2014. április 20., vasárnap

Húsvét, Monyómesék folytatás



Húsvét

Samu az ágyban kávézott. Teljesen elégedett volt a nyaralásukkal. Ekkor kopogtattak, hallotta, amint Lujzi ajtót nyit, s ekkor, jesszus, egy velőtrázó sikoltás táncoltatta meg a ház cserepeit. A következő pillanatban suppogást hallott és Lujzi mérges kiabálását: - Nesze, Laji, nesze, mégis mit merészel? Elment magának az esze, vagy mi lelte?! Amikor Samu az ajtóhoz ért, a csuromvizes Lujzi a kezében levő dörgölővel jó nagyokat dörgölt oda Lajinak, mellettük egy üres veder állt. – Álljon meg a menet, mi folyik itt? próbált közbeavatkozni az elképedt vízimonyó. – Most már semmi, kiáltotta mérgesen Lujzi, s többé nem is fog itt soha semmi folyni, az sem érdekel, ha ezért idenő a Szaraha. – Legfennebb vér a képömből, ha a kedves szomszédasszony abba nem hagyja a vereködést, somolygott Laji a bajsza alatt, miközben a karjával védekezett. – Méghogy én verekszem, paprikázódott fel megint Lujzi, aki előbb egy pillanatra megnyugodott férje jelenlététől, - maga kezdte! Én kinyitottam magának az ajtót, s maga zsupsz, jól szembeloccsintott egy veder vízzel. – Jaj Lujzi drága, igazán meg ne haragudjon, húsvét van, gondoltam, megöntözöm, nehogy elhervadjék.
Samunak bevillant valami, hát persze, a szomszéd patakmonyó, s úgy néz ki, ők még őrzik a vízzel locsolkodás hagyományát. Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatal korában, amikor még hamvas nőszirom színű volt a bundája szőre, ő is derékon kapta a vízimonyó lányokat és, ha éppen esett, jól belecsobbantotta őket a csatornába, ha nem, akkor meg a csatornák alatt álló, esővizet gyűjtő hordókba. Lujzi épp az urának akart esni, hogy mit bámul, mint borjú az új kapura, miért nem fogja pártját, de hűlt helyét találta. Amire felocsúdott, már csak a trappolásuk hallatszott. Azt hitte, az ura kergeti Lajit s most majd jól móresre tanítja. Kinézett a padlásablakon, s hát látja, hogy Samu és Laji egymás vállát átölelve masíroznak kifelé, kezükben egy-egy vederrel, és éppen belebotolnak a ház előtti kiskertben, rövidebb nevén kuckóban lábatlankodó monyófiúba. – Hová mész, apa? – kérdezte a monyófiú. Samu büszkén kacsintott a fiára: - Édes fiam, locsolni megyek, eredj, szerezz  valahonnan egy vedret, kerítsd elő a többi monyógyereket, s igyekezz utánuk, nehogy lemaradj a húsvéti locsolkodásról.

Öcsimonyó gyorsan szerzett is egy vedret, s épp kilépett a kapun, amikor megpillantotta Nagymacskát, Kóckócot, és a többieket.
-        Pont utánad jöttünk, dorombolt Nagymacska. – Locsolóversöd van?
-        - Nincs, csak vedrem, felelte Öcsimonyó.
-        - Na, akkor Kóckóc tanít neköd gyorsan egy rövidöt, mire az első monyólányos házhoz
érünk. Majd visszafelé meglocsoljuk a te testvérödöt es.
Kóckóc és Öcsimonyó kicsit lemaradtak. Öcsimonyó buzgón ismételgette Kóckóc után.

Virágszépség, monyólány,
Csillagkoszorú haján,
Harmatcseppel ragyogtatom,
Vedrecskémmel locsolgatom.

