult şi o variantă, că de atunci nu mai practică cineva yoga, de când a început să fie prea blând. Perceperea aceasta greşită a yogăi vine din ideile pe care le avem despre yoga văzând poziţiile de hatha yoga, asanele din filme sau cărţi, sau imaginile Buddhei care stă calm în poziţie de lotus şi zâmbeşte. Văzând toate acestea poate zici în sinea ta, păi eu nu sunt aşa, sau poate chiar te gândeşti, că nici nu vrei să fii aşa, aşa de calm, iluminat, nemişcător, static. Tu vrei dinamică, mişcare, muschi, dezvoltare, familie, dragoste, spirit de concurs, carieră, călătorii, etc. Nu ai timp de pierdut ca să stai aşa şi să nu faci nimic. Trebuie să experimentezi, să îţi trăieşti viaţa acum, cât o mai ai, că pe urmă degeaba vei vrea, când nu mai e. Poate te gândeşti, că după moarte oricum vei sta nemişcat destul de mult timp, de ce să te chinui deja de acum cu asta.

Yoga nu înseamnă o poziţie ciudată a corpului, nu înseamnă nici iluminarea. Yoga înseamnă absolut tot dintre acestea două, inclusiv acestea două. Prin asane începi să locuieşti în corpul tău, îţi conştientizezi sălaşul tău, pe care l-ai ales ca să te poarte în viaţa aceasta. Este cel mai potrivit sălaş aici şi acum. Respiri în acesta, deci trăieşti. Indentificându-ne cu nişte mechanisme ale minţii, uităm complet de corpul nostru pe care dealtfel ori îl urâm, ori toată viaţa ne dedicâm întreţinerii lui. Avem timp pentru a merge la sală, la dentist, la coafor, la cosmetică, lucrăm ca să avem bani să îl îndopâm cu cele mai gustoase şi rafinate măncăruri, dar această grijă se concentrează la exterior. Nu ne simţim corpul de pe dinăuntru. În afară de inimă nu ne simţim nici organele, doar când se îmbolnăvesc. 

Odată ce te aşezi într-un asana, şi reuşeşti să menţii poziţia şi să fii atent şi la respiraţie în acelaşi timp, eşti prezent în ceea ce faci în mod concentrat. Ca să armonizezi respiraţia cu poziţia, pe care încet-încet o şi schimbi puţin, fie pe plan fizic sau doar pe plan mental, trebuie să ieşi din stereotipele mentale, să închizi puţin CD playerul din cap, care joacă chiar mai multe CD-uri în acelaşi timp. Dar cum să închid? te întrebi. Că doar sunt super agitat, nu mă pot detaşa de gânduri. Păi nu te detaşa. Cu cât vrei să închizi mai mult cu forţa, cu atât gălăgia se dă mai tare. Lasă gălăgia să se gălăgieze. Tu fi atent la respirţie, la poziţie, la senzaţiile din corp, care poate să declanşeze amintiri, sentimente, gânduri. Orice apare, tu te întori la respiraţia din poziţia în care eşti. După o vreme te trezeşti, că ai fost într-o stare, în care nu ai mai auzit CD-urile. În clipa în care conştientizezi acest lucru, se dă drumul din nou la CD, care îţi spune primul lui gând, ieeee, adineauri era linişte, nu am mai auzit CD-urile. 

Aşa începi. Nu cu o iluminare cât cerul, nici cu o beznă ca în beci. 

Ci cu nişte valuri de calm, cu sfirimituri de linişte cât o fracţiune de secundă, cu nişte sclipiri de lumină, cu mângăieri de fericire, care îţi aduc zâmbetul din adâncul sufletului tău pe faţă. Aşa începi, şi aşa şi continui, cu o magie foarte comună, cu o minune simplă, neînsemnată. Începi yoga, pentru că vrei să fii normal. Normal înseamnă cel care alege calea de mijloc. Nu vrea mai mult, dar nu se mulţumeşte cu mai puţin. Şi deodată îţi dai seama, că habar nu ai, cine eşti cu adevărat. Oare care rol, caracteristică cu care te-ai identificat până acum ai fi tu? Acela agitat? Sau acel prea dinamic, focos pentru a face yoga? Sau acela deja iluminat, care nici nu înţelege, ce tot mai caută în corpul acesta fizic, că doar are şi diplomă de iluminat, cu data trecută pe ea frumos, cum trebuie. Oare care ai fi tu? 

