2014. április 23., szerda

pocak szoba tér

volt gyerekszobája, rögtön, ahogy megszületett, mint valami úri gyereknek, amit ő jó úriasan utált is, mert már akkor volt magához való esze, az egyetlen, amit akart, az a cici volt, s szerencsére volt is két akkorám, mint két nagy dinnye. Ebben a boldogságos dinnyeséges állapotban aztán alig töltött ebben a saját szobában vajmi kevés időt az a vajmi röpke egy év alatt, amit így kezdtünk, ilyen idétlenül, s amit ő gyorsan kijavított, mindannyiunk javára.

Aztán folytattuk rövig ideig egy kicsi szobában. Akkoracska térben, hogy még a szuszogásunk is összekeveredett, nemigen tudtuk, mi kihez, hová tartozik. Az ő meggyőződése az volt, hogy mindannyian össze. Legalábbis az esti extatikus ugrálásaiban mindannyian egyformán gyönyörködtünk.

Aztán lett megint saját szobája, egy jó magas házban. Ekkor már két éves volt. Leheveredtem a rácsos kiságya mellé, de ő nagyon udvarisan és gyöngéden, hogy meg ne sértsen, az arcomat cirogatva közben, megkért, hogy menjek ki. Még szerencse, hogy feküdtem, s nem estem hanyatt. Túl hirtelen jött ez a leválás. Ami csak egy leválás előzetes volt. Mert a gyermek nem egyből lesz ilyen vagy olyan, hanem spirálban nő, minden dolgában visszakanyarodik, csak már másik szinten hívva elő azt. Így aztán a leválást követte az, hogy csak eleinte volt neki izgamas ez a nagy, kétévnyi élet úgy egyedül, s a szobáról is kiderült, hogy van neki egy igazi, penészes arca is, úgyhogy visszakerültünk, egybe, csak éppen a három bomlott meg közben, annyira, hogy aztán meg kellett nézzük kicsit távolabbról is ezt a bomlást, így már csak ketten költöztünk egy igazán hatalmas szobába.

Volt ennek az egy szobának hálószobája, ebédlője, szalonja, oltára, dolgozója, játszóháza, mint egy igazi háznak. Akkora volt, hogy még hárman is laktunk benne, megint, három az egyben. A folyton közös tér mindent kinyagyít, felerősít. Jó benne, hogy felégetődnek az illúziók, ami marad, a folyton jelen, azzal kell kezdeni valamit, abból kihozni a legtöbbet, mert kevesebbel beérni nem érdemes. Elkezdődött egy folymatos edzés. Mivel már megnőtt közben, s értelme igen pontosan radarozott le mindent, kaptuk is a tanításokat, kíméletlenül. Mintha nem lettünk volna így is elegek egymásnak, a két felnőtt, ráadásul jött a gyermek, a maga kibírhatatlan őszinteségével, erejével, egyenességével, hogy ha netán lankadnánk, hát gyorsan orrunk elé dugja a tükröt. Ugyanakkor ott voltunk egy térben, egy moccanásban, egy rezdülésben, hatva és visszahatva egymásra, jót-rosszat egyformán lereagálva.

Most megint van sok tér, legalábbis széltében, hosszában, magasságában. Saját szobája is. Még nem érkeztünk meg ide teljesen, de ma már itt aludtunk, mert nem akartam gyerekcsőszre bízni. Megvetem neki a földön, a matracon az ágyat, mert nem akar a kihúzós ágyban aludni. Két jóga csoportom van ma este, mondom neki, szünetben kijövök hozzád. De, ha kedved van, gyere be. A válla fölött néz rám, úgy mondja, miközben legoja előtt ül a földön, anya, amikor álmos vagyok, felveszem a pizsumat, lefekszem, ne aggódj, mert megoldom, elrendezem én magam. Valami új szín van a hangjában, amire egyszerre vagyok büszke, és bánt. Az elején bejön, elcsendesedik velünk, aztán az OHM mantra zengése után kimegy. Pontosan hétkor beállít pizsomában, kezében a múmipárnája, anya, én most lefekszem. Kilépek hozzá, beviszem neki a vacsorát. Aztán szünetben meglesem, alszik. És futom én is anyává válásom köreit, az ő érési köreivel együtt. Kötés, oldás, érlelés, elengedés, büszkeség, fájdalom, szeretet, elengedés. Még hat éves sincs, és már mennyi kört megjártunk. És még mennyi áll előttünk. Egymás tanítómestereiként a mindennapokban.


© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése