2014. december 31., szerda

Kérdésedre pillanatnyi válaszom

egy régi levélre egy mai válaszom:

Van pár erős mondat, amik megmaradtak azóta, hogy elolvastam a leveled:
"bízhatok benne?" ez a kérdésed. Az én kérdésem az, te komolyan gondolod? Sorsot vállalsz vele, vagy csak kapcsolatot? Ha sorsot vállalsz, akkor komolyan gondolod, és akkor már nem az a kérdés, hogy megbízol-e benne, hanem hogy van-e benned elég bátorság komolyan venni. Hogy ez esetleg valami megváltoztathatatlant idéz elő, teremt meg, hív meg. Egy gyermeket. Például. Vagy egy olyan összefonódást, ami a halálotokig tart.

"attól félek legjobban, hogy szerelmes leszek...!!."
A szerelem még nem baj, hiszen ahogy jön, úgy el is múlik. Hanem az, ahogyan elmúlik, az a kérdés. Ha átalakul egy sorsösszefonódássá, ezt is vállalod? Szerelmesnek lenni a legkönnyebb, akárki akármikor tud. De vállalni az életet a másikkal együtt?

"Honnan tudod, ki az Igazi? Hogy mennyit adhatsz?"
Nem tudod, hogy ki az Igazi. Senki nem fog neked ilyet garantálni. De te komolyan vehetsz valakit, aki rád hat, aki megérint, aki változást idéz elő benned. S aztán meglátod, hová, mivé alakul. Az igazi ott kezdődik, hogy komolyan veszed magad, és komolyan veszed a másikat. Többet akarsz, mint viszonyt, kapcsolatot, kalandot, szerelmet. Össze akarsz kapcsolódni a másikkal. Ez már nem játék. Ennek tétje van, és ebből nincs visszaút, mert ennek komolyak a következményei, bármik legyenek is azok.

És annyit adsz, amennyit tudsz adni, és amennyit a másik tud fogadni. Ezt sem fogja senki más megmondani. Adsz, s ha túl sok neki, kicsit visszaveszel magadból. És amikor azt érzed, hogy ő nem szeret eléggé, mindig azonnal tedd fel a kérdést, én szeretem-e őt eléggé? Nekem elég-e ő, úgy, ahogy van, szőröstől, bőröstől?

"a múlt és jelen férfiai közt vívódó félig-meddig nő"
Először is, nő vagy, és kész. Nincs olyan, hogy félig-meddig nő, hacsak éppen nem most próbálod átműtetni magad férfivá, de még akkor is megkérdőjelezném, hogy nem maradtál-e belül nő.
A múlt minden férfija benne van ebben a nőben. Ettől nő. Ha kizárod őket, csak akkor lesz harc, és akkor ingáznak a múlt és a jelen között. Akitől már nem akarsz semmit, annak köszönd meg, amit kaptál, és mondd azt, van egy helyed a szívedben, és most elengedlek a saját életedbe. Ha akarsz tőle valamit, akkor azt mondd meg neki. És azt akard. Így válik egyértlművé, ami homályos, benned. Ha azt akarod, hogy a múltadként legyen a jelened, akkor először fogadd el teljes szívvel a múltat úgy, amilyen, ne akard megváltoztatni, kisminkelni. Ha a jelenben akarod őket, akkor is döntened kell. Ha nem tudsz egy mellett dönteni, akkor dönts mindegyik mellett, de a szerepek, amiket az életedben kapnak, különbözőek lesznek, lesz apapótló, lesz férj, lesz szerető, lesz haver. Én ezt még nem próbáltam, de attól még működhet De sorrend lesz közöttük, és szerintem, lesz egy, akit komolyabban fogsz venni, mint az összes többit. Én ezen a nyomon indulnék el. Ebben a komolyságban nincs annyi rózsaszín, sem annyi lufi, de erő van benne, erő, hogy elviseld azt, ami általaelindul(t) feléd :)

és még valami "szeressen, csak engem,"
és most nagyon komolyan gondold végig ezt a magadban elhangzó kérésed, vágyad. Te hogy éreznéd magad, ha egy férfi ilyet kérne tőled? Nos, innen, messziről is, látom a hajad, ahogy lobog, miközben menekülsz :D

fotó: zsolt.ro

© Gergely Edó

2014. december 27., szombat

Ünnepi piros posztóban

Karácsony előtti héten vezetett és csendes meditációk voltak. Előtte, közben beszélgetések. Készültünk az ünnepi stresszkitörésekre. Hajaj. Hogy kinél hogyan vált be a készülés, nem tudom, hogy egyáltalán szükség volt-e rá, azt sem tudom. Nekem igenis szükségem volt rá.

24-én reggel felvettem a pirosharisnyámat, mellé piros mala a nyakamba, piros fülbevaló és a szép, virágos ruhám. Így fogtam neki pár kisebbfajta kitakarításnak, tortasütésnek. Mintha valami nagy bálba indultam volna, pedig nem, csak bele az egyre szikrázobb, egyre sűrűbb levegőbe. Ami aztán délben fel is robbant. Nem olyan nagyot, mint máskor, de nekem ez is bőven elég volt. Megbeszéltük ugyanazokat a dolgokat, mint amiket száz éve beszélünk, s bár látom, hogy ezek a megbeszélések vagy veszekedések sehová nem vezetnek, mégis, akkor, ott, amikor van, ez van. Ami változott valamennyire az idők folyamán, az az időtartamuk. Egyre csökkennek. Ami most változott egy nagyot, legalábbis amiről tudok, az az én hozzáállásom, ami bennem történt.

Régebb egy ilyen veszekedéskor teljesen elveszítettem magam, hetekig ültem a kád szélén és sajnáltam magam. Önostorozás, önsajnálat, mikor melyik esett jobban, azt műveltem, s szorosra zárt ajkakkal és szemmel sírtam rendületlenül. Aztán egyszer a drága tányérkészletből egy mélytányért odacsaptam levessel együtt. Azóta tudom, mi az a pozdorja. És milyen nyitott szemmel és még nyitottabb szájjal ordítani, s azt is, hogy valamelyik életemben voltam szophialoren is. Tudom, milyen erő van ebben a szenvedélyes ordítozásban, és hogy ha átadom magam neki, de az éber énem kikapcsol, abban a pillanatban pusztítóvá válik. Most a beszélgetés végén azt éreztem, mindenem fáj, éreztem a gombócokat a torkomban, hogy fojtogat a sírás. Szó nélkül felálltam és méltóságteljesen bevonultam a budiba. Mert a másiknak ehhez semmi köze. Ez az én dolgom, és én ezt elrendezem. Nyitott szemmel maradni, nyitott szemmel maradni. És sírtam, nyitott szemmel, félig nyitott szájjal. Nem hisztériázva, nem látványosan, a másik számára ügyet csinálva belőle. Nem akartam tőle semmit. Csak benne akartam lenni abban, ami éppen volt bennem, egyedül. A fájdalomban és a szomorúságban. A budival csak egy baj van. Ott van egy jó nagy tükör. S mivel megtanultam, hogy ha nyitott szemmel sírok, akkor annál az érzésnél maradok, ami éppen van és hamar túlesek rajta, hát nyitott szemmel néztem a tükörben báli piros magam, ahogy sírok. No, így nem lehet sokáig sírni. Mert az ember mindenfélét lát. Főleg azt, ami van. És azon már nem lehet úgy sírni, mint amikor az ember a vádolásokban, önsajnálatokban fetreng. Sőt, gyorsabban elmúlik minden, mint szeretnénk, és átveszi helyét az, ami van. Ami nekem tökéletesen, valóban tükrözödött. Egy nem tudom hová és mire készülő ünnepi piros posztóba öltözött kócos kontyú negyven felé közeledő nő, ahogy ül a budin, kibőgött szemmel, és egyszer csak rájön, ami volt, elmúlt. Ami volt, elmúlt. Úgyhogy összeszedtem magam és kimentem a konyhába. Befejeztem a tortát. Utána jött az angyal. És a végén megettük a tortát. És a hivatalos ünnep olyan lett, amilyen. Finomvegyes. Mindenfélés. Nem volt benne olyan sok sok szeretet, sem olyan sok sok boldogság. Pár csillagszóró, gyertyafény, ének és vers volt benne, de csak olyan miénkesen, nem olyan képeslaposan.

