2014. április 23., szerda

pocak szoba tér

volt gyerekszobája, rögtön, ahogy megszületett, mint valami úri gyereknek, amit ő jó úriasan utált is, mert már akkor volt magához való esze, az egyetlen, amit akart, az a cici volt, s szerencsére volt is két akkorám, mint két nagy dinnye. Ebben a boldogságos dinnyeséges állapotban aztán alig töltött ebben a saját szobában vajmi kevés időt az a vajmi röpke egy év alatt, amit így kezdtünk, ilyen idétlenül, s amit ő gyorsan kijavított, mindannyiunk javára.

Aztán folytattuk rövig ideig egy kicsi szobában. Akkoracska térben, hogy még a szuszogásunk is összekeveredett, nemigen tudtuk, mi kihez, hová tartozik. Az ő meggyőződése az volt, hogy mindannyian össze. Legalábbis az esti extatikus ugrálásaiban mindannyian egyformán gyönyörködtünk.

Aztán lett megint saját szobája, egy jó magas házban. Ekkor már két éves volt. Leheveredtem a rácsos kiságya mellé, de ő nagyon udvarisan és gyöngéden, hogy meg ne sértsen, az arcomat cirogatva közben, megkért, hogy menjek ki. Még szerencse, hogy feküdtem, s nem estem hanyatt. Túl hirtelen jött ez a leválás. Ami csak egy leválás előzetes volt. Mert a gyermek nem egyből lesz ilyen vagy olyan, hanem spirálban nő, minden dolgában visszakanyarodik, csak már másik szinten hívva elő azt. Így aztán a leválást követte az, hogy csak eleinte volt neki izgamas ez a nagy, kétévnyi élet úgy egyedül, s a szobáról is kiderült, hogy van neki egy igazi, penészes arca is, úgyhogy visszakerültünk, egybe, csak éppen a három bomlott meg közben, annyira, hogy aztán meg kellett nézzük kicsit távolabbról is ezt a bomlást, így már csak ketten költöztünk egy igazán hatalmas szobába.

Volt ennek az egy szobának hálószobája, ebédlője, szalonja, oltára, dolgozója, játszóháza, mint egy igazi háznak. Akkora volt, hogy még hárman is laktunk benne, megint, három az egyben. A folyton közös tér mindent kinyagyít, felerősít. Jó benne, hogy felégetődnek az illúziók, ami marad, a folyton jelen, azzal kell kezdeni valamit, abból kihozni a legtöbbet, mert kevesebbel beérni nem érdemes. Elkezdődött egy folymatos edzés. Mivel már megnőtt közben, s értelme igen pontosan radarozott le mindent, kaptuk is a tanításokat, kíméletlenül. Mintha nem lettünk volna így is elegek egymásnak, a két felnőtt, ráadásul jött a gyermek, a maga kibírhatatlan őszinteségével, erejével, egyenességével, hogy ha netán lankadnánk, hát gyorsan orrunk elé dugja a tükröt. Ugyanakkor ott voltunk egy térben, egy moccanásban, egy rezdülésben, hatva és visszahatva egymásra, jót-rosszat egyformán lereagálva.

Most megint van sok tér, legalábbis széltében, hosszában, magasságában. Saját szobája is. Még nem érkeztünk meg ide teljesen, de ma már itt aludtunk, mert nem akartam gyerekcsőszre bízni. Megvetem neki a földön, a matracon az ágyat, mert nem akar a kihúzós ágyban aludni. Két jóga csoportom van ma este, mondom neki, szünetben kijövök hozzád. De, ha kedved van, gyere be. A válla fölött néz rám, úgy mondja, miközben legoja előtt ül a földön, anya, amikor álmos vagyok, felveszem a pizsumat, lefekszem, ne aggódj, mert megoldom, elrendezem én magam. Valami új szín van a hangjában, amire egyszerre vagyok büszke, és bánt. Az elején bejön, elcsendesedik velünk, aztán az OHM mantra zengése után kimegy. Pontosan hétkor beállít pizsomában, kezében a múmipárnája, anya, én most lefekszem. Kilépek hozzá, beviszem neki a vacsorát. Aztán szünetben meglesem, alszik. És futom én is anyává válásom köreit, az ő érési köreivel együtt. Kötés, oldás, érlelés, elengedés, büszkeség, fájdalom, szeretet, elengedés. Még hat éves sincs, és már mennyi kört megjártunk. És még mennyi áll előttünk. Egymás tanítómestereiként a mindennapokban.