-        - Majd megpróbálnak elfutni, szólt közbe hirtelen Kóckóc.
-        - Kik? kérdezte a monyófiú.
-        - Hát a monyólányok.
-        - Miért?
-        Hogy ne öntsd réjik a vizet.
-        - Akkor ne öntsem rájuk?
-        - De, de, öntsed.
-        - De akkor elfutnak!
Kóckóc egy pillanatig elgondolkodott. – Majd visszajönnek, felelte tétován, -
mindig visszajönnek. És mindegyikünknek adnak egy-egy aranynektár galuskát.
Öcsimonyó teljesen összezavarodottan hallgatta Kóckócot, aki mostanra szintén teljesen elbizonytalanodott.
-        Gyere, ölelte át barátja vállát végül. – Ne félj. Majd csak lesz valahogy. Azt tudom, hogy a locsolás nem olyan veszélyös, mint Pamacsfülű Szörnyeteg.
Mellettük fiúcsapat vonult el. Kis, fonott kosarakat lóbáltak kezükben, pár piros tojás ragyogott bennük, mellettük csokoládék, cukorkák virítottak.
-        Menjünk, szóljunk bé Márkusékhoz es, hívjuk őt es magunkkal, mondta egyikük, s
azzal a templom felé vették az irányt, mert a nagyszülei háza épp a templom szomszédságában volt.

Eközben Lujzi azt hitte, menten megüti a guta. Úgy, ahogy volt, csuromvizesen, átviharzott Jucikához. A szomszéd Lajiné, ahogy meglátta Lujzit, hangos kacagásba fogott.
-        Tudom, drágám, tudom, hogy mi a baja, de egyet se búsuljon, holnap, húsvét
harmadnapján mü locsolunk, az asszonyok. Segítök magának, s ketten, szerre, elkapjuk ezököt a mü nagylegény férjeinköt. Addig es, kerüljön beljebb, eppeg lefőtt a kávé.
-        - Jucika drága, tegeződjünk, jó? Ha már ilyen bolondosságokat találsz ki s viszel bele
engem is, akkor szerintem tegeződhetünk, kacagta el magát Lujzi is.
-        Persze, Lujzi drágám, de milyen bolondosságról beszélsz?
-        - Hát hogy mi fogjuk meglocsolni a férfiakat.
-        - De Lujzi! Ezt nem én találtam ki! Ez itt így szokás!

Másnap valóban ott ácsorgott Lujzi, Jucika, Babamonyó a barátnőivel, s Jucikának egy barátnője a síkátor torkánál. Lesték a monyóférfiakat. S ha egyszál magában sétáló monyót láttak közeledni, kiugrottak, ketten lefogták, a többiek pedig zsupsz, ráöntöttek egy veder vizet. Tudták, egy monyóasszony egyedül nem bírna el egy monyóférfival, de így csapatban egészen jól ment a munka.

Visításra ébredtem. Kirohantam az előszobába és majd letapodtam az iszkirillő monyókat. Samu és Laji, a szomszéd monyó egy-egy vederrel a kezükben rohantak valahová. Hirtelen eszembe jutott, hogy locsoló hétfő van, húsvét másodnapja. És az is, hogy volt olyan húsvétom is, amikor három rend ruhát kellett váltanom. Mindig olyanoktól kaptam a nagy adag vizet a nyakamba, szoknyám alá, dekoltázsomba, akiktől nem is számítottam, akik csak ültek nagy jámboran, s még a pálinkához is alig értek hozzá. Vajon van Lujzinak amivel megkínálnia a locsolóit, suhant át a gondolat a fejemen, majd el is hessegettem, hogy eh, biztosan van, főleg, hogy egy vízimonyó felesége, nagyon készülhetett az ünnepre. Miközben visszamentem a szobába, kisfiam mellé, reménykedtem, hogy amire ő megnő, nem fog teljesen kiveszni a vízzel locsolás régi, jó szokása. Ekkor hallottam, hogy nyílik a kapu s ismerős, csilingelő kisfiúhangok kérdik a szüleimtől: - Márkus felkelt már? Jön velünk locsolni?
 


© Gergely Edó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése