2014. január 28., kedd

A rendíthetetlenül ketyegő órákról

Mindig idegesített az óraketyegés. Nem töprenkedtem a miértjén, csak azt tudtam, nem szeretem. Egyszer, egy barátnőmnél szálltam meg, ahol a lakás ablaka egy négysávos útra nézett. Az útról felhallatszó autók, villamosok szüntelen zaja nem zavart, de a falon a tikk, takk, amint ütemesen mondta a magáét, igen. Miután lefekvés után jól kiforgolódtam magam, nem restelltem, kikászálódtam az ágyból, feltornáztam magam az óráig, levettem a falról és kivittem a konyhába. De az asztallapon szinte visszhangzott az óra, így aztán másodszor is kimásztam az ágyból, kimentem a konyhába s becsomagoltam jó sok konyharuhába fülemet zargató őkelmét. Reggel csodálkozott is a barátnőm, amikor az este még üres konyhaasztalon egy csomagot talált, s hát még akkor hogy csodálkozott, amikor kibontotta. 

 Nos, ez csak az egyik órás kalandom, de mindegyik úgy végződött, hogy sikeresen megszabadultam az idegesítő hangmestertől. Tegnapelőtt azonban olyan helyzetbe kerültem, amikor nem lehetett menekülni. Zen meditáción vettem részt. Ennek a lényege, hogy csendesen ülsz és a lélegzetedre figyelsz. Közben pedig nagyon jól lehet ismerkedni a saját kis kobakodban randalírozó gondolatokkal, legalábbis az elején ezt nem lehet kikerülni. Mihelyt leültünk és elcsendesedett a terem, meghallottam a ketyegést. A meditációt vezető meghívottunk előtt volt, ott tiktakkolt nagy büszkén, mintha csak direkt az én csapdába esett fülemnek. 

Elsőre elmosolyogtam magam, no, jól megjártad, mondtam magamnak, most lássuk, mit csinálsz! Aztán pár perc elteltével idegességet csináltam. Nem hiszem el, kiabált a fejemben egy kis hisztis hang, nem hiszem el, hogy így jártam! Miféle elcsendesedés ez! Itt kell ülnöm és hallgatnom egy bolond órát! Hol van itt a csend? Aztán, miután a hang jól kihisztizte magát, jött az elkeseredés, a tehetetlenség. Mégsem állhatok fel és sétálhatok ki csak úgy, hogy köszi, én többet nem meditálok, mert zavar az óra! Hiszen a meditáció lényege pont az, hogy megnézünk, megvizsgálunk, majd elengedünk minden felbukkanó zavaró, vagy éppen kellemes tényezőt, legyen az külső vagy belső. Maradtam hát. Lesz, ami lesz, sóhajtottam. 

Aztán észre sem vettem, mikor nem hallottam már az órát. Eleinte azért nem, mert annyi minden más belül, a gondolataimban sokkal hangosabban ketyegett. Aztán sikerült néha megérkeznem a jelenbe is, ami, legalábbis nálam, egyelőre a nyugodt lélegzésben levést jelenti. A mostban pedig soha nincs idő, hanem most van, jelenlét. A tikk és a takk közötti csend. Sokféleképpen érkezhetünk meg a jelenbe, ahány ember, annyiféleképpen, s ahány ember, annyi perc, másodperc és tikk és takk közötti szünet áll a rendelkezésére. 31,536,000 másodperc áll rendelkezésedre 2014-ben, s ugyanennyi esély, hogy két lélegzetvétel között tarts egy kis szünetet, mosolyogj.