Îţi dai seama, că nu prea mai ştii. Vii la yoga, că vrei să te autocunoşti, dar acest eu de al tău, care prima oară, sau a douzecea oară te-a adus la yoga, s-a schimbat între timp şi el. Acum ce să faci? În loc să te autocunoşti, nu mai ştii nici cine eşti! Continuă cu acestă neştiinţă. Priveşte doar rolurile tale, obervă-i caracteristicile, mechanismele, şi natura lor trecătoare. Adevărata esenţă a ta se întrezăreşte prin toate acestea, însă nici unul din acestea nu este. Este ceva, care arată mult mai departe de acestea, şi vine de departe. Poţi să încerci să îl defineşti, dar o să îţi scape printre degete. Pentru că acesta nu se discută, se trăieşte. Keep your practice. Dacă nu ai timp de asane, opreşte-te pentru un minut, şi fii atent la propria respiraţie. Un minut, din o mie patru sute patruzeci, din minutele unei zi.
Sau doar ridică-ţi privirea.
Namaste.

poză de www.zsolt.ro

 

© Gergely Edó

2014. május 14., szerda

A normális ember

Ma reggel összefutottam egy alíg ismerőssel, egy fiatal nővel. A nevében sem voltam biztos, de, ha már összefutottunk, megkérdeztem tőle valamit, ami az ő tevékenységével van kapcsolatban s ami régóta érdekel. Két másodperc alatt meg is kaptam a fizetséget, lehet, hogy az volt a baja, hogy nem öreganyámnak szólítottam. Minden frusztrációja, kollegáira irigysége, haragja előjött. Tudtomon kívül számára kényes, fájó témát érinthettem.

Tele vagyunk fájó témákkal, mindannyian. Még azok az emberek is, akikért képes vagyok zarándokolni, csak hogy a közelükben lehessek, hallgathassam a beszédüket, szívhassam velük az egy, közös levegőt, még ők is mérhetetlenül esendőek. Azt hiszem, ez az esendőség a tiszta szerencsénk. Ha tudomásul vesszük. Ha nem vesszük tudomásul, és azt hisszük, hogy mi nem vagyunk azok, akkor felfúj bennünket a gőg és a megvetés. Ha pedig azt hisszük, hogy az a másik nem esendő, akkor még életében szentet faragunk belőle, aztán vagy kitart ez az imádatunk és halála után megfaragjuk őt fából is, vagy nem tart ki, ebben az esetben csalódottan, kiábrándultan indulunk új, esendőtlen szentek nyomába. Láttam szeretett mestereimet szenvedni, sírni, csalódni, szomorúnak lenni, láttam őket, amint önmaguk esendőségének tudomásul vételét élik éppen.

Szívszakasztó volt. 
Mélységesen emberi. 

Egymás szentjei vagyunk, és egymás ördögei. De mindezek előtt is elsősorban önmagunk szentjei és ördögei. Magunkban hordozzuk az egész világot, s az egész világ hordoz minket. Kelhetünk fel jobb, vagy bal lábbal, ha dicsérjük, vagy becsméreljük a lábunkat, csak azt bizonyítja, hogy még önmagunkkal is hol barátok, hol meg haragosok vagyunk. S akkor még van pofánk azt hinni, hogy az a másik ember, az a "külsős" azért barátunk vagy ellenségünk, mert. Hamvastól kölcsönzök egy szót, alapállás. Hogyan állok meg a világban, most, ma, önmagam és Isten előtt. A bennem lévő Istennel hogyan állok? Csak ez számít. Állhatok fél évig egy lábon, egész életemmel hadilábon, állhatok két lábbal a földön, állhatok úgy, mint a cövek, sokféle állás van, kisebb-nagyobb sikereket el is lehet érni velük, de mindeneken túl van az alapállás. Ez nem egy lelkiállapot, nem egy mentális működés, nem egy attitűd. Ez a normális ember. "Irtózom attól, hogy bölcs, vagy hős, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni." (Hamvas)

Amíg kint keressük a normálist, amíg azt hisszük, hogy valaki más megmondhatja, mikortól fogva számítunk szellemileg-lelkileg betegnek vagy egészségesnek, addig a mértéket mindig kívülre helyezzük, kiszolgáltatva életünket a sodró erőknek. Pedig bennünk a kormány és a középnek kíváló mértéke is.

Állj meg, lélegezz, mosolyogj. Te vagy a koronatanu.




© Gergely Edó
© Gergely Edó

2014. május 6., kedd

I have arrived. I am home.



There was a time of dreaming separately of a place, where silence dwells. Or maybe it was a common dream, only that we did not know about it. Then we met with Zsolt and started to put our dreams together. My dreams were fuzzy, feminine, with all kind of colorful shades, funny shapes, his dreams were structured, clear, exact zen dreams. But in their essence they have met, in their seeds of creating a place for silence, for community, for a different kind of life. But dark times came so often, that we hardly dared to follow our dreams. In this darkness of mind many times we have lost connection with our innermost strength, energies, light. There seemed to be no hope for our dream to get materialized, to come true. 

I was afraid, that it will not come true, it will stay false.

