2014. január 28., kedd

A rendíthetetlenül ketyegő órákról

Mindig idegesített az óraketyegés. Nem töprenkedtem a miértjén, csak azt tudtam, nem szeretem. Egyszer, egy barátnőmnél szálltam meg, ahol a lakás ablaka egy négysávos útra nézett. Az útról felhallatszó autók, villamosok szüntelen zaja nem zavart, de a falon a tikk, takk, amint ütemesen mondta a magáét, igen. Miután lefekvés után jól kiforgolódtam magam, nem restelltem, kikászálódtam az ágyból, feltornáztam magam az óráig, levettem a falról és kivittem a konyhába. De az asztallapon szinte visszhangzott az óra, így aztán másodszor is kimásztam az ágyból, kimentem a konyhába s becsomagoltam jó sok konyharuhába fülemet zargató őkelmét. Reggel csodálkozott is a barátnőm, amikor az este még üres konyhaasztalon egy csomagot talált, s hát még akkor hogy csodálkozott, amikor kibontotta. 

 Nos, ez csak az egyik órás kalandom, de mindegyik úgy végződött, hogy sikeresen megszabadultam az idegesítő hangmestertől. Tegnapelőtt azonban olyan helyzetbe kerültem, amikor nem lehetett menekülni. Zen meditáción vettem részt. Ennek a lényege, hogy csendesen ülsz és a lélegzetedre figyelsz. Közben pedig nagyon jól lehet ismerkedni a saját kis kobakodban randalírozó gondolatokkal, legalábbis az elején ezt nem lehet kikerülni. Mihelyt leültünk és elcsendesedett a terem, meghallottam a ketyegést. A meditációt vezető meghívottunk előtt volt, ott tiktakkolt nagy büszkén, mintha csak direkt az én csapdába esett fülemnek. 

Elsőre elmosolyogtam magam, no, jól megjártad, mondtam magamnak, most lássuk, mit csinálsz! Aztán pár perc elteltével idegességet csináltam. Nem hiszem el, kiabált a fejemben egy kis hisztis hang, nem hiszem el, hogy így jártam! Miféle elcsendesedés ez! Itt kell ülnöm és hallgatnom egy bolond órát! Hol van itt a csend? Aztán, miután a hang jól kihisztizte magát, jött az elkeseredés, a tehetetlenség. Mégsem állhatok fel és sétálhatok ki csak úgy, hogy köszi, én többet nem meditálok, mert zavar az óra! Hiszen a meditáció lényege pont az, hogy megnézünk, megvizsgálunk, majd elengedünk minden felbukkanó zavaró, vagy éppen kellemes tényezőt, legyen az külső vagy belső. Maradtam hát. Lesz, ami lesz, sóhajtottam. 

Aztán észre sem vettem, mikor nem hallottam már az órát. Eleinte azért nem, mert annyi minden más belül, a gondolataimban sokkal hangosabban ketyegett. Aztán sikerült néha megérkeznem a jelenbe is, ami, legalábbis nálam, egyelőre a nyugodt lélegzésben levést jelenti. A mostban pedig soha nincs idő, hanem most van, jelenlét. A tikk és a takk közötti csend. Sokféleképpen érkezhetünk meg a jelenbe, ahány ember, annyiféleképpen, s ahány ember, annyi perc, másodperc és tikk és takk közötti szünet áll a rendelkezésére. 31,536,000 másodperc áll rendelkezésedre 2014-ben, s ugyanennyi esély, hogy két lélegzetvétel között tarts egy kis szünetet, mosolyogj.



(Megjelent a januári Cimborában)
© Gergely Edó

2 megjegyzés:

  1. [fűűűű, de rég jártam erre :)]
    Az írásod olvasván az elején azt hittem, Te vagy egykori barátnőm, aki egy másik barátnőnknél lefekvéskor ukmukfukk kiszerelte az elemeket a fali órából (és kiköltöztette a mókuskerekező hörcsögöt a szobából) – akkor én is azt mondtam magamban: nagy benne a zaj :)

    Ölellek szeretettel!

    VálaszTörlés
  2. lehet, hogy én vagyok az a barátnőd :))))

    VálaszTörlés