(Megjelent a januári Cimborában)
© Gergely Edó

2014. január 27., hétfő

Első kolozsvári DoTERRA bemutató

Reggel a bal felemre lemerevedve ébredtem, olyan farkasnyakkal. Alíg bírtam megmozdítani a fejem. Ráadásul begyulladt a bal nagylábujjam, és a torkom is korosztolt. Jaaaj, jaaaj, hogy megyek én így bemutatóra? nyávogtam Márkusnak. Közben az agyam meg a szívem lázasan kutatta, hogy miért is robbant  így le a bal felem, mit vétettem már megint szegény női oldalam ellen. Hát, sántikáltam a lakásban, nincs más megoldás, te kell elmenj egyedül, mondtam Márkusnak. Felpakollak az olajkákkal, beraklak egy taxiba és elmész te egyedül, megtartod helyettem a bemutatót. Jó, nézett rám nagy komolyan. Aztán mégiscsak fontolgathatta magában a dolgot, mert egy kis idő múlva megszólalt, azért mégiscsak jobb lenne, ha te is jönnél. Hát persze, hogy jövök, csak vicceltem, kacagtam fel. Azzal szépen pizsomában nagy komótosan, mint valami igazi szaki, leültem válaszolni egy olajkás levélre. De, mivel én eredetileg hétkor akartam kelni és nyolckor keltünk, időérzékileg egy kicsit el voltam tolódva. Egyszer csak ráesett a pillantásom az órára, negyed tíz, még van egy csomó időm....NEGYED TÍZ!!!! tíztől van a bemutató! És elkezdtem kapkodni, siettetni Márkust, dobtam neki a ruháit, öltözzön. Erre ő elkezdte visszadobálni a ruhákat és egy az egyben az apja hangján kiabálni nekem, öltözz, naaaa, öltöööözz!!! Pont mint az apja, amikor arra figyelmeztet, hogy kapkodok. Leültem, kacagtam egy nagyot, elkészültünk szépen, és jó idejében, elsőknek megérkeztünk a Gandhi központunkba, az első igazi, beharangozott Kolozsvári DoTERRA olajkák bemutatóra.

Előtte való nap Máthé Krisztával konzultáltam. Mondtam neki, hogy nem nagyon vannak olajkáim, illetve mindegyik üveg alján csak egy kicsi. Kóstolni nyugodtan tudnak majd, venni nem. Ezen aztán kacagtunk egy csomót, hogy vicces bemutató lesz, bármiből szeretnének venni az emberek, azt válaszolom, nem adok, nincs, ami van, az az enyém! És ezzel is kezdtem a bemutatót, elmondtam, hogyan keveredtem én ebbe az olajfüggőségembe, aztán azt, hogy én igazából csak egy kicsit dicsekedni akartam. És végül is, bár valóban kaptam Krisztától jó tanácsokat, egyikhez sem tartottam magam. Azt mondta, hat olajnál többről ne beszéljek, mert kifáradnak az emberek, és már nem bírják befogadni. Na de állíts le egy mesélőt! Na, ez az.

Mindegyik olajhoz volt valami történetem is, mindegyiken lehetett kacagni, aztán az orr és a fül és szem mellé megérkezett nagy peckesen az ízlelőbimbó is, kóstolgattuk keresztül-kasul, kinek, ami bejött. Mivel már valóban szinte mindegyik olajkából csak annyi volt, hogy eladni már nem lehetett volna, de kóstolni pont elég, lehetett tobzódni, folyt a tea, cseppentgettük az olajat, pazarul és lazán szórtuk a mosolyokat.





Délután Júliával számoltuk, hogy vajon hányan is voltunk. Összesen tízen. Hát nagyon sokan voltunk, kiabáltam nagy boldogan, ahhoz képest, hogy úgy indultam neki, mi ott leszünk Márkussal, s aztán ha jön valaki, jön, ha nem, hát legfeljebb takarítunk.
És a tíz felnőttet elkísérte öt gyerek is, akik két órán keresztül játszodtak a jógateremben, kiterítették a jógamatracokat, berámolták a meditációs párnákat, pár könyvet is, és boldogan nyugtáztam, igazam lett, nem hiányzott nekik az anyagi, tárgyi játék, az üres tér a legmegfelelőbb volt arra, hogy úgy lakják be, ahogy nekik tetszik.





A végén még jógáztak is, miközben Márkus, mint aki már ezen túl van, tüntetőleg olvasott.

 Persze, ők is bekapcsolódtak az olajkázásba is, kenték magura ők is, balesetből még locsolták is, s cseppet se bánták.



Délre odahívtam valakit egy megbeszélésre. Mondtam neki, a bemutató legfeljebb egy órát ha tart, nyugodtan jöhet tizenkettőre. Errefel ő már jól megjött, és az emberek csak akkor kezdtek felcihelődni, hazafele szállíngózni. Azt hiszem, nincsenek is ennél nagyobb ajándékok, mint az olyan ráérős együttlétek, amikor nem akaródzik hazamenni, csak még egy kicsidég üldögélnénk csak, a csendes, időtlen pletykapadon, ahol ezúttal egy csepp pletyka sem folyt, csak a növények lelke táncolt, hol szelíden, hol vadabbul, mikor éppen milyen üvegcséről csavartuk le a kupakot.






Mert igen, azt hiszem, az olajok a növények lelkének a kódját tartalmazzák. Pont úgy, ahogy a mantrák, a hangtálak a hangok segítségével hangolják harmonikus rezgésszintre az összezavarodott, akár megbetegedett szerveket, testet, úgy az olajok is a növény rezgésszintjén gyógyítanak, harmonizálnak, káoszból mintát rendeznek. Összekapcsolnak azzal a minőséggel, amit az az illető növény képvisel, mégpedig úgy, hogy sürített formában megkapod a kódot, a kulcsot a zárhoz.



Gondolj arra, mi lenne, ha most valaki valami csodálatos módszerrel előállítaná a te legjavadat? Milyen lenne az, milyen lenne a színe, az állaga, az illata, az íze, a formája? A legjavadat. Azt a legjavadat, ahol te teljes vagy, ahol minden, aki/ami éppen vagy, függetlenül attól, hogy ki voltál, vagy ki szeretnél lenni, ha mernél, ha tudnál, a helyén van, önmaga közepében nyugszik. Azt a legjavadat, ahol te teljes vagy, ahol minden, aki/ami éppen vagy, függetlenül attól, hogy ki voltál, vagy ki szeretnél lenni, ha mernél, ha tudnál, a helyén van, a világ extázisát táncolja. És gyönyörködik benne az Isten.



Az olajkák javát előállítják, üvegecskékbe zárják, utána megvesszük, gyógyulunk, elajándékozzuk, szeretjük, csodálkozunk rajtuk. És te? Milyen üvegbe fojtottad le magad? Hová rejtetted el esszenciádat? Kinek adsz belőle? És kinek miért cserébe adsz belőle? Egyáltalán adsz-e valakinek, vagy őrizgeted magad magadnak szűkebb napokra? Add magad, add magad tovább, végy példát a növényekről, a virágokról, gyógyíts, szeress, nyisd meg magad, áramolj. Mert életed üvecséjébe, ha tele van, ha zárva van, még a Jóisten sem csurranthat semmi újat, frisset, változatosat, üdét bele.
Áramolj és gyógyíts, a többi nem a te dolgod.


No, jó kis vargabetűt kanyarítottam. De nem bánom. Az olajkák oda vezettek, ahol igencsak dolgom van önmagammal, a gyökércsakrámhoz, vagy az első energiaközpontomhoz. Kapásból fogalmak, amelyek ide kapcsolódnak: biztonság, egzisztenciális félelem, fegyelem, alapok, gyökerek, halálfélelem, bizonytalanság, ősbizalom, pénzhez és anyagiakhoz való viszonyulás, rend, túlélés, föld elem, stb. Azt hiszem, sokunknak van itt dolgunk. Nem tudunk nyugodtan a középpontunkba helyezkedni, elég csak az anyagiakhoz való viszonyulásunkat megnézni, ritka az, aki normálisan éli meg. Vagy halmoz, bebíztosít, retteg, nyüszít, vagy tobzódik benne és tékozolja, vagy pedig lenézni, mint akinek nincs dolga vele, mert ő már hyper-spiri ember.

A szaglás a gyökércsakrához kapcsolódik, s elég csak az anya illatára gondolni, amit gyermekkorunkban nem győztünk magunkba szívni. Vagy a tavasszal gőzőlgő föld nyers, erőteljes illatára. Oda visz a szaglásod a dolgok alapjához, a gyökerekhez, ha az orrod szereti azt, ami jön, rend(ben) van, de ha még a szagát sem állhatja, akkor menekülsz, hogy lobog bele a hajad. Nekem ilyenkor mindig beugrik Kosztolányi Édes Annája. Visszavisz az ösztönökhöz, amit, bárhogy is próbálunk nagy intellektus fejünkkel felülírni, ha megtagadunk, pillanatok alatt elvisz, mint valami jó kis betegség.

Nos, a szállingózó hópelyhek elvitték az embereket, bele a boldog, hideg, végre téli napba, mi pedig szintén boldogan és hálásan fogtunk neki takarítani.

Jó sok segítséggel, aminek a farkasnyakam most különösen örült. Hát ilyen szépre sikeredett a kolozsvári első igazi bemutató, ami sokkal igazibb lett, a jelenlevőknek köszönhetően, mint amit el tudtam volna képzelni magamnak.


Köszönöm még egyszer! Köszönjük még egyszer!

© Gergely Edó

2014. január 19., vasárnap

Izgemozga mese



Részlet a lefrissebb mesémből. Ez egy meseregény, egy éjszaka alatt jött meg, mint valami kegyelemsugár. Fogadjátok szeretettel.

Izge királykisasszony felkapaszkodott a lépcsőn, minden egyes lépés egyre nehezebben és nehezebben ment, nem úgy, mint fiatal testtel.
Bekopogtatott az ajtón. Várt, úgy tűnt neki, hogy időtlen időkig várt ott, amikor végre kinyílt az ajtó és egy magas, tetőtől talpig fehér ruhába öltözött tündér jelent meg előtte. Nem lehetett megállapítani, hogy nőtündér vagy férfitündér, arca szépséges volt, ragyogó, bőre aranyló, hangja selymes, kedves.
-          - Kerülj beljebb, kedves Izge királykisasszony. Látom, nagyon szereted Mozga lovagot, ha képes voltál feláldozni érte a fiatalságodat.
-          - Igen. Szeretem Mozga lovagot, azóta szeretem, hogy egyszer találkozott a tekintetünk, amikor apám egy vadászatán a vára elé tévedtem.
-         -  És mi van akkor, ha sikerül megmentened, de ő elhagy téged, hiszen ő még fiatal, te pedig ilyen öreg maradsz most már életed végéig, amíg ismét találkozunk majd.
Izge királykisasszony szívébe mintha tüzes kardot döftek volna.
-        -   Még vissza lehet fordítani mindent. Egy szavamba kerül és Időtündér húgom visszaadja
neked a fiatalságodat. De akkor ma éjszaka Mozga lovagot el kell vinnem, soha többé nem találkozhattok.
-         -  Nem! Azt nem lehet! Az ő élete sokkal fontosabb! Ha elhagy, hát elhagy. Majd csak
kitalálok magamnak valamit. Legfeljebb nem izgelődök annyit, hanem leülök valahová valami erdő mélyén s megvárom csendesen, amíg értem jössz. Most már nem félek tőled, nyugodtan fogok várni rád.
-          - Jól van, lányom, jól van, mondta Haláltündér. Van egy módja annak, hogy jóvátedd a hibádat s visszaadd Mozga lovagnak az életét. Szolgálatomba fogadlak, te pedig kitakarítod a szobámat. Látod ott azt a sok polcot? És a polcon azt a sok vázát?
-         -  Látom, felelte Izge királykisasszony, hangja tisztán, nyugodtan, mégis elszántan csengett, olyan szépen, mint eddig soha.
-         -  Mindegyik váza valamelyik rokonod, szeretted, barátod életét őrzi. Le kell takarítanod az
összes polcot, ki kell pucolnod az összes vázát. De vigyázz, mert attól fogva, hogy a szolgálatomba állsz és megegyeztünk, amíg nem kérdezlek, egy hangot sem hallathatsz többé. Teljes némaságban kell letöltened a szolgálatod. Ha csak egy hangot hallatsz, ha csak egy szót szólsz, oda az egész.
-          - Kezet rá, felelte bátran Izge királykisasszony, és a Haláltündér felé nyújtotta öreg, reszkető kezét. Kezet fogtak, aztán Haláltündér kilibbent az ajtón, Izge királykisasszony pedig nekifogott a takarításnak. De jaj, mindegyik vázában ott találta valamelyik rokona, barátja, atyai palotája valamelyik kedves lakójának az életét. Látta az örömeiket, de látta azt is, mennyi szenvedés vár még rájuk, látta azt is, hogyan fognak meghalni. Hej, hogy peregtek a könnyei. Hogy zokogott magában szegény, csak úgy fuldokolt a fel-feltörő, teljes bensejét megrázó sírásban. De összeszorította fogát, egy sóhaj, egy jajszó el nem hagyta az ajkát.

-         -  Kár, hogy nem írod bele a mesébe azt is, hogy meghal a Haláltündér! kiáltottál közbe hevesen.
-          - De hát a Haláltündér nem halhat meg. És látod, nem akar rosszat. Segíteni akar Izge
királykisasszonyon.
-          - - Akkor is kár! Miért nem írhatod bele?!
-          Mert Haláltündér nem halhat meg. Addig, amíg van élet, van halál is. Mindenki, aki
egyszer megszületett, egyszer meghal. Amit te kérsz, még én sem írhatom bele a mesébe. Van, amit bele lehet írni, és van, amit nem. Megijesztett ez a rész?
-          - Igen.
-      - Félelmetesnek találod Haláltündért?
-          - Igen. És jobban szerettem volna, ha mégiscsak beleírod, hogy ő is meghal.
-        -   De hiszen tudod, hogy csak a test hal meg, csak azt viszi el Haláltündér, a lelkünk örök, olyan örök, mint Isten, tudod.
-          - Igen... Hát jó. Akkor folytasd.
-          - Folytatom. És ne légy úgy elkeseredve, jó? Meg fogod látni, hogy milyen kedves ez a Haláltündér, és hogy milyen sokat fog segíteni Izge királykisasszonyon.

Amikor Izge királykisasszony már az utolsó vázát is éppen kipucolta, belépett Haláltündér. Ránézett az összetöpörödött, öreg arcra, amelyben úgy ragyogtak a könnyes szemek, mint két tiszta tó tükre.
-        -   Leányom, mondta kedvesen, szép munkát végeztél. Köszönöm a szolgálatodat. Az fel
sem tűnt neked, hogy két kancsó hiányzik?
-         -  Nem, nem tűnt fel, felelte Izge királykisasszony. – De most, hogy kérded, igazad van, a Mozga lovagéról és az enyémről van szó, igaz?
-         -  Igaz. Íme, itt vannak.
Azzal egy arany- és egy ezüsvázát nyújtott át a gyenge kis kezeknek. Izge királykisasszony óvatosan pillantott beléjük. Látta a múltjukat egészen addig, amíg a fekete ajtón belépett, azonkívül semmit nem látott, semmit a jövőjükből. Amint figyelmesebben fürkészte a vázákat, valahonnan a messzeségből felsejlett Haláltündér mosolygó arca, de ezenkívül semmi. Zavartan pillantott fel a vázákból. Haláltündér visszavette a becses tárgyakat s szinte huncutul mosolygott közben.
-          - Nem érted, igaz?
-         -  Nem igazán...
-         -  Nos, engem nem kerülhettek meg, de azonkívül rajtatok áll, mivel töltitek meg a vázát.
Érted? Azért nem látod a jövődet, mert éppen most alakítod.
-          . És a többiek, a rokonok, barátok, akiknek élete vázáját leporoltam, kisíkáltam, ők nem
alakítják a sajátjukat?
-         -  Legtöbbször nem. Megadják magukat a Sorsuknak. Ez egyfelől érthető, hiszen a Sorstündér hatalmas, erős tündér. De játékos is, és ezt, sajnos, sokan elfelejtik. Vannak pillanatok, amikor játszani, táncolni akar, ilyenkor a bátraké a szerencse. Mert ilyenkor a Sorstündér kegyes és nagylelkű. Ha ekkor mersz másképp cselekedni, mint ahogy megszoktad, mint ahogy mindenki gondolná, elvárná, akkor nyílik egy rés életed kerítésén, és innentől fogva a Sorstündér a játszótársad lesz. Más szemmel néz rád. Bújócskázni, kergetőzni hív.
Izge királykisasszony akkora szemeket meresztett, hogy Haláltündér hangosan felkacagott. – Mint már mondtam az imént, azért nem látod a jövődet, mert éppen most alakítod.
-          - És az én Sorstündérem is itt van most valahol?
-          - Valahol itt, igen. De hogy hol, azt még én sem tudom. Lehet, hogy éppen leselkedik a kulcslyukon, vagy kucorog a vázád mélyén és hallgatózik. Tudod, mi tündérek, sok mindent tudhatunk egymásról, de nem mindent. És ezt tiszteletben is tartjuk. Azonban még valamit elárulhatok neked, mielőtt elbúcsúzom tőled a következő viszontlátásig. Még Időtündér húgomat is kicselezheted.
-          - Hogyan? ámult el Izge királykisasszony. – Visszaválthatom a fiatalságomat?
-          - Természetes módon öregedtél meg?
-          - Nem.
-          - Akkor nem természetes módon a fiatalságodat is visszaválthatod. A módját neked kell
kitalálnod. De igyekezz, úgy látom, Időtündér testvérünk éppen ismét elindította az idő kerekét.
Ekkor a nap utolsó sugarai kialudtak, Izge királykisasszony pedig meghallotta Mozga lovag hangját, ahogy a palota folyosóin az ő nevét kiáltozza.
-          - Köszönöm, kedves Haláltündér, mindent köszönök, suttogta könnyes szemmel, azzal már
szaladt is ki a szobából, már amennyire öregsége engedte.
 


© Gergely Edó

2014. január 3., péntek

Kopogó tél

Egy régi, bukaresti időkből származó versem, most aktuális:



Kopogó tél

Kopog a kő kopp
Károg a holló
Szürke kedvű telek járnak
Elkerül a hó

Nem hull az oldó
Fehér takaró
Betonbeton ködben állunk
Hallgat a város

Csitt csitt angyalom
Ne szipogj nagyon
Éltedmentőn éltedváltón
Tán befed a hó
 


© Gergely Edó