© Gergely Edó

2014. április 20., vasárnap

Húsvét, Monyómesék folytatás



Húsvét

Samu az ágyban kávézott. Teljesen elégedett volt a nyaralásukkal. Ekkor kopogtattak, hallotta, amint Lujzi ajtót nyit, s ekkor, jesszus, egy velőtrázó sikoltás táncoltatta meg a ház cserepeit. A következő pillanatban suppogást hallott és Lujzi mérges kiabálását: - Nesze, Laji, nesze, mégis mit merészel? Elment magának az esze, vagy mi lelte?! Amikor Samu az ajtóhoz ért, a csuromvizes Lujzi a kezében levő dörgölővel jó nagyokat dörgölt oda Lajinak, mellettük egy üres veder állt. – Álljon meg a menet, mi folyik itt? próbált közbeavatkozni az elképedt vízimonyó. – Most már semmi, kiáltotta mérgesen Lujzi, s többé nem is fog itt soha semmi folyni, az sem érdekel, ha ezért idenő a Szaraha. – Legfennebb vér a képömből, ha a kedves szomszédasszony abba nem hagyja a vereködést, somolygott Laji a bajsza alatt, miközben a karjával védekezett. – Méghogy én verekszem, paprikázódott fel megint Lujzi, aki előbb egy pillanatra megnyugodott férje jelenlététől, - maga kezdte! Én kinyitottam magának az ajtót, s maga zsupsz, jól szembeloccsintott egy veder vízzel. – Jaj Lujzi drága, igazán meg ne haragudjon, húsvét van, gondoltam, megöntözöm, nehogy elhervadjék.
Samunak bevillant valami, hát persze, a szomszéd patakmonyó, s úgy néz ki, ők még őrzik a vízzel locsolkodás hagyományát. Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatal korában, amikor még hamvas nőszirom színű volt a bundája szőre, ő is derékon kapta a vízimonyó lányokat és, ha éppen esett, jól belecsobbantotta őket a csatornába, ha nem, akkor meg a csatornák alatt álló, esővizet gyűjtő hordókba. Lujzi épp az urának akart esni, hogy mit bámul, mint borjú az új kapura, miért nem fogja pártját, de hűlt helyét találta. Amire felocsúdott, már csak a trappolásuk hallatszott. Azt hitte, az ura kergeti Lajit s most majd jól móresre tanítja. Kinézett a padlásablakon, s hát látja, hogy Samu és Laji egymás vállát átölelve masíroznak kifelé, kezükben egy-egy vederrel, és éppen belebotolnak a ház előtti kiskertben, rövidebb nevén kuckóban lábatlankodó monyófiúba. – Hová mész, apa? – kérdezte a monyófiú. Samu büszkén kacsintott a fiára: - Édes fiam, locsolni megyek, eredj, szerezz  valahonnan egy vedret, kerítsd elő a többi monyógyereket, s igyekezz utánuk, nehogy lemaradj a húsvéti locsolkodásról.

Öcsimonyó gyorsan szerzett is egy vedret, s épp kilépett a kapun, amikor megpillantotta Nagymacskát, Kóckócot, és a többieket.
-        Pont utánad jöttünk, dorombolt Nagymacska. – Locsolóversöd van?
-        - Nincs, csak vedrem, felelte Öcsimonyó.
-        - Na, akkor Kóckóc tanít neköd gyorsan egy rövidöt, mire az első monyólányos házhoz
érünk. Majd visszafelé meglocsoljuk a te testvérödöt es.
Kóckóc és Öcsimonyó kicsit lemaradtak. Öcsimonyó buzgón ismételgette Kóckóc után.