 One evening Zsolt said “Maybe we shouldn’t care so much about establishing a center out there. Maybe important is to have, to create this center in our hearts, and it is enough.” In that very moment I knew, the center will exist, we don’t hang on it any more. In the next days effortlessly I found the place for the center. We could see it is not a perfect place, but it is good enough for a start. Then dark times came again. Maybe not that dark, only grey enough to be able to continue our spiritual adventure with only half steps, half blind, leaded by our instincts, following the calling, but seeing not clear ways, only clear direction. In this time of transition, which meant also that of the original team of four persons we remained only two of us, I was the engine, which worked in the offline world (offline? I believe we are rather ON LINE while offline), and Zsolt was the quality maintainer, the one who kept on not making compromises, whatever happens. 

In this very difficult and painful times we questioned many times our relationship with our selves, with each other, with the others. We questioned our goals, our calling, our values. We questioned and questioned everything, and by this continuous questioning things slowly have settled down, a lot of illusions crashed, what remained was so little, that with it in our rucksack we could go further on, continue our trip, follow the road. This less is more situation made us take the decision to move into the spiritual center. I knew only, that this will bring changes. I could not predict, whether these are going to have minus or plus in front. I mourned our old rent, the old house with its beautiful garden, with my tree-friends in it. My heart knew, this is the next step and I do not have to be afraid of it. But my mind invented all kind of scenarios of what if we mix here all our energies, what if this will kill the center, what if this will destroy the family, what if, what if. 

I just could not arrive into the new situation, my soul was somewhere else, 
lost between the two houses, trying to find its home. 

As a symptom, I got a flu. I tried to run away into this physical sickness to not deal with the true problem. The true situation of being lost, of not finding my place, not feeling my home, being disoriented, insecure. Then yesterday evening my son took me to a walk into the Botanical Garden near which the center is located. When we arrived home, the apartment was full of sparkling light, the smell of the fresh bread just made by Zsolt, and we saw the pictures of the zen master, who lives in the loft. 

I have arrived. I am home.

 (photo by zsolt.ro)

(excuse me for my bad English, it is how it is)

© Gergely Edó

2014. május 2., péntek

A kiskapu



Új helyre költöztünk. A házhoz kis udvar is tartozik, az udvar egyik sarkában egy kiskapu van. Amikor legszívesebben tépnénk a hajunkat, világgá rohannánk, vagy csak egyszerűen beleroskadnánk egy olyan mély szomorúságba, hogy még a mindenki hagyjon békén érzés se hatoljon le hozzánk, gyakran keressük a kiskapukat. 

Nem merünk minden idegszálunkkal benne lenni abban, ami éppen van. 

Leggyakrabban elhagyatottság van ilyenkor, még a stressz vagy hajsza sem hajt annyira a kiskapuk fele, mint amikor az ember azt érzi, hogy ő úgy, ahogy van, nem elég. Nem kell senkinek az, aki/ami ő a világban. Mélységes magányt, magárahagyatottságot él át ilyenkor mindenki, aki emberként él, kortól és nemtől függetlenül. És ilyenkor azt hisszük, segíthet rajtunk a kiskapu. Ez lehet a net, egy kommentre várás, egy lájk, vagy egy ital, valami drog, egy ábránd, akár egy szerelmes érzés is, és lehet sorolni, mindenki tegye hozzá azt, amiről úgy gondolja, kiskapu. Elmenekülünk, kislisszanunk azon a pici résen, ahonnan per pillanat enyhülést várunk. Az enyhülés jóformán meg sem érkezik, s máris még rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben, a kiskapu kinagyítja a nagy magányt, a nagy magunkra maradottságot. 

A mi kiskapunk a temetőbe visz, a Házsongárd mellett lakunk. Amikor először kimondtam, a kiskapunk a temetőbe visz, döbbentem rá arra, mit mondok. Hiszen, ha benne maradok abban, ami éppen van, ha nem menekülök előle, akkor elmegyek annak az érzésnek a szinte elviselhetetlenségéig. Amikor úgy érzem, tovább már nem lehet. És ott billen át a helyzet, önmaga ellentétébe, a sülyedés ereje felhajtó erővé válik, elkezd kivinni a túloldalon. Megérzem a fájdalom, szomorúság, magány, elhagyatottság átéléséből, az élésből származó erőt, ami az élni segítésem erejévé válik. Aki él, azzal történnek a dolgok, fájdalom és magány is történik, és ennek az ellentéte is. Aki fél élni, az a kiskapukat keresi, de azok oda visznek, ahol nem az élet van, hanem szomorúság a múlt miatt, aggódás a jövőért, és kábító-szerek, hogy könnyebben túléljük  a napokat. Pedig lehet más igekötőkkel is élni, például át, meg, bele.


 
(írtam a Cimborának, a képen az az utolsó búcsú a régi udvartól, háztól, diófától)
© Gergely Edó