Virágszépség, monyólány,
Csillagkoszorú haján,
Harmatcseppel ragyogtatom,
Vedrecskémmel locsolgatom.

-        - Majd megpróbálnak elfutni, szólt közbe hirtelen Kóckóc.
-        - Kik? kérdezte a monyófiú.
-        - Hát a monyólányok.
-        - Miért?
-        Hogy ne öntsd réjik a vizet.
-        - Akkor ne öntsem rájuk?
-        - De, de, öntsed.
-        - De akkor elfutnak!
Kóckóc egy pillanatig elgondolkodott. – Majd visszajönnek, felelte tétován, -
mindig visszajönnek. És mindegyikünknek adnak egy-egy aranynektár galuskát.
Öcsimonyó teljesen összezavarodottan hallgatta Kóckócot, aki mostanra szintén teljesen elbizonytalanodott.
-        Gyere, ölelte át barátja vállát végül. – Ne félj. Majd csak lesz valahogy. Azt tudom, hogy a locsolás nem olyan veszélyös, mint Pamacsfülű Szörnyeteg.
Mellettük fiúcsapat vonult el. Kis, fonott kosarakat lóbáltak kezükben, pár piros tojás ragyogott bennük, mellettük csokoládék, cukorkák virítottak.
-        Menjünk, szóljunk bé Márkusékhoz es, hívjuk őt es magunkkal, mondta egyikük, s
azzal a templom felé vették az irányt, mert a nagyszülei háza épp a templom szomszédságában volt.

Eközben Lujzi azt hitte, menten megüti a guta. Úgy, ahogy volt, csuromvizesen, átviharzott Jucikához. A szomszéd Lajiné, ahogy meglátta Lujzit, hangos kacagásba fogott.
-        Tudom, drágám, tudom, hogy mi a baja, de egyet se búsuljon, holnap, húsvét
harmadnapján mü locsolunk, az asszonyok. Segítök magának, s ketten, szerre, elkapjuk ezököt a mü nagylegény férjeinköt. Addig es, kerüljön beljebb, eppeg lefőtt a kávé.
-        - Jucika drága, tegeződjünk, jó? Ha már ilyen bolondosságokat találsz ki s viszel bele
engem is, akkor szerintem tegeződhetünk, kacagta el magát Lujzi is.
-        Persze, Lujzi drágám, de milyen bolondosságról beszélsz?
-        - Hát hogy mi fogjuk meglocsolni a férfiakat.
-        - De Lujzi! Ezt nem én találtam ki! Ez itt így szokás!

Másnap valóban ott ácsorgott Lujzi, Jucika, Babamonyó a barátnőivel, s Jucikának egy barátnője a síkátor torkánál. Lesték a monyóférfiakat. S ha egyszál magában sétáló monyót láttak közeledni, kiugrottak, ketten lefogták, a többiek pedig zsupsz, ráöntöttek egy veder vizet. Tudták, egy monyóasszony egyedül nem bírna el egy monyóférfival, de így csapatban egészen jól ment a munka.

Visításra ébredtem. Kirohantam az előszobába és majd letapodtam az iszkirillő monyókat. Samu és Laji, a szomszéd monyó egy-egy vederrel a kezükben rohantak valahová. Hirtelen eszembe jutott, hogy locsoló hétfő van, húsvét másodnapja. És az is, hogy volt olyan húsvétom is, amikor három rend ruhát kellett váltanom. Mindig olyanoktól kaptam a nagy adag vizet a nyakamba, szoknyám alá, dekoltázsomba, akiktől nem is számítottam, akik csak ültek nagy jámboran, s még a pálinkához is alig értek hozzá. Vajon van Lujzinak amivel megkínálnia a locsolóit, suhant át a gondolat a fejemen, majd el is hessegettem, hogy eh, biztosan van, főleg, hogy egy vízimonyó felesége, nagyon készülhetett az ünnepre. Miközben visszamentem a szobába, kisfiam mellé, reménykedtem, hogy amire ő megnő, nem fog teljesen kiveszni a vízzel locsolás régi, jó szokása. Ekkor hallottam, hogy nyílik a kapu s ismerős, csilingelő kisfiúhangok kérdik a szüleimtől: - Márkus felkelt már? Jön velünk locsolni?
 


© Gergely Edó

2014. április 17., csütörtök

Ne pánikolj!



Könnyű ezt mondani valaki olyannak, hogy ne pánikolj, amikor a másik mellette izzad és fulladozik, de nem ő az, aki izzad és fulladozik. 

Metróztam. Egyik megállóban kopogó cipők hangja, utolsó slisszanással beugrik egy lány, a hangokból rájövök, társa kint maradt. Mellettem felhangzik a vastag röhögés, fiatalemberek teszik hangos megjegyzéseiket, ez egy jel volt, hogy nem szeret igazán, nem a te párod, ne búsulj utána, majd kerül más. Erre a kopogó cipők tulajdonosa hátrafordul, a kapucni alatt látom, fiatal lány, megszólal angolul, ne kacagjatok, turista vagyok, ez nem vicces. Visszafordul, rátapad az ablakra. Hallom, sír. Odamegyek hozzá. Az emberek néznek. Felteszem a kérdést, egyáltalán emberek ezek? Teljesen kétségbe van esve. Hüpögések közepette elnyögi, hogy két órája érkezett Budapestre, szlovák turista, pénztárcája, telefonja a pasijánál maradt, aki már nem tudott beszállni. Teljesen kétségbe van este. Mondom neki, a pasid az első vonattal utánad jön. Leszállok veled az első állomáson, bevárjuk. Közben kiderül, hogy emlékszik a szálloda címére. Rendben, gondolom magamban, ez még segítségünkre lehet. Folyton azt hangoztatja, hogy a telefonja is a barátjánál maradt. Nem árulom el neki, hogy egy hétre jöttem Budapestre, de nem töltöttem fel a telefonom, így az egész itt tartózkodásom más vonalakon bonyolítom, élem. Nem akarom még inkább kétségbe ejteni. Aztán feltűnik a másik vonat, ablakára tapadt fiatalemberrel, aki kémlel kifele. Rögtön tudom, ő az. Fuss oda hozzá, mondom. Fut is, aztán egy nagyot sír a fiú vállán. 

Ne pánikolj, nézz a szemembe, mondtam neki folyamatosan, míg együtt várakoztunk. Ilyen rövid idő alatt ha szerettem volna se tudtam volna elmesélni neki mindazokat a helyzeteket, amikor telefon nélkül, egy-egy címmel a zsebemben, vagy anélkül mozogtam a világban. Mivel nem volt egy ilyen ramaty kis kötelék, sokkal nagyobb léptékű segítséget kaptam, egy sokkal láthatatlanabb vezetéken keresztül, mint a mobiltelefonoké.  És mindeddig megtartott ez a háló. 

Szóval, relax, don’t panic.

(Írtam a Cimborának)

 


© Gergely Edó

2014. április 14., hétfő

Despre uleiurile esenţiale DōTERRA

Întotdeauna aveam o atitudine ambiguă faţă de mirosuri. Ori muream după un miros, ori muream de un miros. Am încercat cu parfumuri, cu geluri de duş, cu şampoane, cu uleiuri volatile, dar rar mă îndrăgosteam de vreunul. Şi chiar dacă a fost o înflăcărare, trecea repede, ca furtuna de vară deasupra capului meu des în nori.

Până anul trecut, când m-am întălnit cu nişte uleiuri. Eh, nişte uleiuri, mă găndeam eu. Nu prea mă interesează, dar cu tipa, care ţinea prezentarea şi cu care amândouă eram invitaţii unei tabere de vară pentru familii, - ea cu uleiurile sale, eu cu poveştile mele - eram colegi de liceu, aşa că m-am dus mai mult din cauza aceasta, pentru că, încă din liceu mi se părea că este o fată interesantă. Prezentarea ei a fost ok, însă nu am căzut imediat pe burtă. Am zis, că o să fac o comandă şi o să încerc. Însă şi viespii au avut ceva de comentat. Şi-au făcut cuib, s-au înmulţit şi cu mare drag înţepau cam fiecare a două persoană, şi, presupun că nu puteau ţine minte pe toţi cei care s-au adunat acolo, că pe unii înţepau chiar de mai multe ori. Just in case. Iar tipa cu uleiurile, cu gentuţa ei frumos mirositoare, apărea din senin, punea o picătură de levănţică pe înţepătură, şi copii nu mai urlau, dispăruseră şi lacrimile de crocodili. Hmmm, hmmmm, hămmuiam eu văzând toate astea, dar când a scăzut febra unui băieţel care a făcut insolaţie (şi cu care noi în cortul de poveşti ne-am chinuit cam două ore degeaba), în numai câteva minute cu uleiul de peppermint, m-am dat de bătut. Aproape de tot. În sensul că m-a întrebat, dacă aş vrea să devin consultant DōTERRA la Cluj. Din start am zis, da. Pe urmă repede m-am răzgăndit. O să îmi dea bărbatul în cap, mă găndeam eu, că şi aşa fac destule, am destule pe cap, nu îmi mai lipseşte încă ceva în cârcă. Însă Kriszta, aşa o cheamă pe tipa aceasta minunată, a insistat. Nu s-a dat de bătut. După prima comandă deja mă clătinam iar spre da-uri. Markus, băieţelul nostru s-a îndrăgostit din start de ele. Era primul tratament, ce nu numai că nu refuza, ci abia aştepta.
Şi uite aşa, m-am clătinat de tot spre da. Mai ales, că atunci când am întrebat-o, dacă trebuie să fac ceva, îmi răspunses: nimic, o să vină de la sine, dacă e să faci ceva. Şi cu plăcere. Dar dacă cumva mă înşel, şi nu îţi face plăcere, atunci nu faci, şi gata.

De făcut nu fac aşa de multe, de bucurat însă mă bucur şi mai mult, când primesc feedbackurile de la mămici, de la prietene, de la clienţi. Şi înmulţirea comenzilor e cel mai bun indicator. Se pare, că primesc tot sprijinul, pentru a face lumea să devină din ce în ce mai independentă de medicamente, de a descoperii alchimia minunată a plantelor, sufletul lor revărsat în uleiuri. Uleiuri, ce pe vremuri concurau cu valoarea aurului.

Uleiurile esenţiale DōTERRA pot fi folosite în mai multe scopuri, aproape toate ca uleiuri volatile şi de aromaterapie, şi majoritatea lor şi intern.

Uleiurile cele mai des comandate de la mine până acum sunt Wild Orange, Lemon, Peppermint, Lavander, Clary Sage, Teatree, şi amestecurile precum Breath (pentru căile respiratorii), OnGuard, pentru întărirea sistemului imunitar, Whisper, amestec feminin, Balance, amestec calmant pentru psihic, Deep Blue, pentru inflamaţia musculaturii şi pentru durerile articulaţiilor.

Vă recomand siteul pe care îl folosesc în mod regulat, Everything Essential. La fiecare boală sunt recomandate uleiurile cele mai potrivite şi modul lor de folosire. Dacă vreţi să aflaţi mai multe despre un ulei anume, mergeţi în pagina cu uleiuri, Oils & Blends.

Pentru preţuri puteţi consulta pagina http://www.doterra.com/, însă la ceea ce trebuie să fiţi atenţi când verificaţi preţurile este, că preţurile de pe site sunt preţuri fără taxă şi fără taxa de trimitere.

Pentru sfaturi, întrebări legate de derularea comenzii, etc. puteţi să îmi scrieţi pe gergelyedo arond gmail punct com, şi dacă este necesar, putem discuta restul detaliilor la telefon.

Mai jos un film frumos cu subtitrare în română, singurul film în română ce am găsit pe youtube:




© Gergely Edó

A szellem jógája, szeminárium Pressing Lajossal Kolozsváron

© Gergely Edó

Pressing mesél Kolozsváron

© Gergely Edó

2014. április 4., péntek

Strănutul yoga

Foarte greu mi-am dat drumul din nou în limba română. Deşi opt ani din viaţa mea am petrecut în capitală, mi-au fost de ajuns căţiva ani să reuşesc să uit cât de mult îmi plăcea să vorbesc, ba chiar să scriu în alte limbi.

Însă, odată cu yoga, şi acesta s-a schimbat. Au început să vină români doritoiri să practice yoga cu mine. Mai întăi două doamne, pe urmă la coaching o domnişoară, încet-încet s-a format şi grupa de română, iar eu m-am trezit cu un subconştient super revoltat. Cu cât încercam să ma exprim mai corect şi mai adecvat, cu atât parcă mi se făceu noduri pe limbă. La început mă auto-biciuiam, îmi era ruşine. Cum naiba să uit chiar în halul ăsta, mă întrebam. Şi mă străduiam din nou, explicam mai mult din mâini şi din picioare, ceea ce la yoga nu e ceva neobişnuit, şi încercam să prind din nou expresiile de anatomie, de mişcare, etc. Mă şi ruşinam în sinea mea, dar a trebuit să înţeleg, că sentimentele acestea ale mele, deloc demne de o yogini (sper) în devenire, mă deranjează doar pe mine. Ba dimpotrivă, pe ceilalţi nu numai că nu îi deranjează, ci îi şi fac să bufnească în hohote, când îmi scot perlele, la Adho Mukha Svanasana (căţelul care priveşte în jos) asta vă va scoate prostia din cap (în loc să expiraţi toate sentimentele negative), găluştele sunt active (în loc de fesele sunt active), împingeţi burdihanul în faţă (în loc de burtă/abdomen, către băieţi, când exersam respiraţia yoga).

Poate că dacă o să îmi recapăt cu timpul vocabularul înceţoşat, o să scadă numărul participanţilor, poate, că tocmai perlele mele dau un iz, o picanterie specială orelor mele de yoga. Cine ştie, ce şi cum şi când şi de ce, sau de ce nu. Însă un lucru e sigur, orele de yoga în limba română îmi pun mintea tot timpul în poziţia de parivrtta trikonasana, o poziţie deloc uşoară. Mă scoate din zona de comfort, mă face să mă plimb pe muchie de cuţit nu doar pe planul fizic şi psihic, dar şi pe plan mental. O perlă, şi iese altceva, nu ceea ce am vrut eu să scot din gură. Într-o secundă poate năpusti răsul asupre unei poziţii mai dificile, derulând lumea de la calea de mijloc mult răvnită.

E mai bine în yoga nidra, mă găndeam eu, în relaxarea adâncă de yoga după asane şi pranayama, vorbesc puţin, părţile corpului le cam ştiu, nu prea pot greşi. Până marţea trecută, când, exact când stăteam calmi şi liniştiţi undeva în jurul repetării sankalpei, m-a atacat un strănut imens, parcă venea direct din buricul pământului, un balaur mare de foc, şi hapciu, direct în apele line ale liniştii de yoga nidra. Nu pot sa descriu starea de după. O eliberare extraordinară. O bucurie, care îmi umplea celulele, porii, inima şi îşi făcea sălaş în pomeţi. Nu mai puteam stea liniştită şi serioasă. Puteam sta doar liniştită şi fericită, cu un zâmbet care vibra în mine de la creştetul capului până la vârful degetelor de la picioare. Gata! S-a întămplat şi asta! În sfârşit şi ultimul fir de aşa zisă siguranţă s-a rupt. Spontanul a preluat locul pe tronul lui Mrs Control Freak, şi nu numai că i-a luat locul, dar a luat şi tronul cu el, şi a fugit undeva cu el, în urmele respiraţiilor dispărute. Ei, ziceam eu, dând uşor din cap, asta e. Dacă cumva a adormit cineva în timpul relaxări, acum măcar s-a trezit.

Namaste! Să vă fie de bine!

© Gergely Edó