Hogy az a nagy képeslapos és facebook családifotós boldogság nekünk azért nem sikerül, mert mi olyanok vagyunk, amilyenek, vagy mert én kicsi boldogságot kértem az angyaltól, vagy mert piros posztóba öltöztem, nem tudom. De valami azért mégiscsak sikerült, nem benneragadni semmiben, sem az örömben, sem a szomorúságban. Úgyhogy jó sokszor éreztem a szívemet.

És illusztrációképpen egy másik kép, amikor szintén kötelező lett volna a boldogság, de nekünk akkor sem sikerült olyan hagyományosan, csak olyan miénkesen, margarétásan :D



© Gergely Edó

2014. december 22., hétfő

csak egy őszinte, egyszerű igen

Nem alakítottam, alakult. Megkaptuk, mert ajtót nyitottunk neki. Ezen a héten nem fogunk ászanázni. Nem kell kipipálnotok a listátokon, hogy, na ez is megvolt, ezt is megcsináltam, mármint a jógát. Hogy megveregesd a vállad, a sok minden csinálása közepette még erre is jutott időm, hogy beugorjak Edóhoz, kicsit megnyújtóztassam ezem, azom, hogy fitt és éber legyek az ünnepen, és a lelkiismeretem legyen tiszta, hogy én most már igazán ünnepelhetek. Hát nem. 

Nézzük meg, mi az ünnep. Igazából azt, hogy mivé vált az évszakok természetes váltakozásának, a nap járásának megünneplése. És ez nem ma vált azzá, ami, hanem csak most fokozódott fel. Vagy, mivel a mosthoz viszonyítunk, ez intenzív. A határidő. Határidőre, az ünnepek előttre fejezd be minden munkád a munkahelyeden, az otthonodban, pörgesd jól fel magad, aztán utána úgyis lesz időd pihenni. És amire az ünnepi hangulatban leroskadsz, épp csak elkezdesz lelassulni. Odáig nem jutsz el, hogy pihenj is, mert arra kezdődik az új év, ahol aztán mindenki feltételezi rólad, hogy hát hiszen pihentél, megújult energiákkal vetheted be magad a kizsákmányoltatásodba. 

A lelassulás novemberben kezdődik, az advent ennek már csak a tetőzése. Halottak napja körül, amikor látványosan elkezd nőni a sötét. Amikor a nehéz kétszer olyan nehéz, s a tehetlenség hűségesebb társad lesz, mint a saját halálod. Ha ebbe beleereszkedsz, akkor könnyűvé válik a nehéz, mert a természetet, a természetest éled, ráfekszel erre a folyamatba, bele ebbe az áramlásba, és azt éled meg, amit kér tőled, oda mész, ahová visz. És ezen az útadon meg vagy támogatva.

Önvizsgálathoz is vihet, de méginkább megéléshez. Még csak nem is elfogadáshoz. Abban is van valami szemernyi kis gőg. Én elfogadom ezt vagy azt. Mintha ehhez lenne hatalmunk. Mintha lenne választási lehetőségünk. De ha megélem azt, ami van, akkor belesimulok és beépítem, és akkor a félelmeim, a haragom, a kudarcom, az árnyékaim mind erővé, a fény üzemanyagává tudnak változni. És abban, hogy azt élem meg, ami van, benne van az erős igen, és az erős nem. A határozott nem igazából határozott igen. Csak a képmutató, határozatlan igenek és nemek nemek, mert elutasítanak, kizárnak, gyengítenek. Ha élesen benne maradsz abban, ami van, akkor hirtelen minden kitisztul, letisztul, és már nem akarsz sem megérteni, sem elfogadni, sem megmagyarázni semmit. Bőven elég az, ami van. És úgy hajtasz fejet ez előtt, az életed és a sorsod előtt, hogy már még önmagad előtt sem akarsz hősködni, nincs benne semmi lám, lám, csak egy őszinte, egyszerű igen.

És akkor megengeded magadnak, hogy az ünneped olyan legyen, amilyen. Ha szomorúságot hoz, akkor azt hoz, ha csalódást, akkor azt, ha magányt, akkor azt. Már nem akarsz a mások kedvéért ilyen-vagy olyan lenni. Vagy, aki vagy, és nem kérkedsz vele. Hogy lám, én megengedem magamnak, hogy szomorú legyek, hogy elrontsam az ünnepet, de te képmutatóan vigyorogsz a nagy mákos fogaiddal. Nincs benned magadat a másik fölé rendelés, hanem helyén van az érzés, ami benned van. Helyeden vagy és elég vagy magadnak úgy, amilyen vagy. És a másik is a helyén van, és elég neked úgy, amilyen. Ha ennek a tiszteletnek az alaphullámján rezegnek a többi érzések, akkor rendben leszel úgy, amilyen leszel, ahogyan leszel, a többiek számára is. És ha elmúlik a szomorúság, hagyod elmúlni, nem ragaszkodsz hozzá, de hogy hiszen mennyit dolgoztál ezért, hogy ezt most megengedhesd magadnak. Nem. Hagyod elmenni, és hangolod magad a következő érzésre, hogy az is átrezeghessen rajtad. Együtt haladtok, te, és az érzéseid. Hogy ezzel nem leszel lojális az előző pillanathoz? Az lehet, de az élet áramlásához igen :) És az élet áramlásához hozzátartozik minden, ami most van. A csinnadratta és a nagy vásárlások is. Lehet, hogy ez egy árnyékosabb rész, de hozzátartozik. És akkor már nem a mindentudó és mindenkinek kiosztó pozicióból látsz és élsz, hanem egyszerűen benne maradsz abban, ami van. Nagy erő van ebben. Nincs benne megváltás, segíteni akarás, a dolgok jóra fordításának csökönyös vágya. Nincs benne semmi erőlködés. Csak vagy, azzal, ami van, együtt haladsz vele. És tudod, a fény, ha csak egy mákszemnyit is, de elkezdett nőni. És erre a mákszemnyi változásra figyelve láthatod, ez a növekedés nem a te érdemed. Sem a kinti, sem a benti. 

És akkor tágra nyitott szemmel meg tudod csodálni mindazt, ami van. Ezt a hihetetlen rendezést. Amiben mindennek helye van, és amit tökéletesen megérteni soha nem fogsz tudni. De együtt táncolni táncolhatsz, és énekelhetsz, és foroghatsz. Élhetsz. Mindhalálig.


© Gergely Edó

2014. december 15., hétfő

Advent a vonaton

A képzésen egész nap a halál témáját jártuk körül. S akkor, mintha ez nem lett volna elég, este ellobogtam Singer Magdi könyvbemutatójára. Mindhalálig. Ez a könyv címe, Mindhalálig. Nem tudom miért, összekevertem azzal a szóval, hogy holtomiglan/-diglan, gondoltam, nekem ez nem hiányzik, de Magdi hiányzott. Érte mentem. Szerinted vigyek egy könyvet az enyémből neki? kérdeztem meg Zsoltot most is, mint mindig, amikor bizonytalan vagyok és szükségem van a külső, józan fejre. Hát persze. De mi van, ha megharagszik rám? Ugyan miért haragudna meg? Hát mert a válásszakértőket kritizálom az egyik írásban. Nem hiszem, hogy ő ezért megharagszik, felelte Zsolt, ha meg megharagszik, akkor legalább jól összevesztek s kész, tette hozzá, s huncutul kacagott mellé, ahogy szokott, amikor kinagyítja a félelmem, csavar egyet rajta, s az orrom alá dugja.

A Macska bazsalikommal című könyvem több év írásaiból állt össze. Amikor az Egy smink jobbról, egy smink balról című írásomat írtam, épp megint a válságainkat éltük. A mi mindennapi válságainkat, add meg nekünk ma, sose kértük, mégis mindig kapjuk, míg csak meg nem szokjuk alapon. Akkor hívta meg Babi, aka Sütő Annamária Magdit egy kolozsvári könyvbemutatóra. Elmentem, de nem kívánkoztam. Mindjárt kiderül, hogy miért is mentem el. Magdi persze elragadott. Nem lehetett védekezni ellene. Ott volt, és hatott. Anélkül, hogy bármi ilyen szándéka lett volna. Mert a szándéknélküliség a legerősebb hatóanyag, instant. Ilyen volt Magdi, ilyen instant. Utána kimentünk egy teraszra. Amikor kezdett számára világossá válni, hogy mi Zsolttal egy pár vagyunk, a bennem duzzogó sértett maca megszólalt és magyarázott. Igazából nem olyan igazi pár vagyunk, csak szülőtársak, lakótársak, munkatársak. Hát azért ennél többek, élettársak is, tette hozzá Zsolt. Még!, villantam felé, vagy csak akartam villanni, de a hangom elárult. Magdi rámnézett, bele a szemembe, és csak annyit kérdett: És nem fáj? De, fáj, feleltem.

Pont ez elől a fájdalom elől igyekeztem elfele, iszkoltam ki, bele a dühbe, a sértődésbe, a válni azért még nem akarásba. Pedig a vál-ság is egyfajta vál-ás. S amikor a segíteni akarók erre rátesznek egy lapáttal, minden válságnál a válást szorgalmazva, akkor elveszítem a kapcsolatot a mindkét oldallal, és egyoldalúvá válok. S akkor így írok, ahogy az a cikk is lett, a sminkes, kicsit sántítva, kicsit egyoldalúan, kicsit védekezve, kétségbeesve, szomorúan.

Nos, ezért az írásért féltem találkozni Magdival, hogy nehogy megsértődjék, ugyanakkor azért az egy mondatáért vágytam rá. Vágytam arra a metsző direktségre, ami mégse sért, hanem gyógyít.

Beestem a könyvbemutatóra. Azt hiszem, a közepénél tarthattak. Egyből átjött, hogy itt valami másról van szó, mint amit én gondoltam, itt arról van szó, amiről egész nap a képzésen is, a halálról, s ennek tükrében a mindannyiunk számára legéletbevágóbbról, az életünkről. Csalódottan mentem el, ugyanis nem volt készpénzem, így nem vehettem könyvet. Bár örültem, hogy kaptam pár Magdi ölelést, jószót, tekintetet, szívesen öleltem volna a regényt is. De senki nem tudott bankautomatát a közelben. Kiléptem, aztán, olyan tíz méterrel az átjáró előtt, átvágtam az úton. Közben ment magamban a szöveg, hogy nem értem magam, miért nem bírok elsétálni az átjáróig, miért nem tudok soha rendes lenni. Hát, ahogy átérek, ott egy bankautomata. Nagy mosoly, pénzt gyorsan ki, futás vissza, és még elkaptam az utolsóelőtti példányt.

Hazafele pedig kiolvastam a vonaton. Advent, ez volt bennem. Adventi ajándék. Egy hosszú regényt egyszusszra kiolvasni, ilyen gyermekkoromban volt utoljára, a Dumas korszakban. Magával ragadott a könyv. Rárímelt mindazokra a belső folyamatokra, amikben a mostani képzésen voltam benne. S miközben olvastam a mintha csak saját gondolataimat, kalapot emeltem az előtt, ahol én még nem tartok. A szerénység, a visszafogottság, a szívben érett bölcsesség előtt. Az előtt az ítélkezésmentesség és szándéknélküliség előtt, amivel Magdi mégis véleményt formál. De ez a vélemény nem vita-vélemény, hanem kaleidoszkóp, ahány élet, annyi lélek-tükör, annyi sors, annyi kapcsolódás, összekapcsolódás és folyamatos, szüntelen változás.

Hamarosan ismét meghal egy év, 21-én a legsötétebb az éjszaka. Hogy addig hogyan vészeljük át a határidőket, nem tudom. Csak azt, hogy tegnap hazaértem, és minden intenzívebb, erőteljesebb és finomabb volt, mint máskor. Itthon aztán vártak ők hárman, Zsolt, Márkus és a macska, s hogy teljes legyen a kép, Márkus reggel bazsalikomot hozott nekem az ágyba :) Egy kis, száradt bazsalikomlevelet :D

Mindenkinek mély készülődést, jelen-létet!


Fotó: Sütő Zsolt

© Gergely Edó

2014. december 3., szerda

Macska bazsalikommal - Kolozsvári könyvbemutató

Ha a blogom ősolvasója voltál, ha szeretted a transindexes cikkeimet, vagy a cimborás, közoktatásos írásaimat osztottad ezerrel vagy csak száznyolcvannal a facebookon, akkor gyere el. S ha ki nem állhatsz, akkor is gyere el. Utána vagy állhatsz, vagy bebizonyosodik, hogy igazad volt, így is, úgy is lesz egy jó estéd. Így Mikulás előtt :D
 
Várunk szeretettel az Ábel kiadóval közösen új könyvem bemutatójára, a Gaudeamus könyvesboltba december 4.-én délután 6-kor. Hozz magaddal csicseregnivalót, vagy hallgatnivalót. Mindkettőt nagyon szeretem :D

 

© Gergely Edó

2014. november 28., péntek

Megjelent az új könyvem: Macska bazsalikommal

"Tanulom a csendet. Nem jön magától. Nem pottyan az ölembe. Fájdalmasan veszem tudomásul, hogy a legnagyobb zajszennyezést a saját gondolataimmal okozom.

Mert én a másik gondolataival szemben tehetetlen vagyok, a sajátaimmal azonban, ha észnél vagyok, tudok kezdeni valamit. Ilyenkor az is segíthet, ha belegondolunk az okos enged, a szamár szenved egyszerű bölcsességébe. Észnél lenni! Nem játszmáknál, nem reagálni a provokációkra, nem versenyezni, egyszerűen csak észnél lenni. 

Ki lehet próbálni, vicces lesz látni, kik azok, akik attól fogva, hogy nem vagy hajlandó a közös panaszkodásban, szapulásban, ócsárolásban, más munkájának a szabotálásában, pletykálkodásban részt venni, lassan visszahúzódnak az életedből. Az ő számukra egyszerűen megbízhatatlanná válsz. De aki marad, azzal már lehet kezdeni valamit." 


Gergely Edó, Edó, könyv, Macska bazsalikommal, Kolozsvár, írások, Zsolt, Ábel Kiadó,

Megjelent az új könyvem, a Macska bazsalikommal! :)

a jobb könyvesboltokban,
és természetesen nálunk is, a kolozsvári Gandhi Központban!


© Gergely Edó

2014. november 27., csütörtök

A másik ember szentélye

Megkerestek egy nagyobb fesztiválnak a szervezői. Ismerkedni akartak. Számomra az ismerkedés ott kezdődik, hogy

ha átlépem egy ember küszöbét, akkor mint egy szentélyt lépem át. 

És rá vagyok kíváncsi, mert elvezethet önmagamhoz, nem pedig azt zúdítom rá, hogy én ki vagyok. Ha belépek valakihez, nem állok fejre és úgy táncolok, csak mert jól érzem magam. Hogy a házigazdám érezze magát furcsán, a saját házában. Bevillant egy gyermekkori emlékem. Nagynéném a szomszédban lakott, szinte minden nap átmentünk hozzá. Istenien sütött. Egy alkalommal is ott volt a sok süti, és egy osztálytársam is az anyjával, én is az édesanyámmal. Az osztálytársam nekirohant a tányérnak, és falatozni kezdett. Én megkérdeztem édesanyámat, ehetek-e én is. Csak annyit mondott halkan, még nem kínáltak meg.

Várd meg, hogy kínáljanak meg. 

Mély nyomot hagyott ez bennem. Várd meg, hogy kínáljanak meg. Akkor is, ha közben elfogy, mert valaki más felfalja? Igen. Ez a sorrend. Hogy ez élhetetlenséghez vezet? Nem hiszem, hiszen még mindig élek és jól élek. Kivéve az egyetemista éveket, amikor akár egy hétig is variáltuk a margarinoskenyeret, mindig jutott a bőségből.

Várd meg, hogy kínáljanak meg. Főleg, ha nem hívtak meg, hanem betoppansz. Örülj, hogy beengedtek. Utána pedig várd meg, hogy kínáljanak meg. Csak mert a hely adja magát a jógához, ne kezdj el egyedül gyakorolni, mert ezzel csak azt mutatot meg, hogy ki vagy te. De esetleg pendítsd meg, hogy szívesen gyakorolnál együtt, így is elősegítve egy igazi találkozást. Óriási a különbség a kettő között. És csak azután mondd el, hogy mit szeretnél, ha már szeretnél tőlük valamit, miután láttad, kik ők. Ha nem, akkor te sem vagy egyéb, bármilyen spirituális is légy, vagy annak képzeld magad, mint egy ügynök, mint egy agresszív ügyfélszolgálatos. Csak mert azt hiszed, hogy nálad van valami nagy, és ezt a nagyot felajánlod annak a kicsinek, nem biztos, hogy ez így van. És ha tiszteletlen vagy, akkor azt a naaagy ajánlatot az a kicsi úgy fogja leszarni, ahogy van. És ahelyett, hogy hasra esne tőle, elfordul tőle, és végzi a dolgát továbbra is, kicsiben, ahogy eddig is. Mert neki ez elég. Mert a szabadságát és az önérzetét nem adja oda a nagyobb hírnévért, sikerért, világmegváltó tisztségekért. Mert nem akarja megváltani a világot, hanem végezni a dolgát, nap mint nap, gyakorolni, a maga módján.


Nagy tanítás volt számomra ez a látogatás. Rájöttem, én vagyok a gyenge láncszem. Ugyanakkor jobban, mint bármikor éreztem, hogy mennyire együtt vagyunk Zsolttal, mennyire együtt alkotjuk az egész Gandhi központot. Mindegy, hogy kifele ebből mi látszik. Néha az, hogy ő visz bele többet, máskor, hogy én. Ez teljesen mindegy, fele-fele vagyunk benne ebben a történetben, ugyanakkor teljes szívvel-lélekkel. S aki ezt nem látja, vagy nem akarja látni, az tiszteletlen velünk szemben. Aki engem szólít meg, azt remélve, hogy Zsoltot, aki a mi közös történetünk minőségi szűrője, kikerülheti, az csalódni fog, mert én nélküle egy lépést sem teszek. Konzultálok vele, és mérlegre teszek mindent, mielőtt egyéni döntést hozok, vagy közös döntést hozunk. Hogy ez a mai világban furcsa? Mert mindenütt van egy góré, akié a hatalom vagy a pénz és az irányítás? Hogy főleg a férfi-női felállás furcsa, hogy egy pár végzi ezt együtt? Az lehet. De ez van, és aki ezt megpróbálja figyelmen kívül hagyni, engem puhítgatva, az azt a férfi minőséget próbálja kirekeszteni, amitől ez az egész Gandhi történet úgy áll össze, ahogy.


Szívesen együttműködünk, de nem érdekel sem a siker, sem a világmegváltás, sem a hasraesés. Ha nincs igazi érdeklődés a másik iránt, akkor az egész nem ér semmit. Akkor inkább az Oracle, a zsír biznisz, mert ott legalább nem ködösítenek, s tesznek úgy, hogy hogy, közben dehogy. Tehát, nem vágyom biznisztársakra, mert van nekem abból bőven elég. Tudom a helyüket az életemben, értékelem is mindazt, amit nyújt, és tisztában vagyok azzal, hogy mit kér cserébe. Spirituális kapcsolódásokra más központokkal vagy szervezetekkel vágyom, ha szívtől szívig. Ha meg nem szívtől szívig, hanem zsír biznisz, akkor arra is kapható vagyok, de tisztán és röviden mondják el az ajánlatukat, mit mennyiért. És akkor én is tudom, hogy mihez tartsam magam, ők is tudják, hogy mihez tartsák magukat.

Szóval, a hasraesés nem szokásom, sem miniszterektől, sem a doktor professzoroktól nem szoktam hasraesni, miért esnék hasra a spiri világban bárki előtt? De szívesen és tiszta szívből és alázattal leborulok az isteni élet előtt, és hálásan odaülök mestereim lába elé, és szeretettel meghajolok embertársaim felé.


Namaste.


Fotók: Zsolt és Edó
© Gergely Edó

2014. november 25., kedd

A hideg-vér és az együtt-érzés melege

Pillanatok alatt jött össze a csoport. És ebben a pillanatok alattban erős üzenet csengett vissza a fülemben, Tőrös Ildi szavai, akinek, amikor ezt nagyban csodálkozó szemekkel elmeséltem, azt felelte, oda kell menni, ahol hívás van, ahová hívnak, mert ott van dolgod. Marosvásárhelyre mentem, a csoport fele félig-meddig szintén Ildin nőtt fel, család- és meseállításilag, mint ahogy én is. Tudtam, én kicsit másképp csinálom, hiszen azóta Szalachy Miklós tanítványa is lettem, és mindehhez hozzátevődik még az is, hogy én vezetem, a magam sajátos módján, a magam tapasztalatai által érlelődve, amiben az utóbbi időben nagyon sokat segített a jóga gyakorlása is. Ezért kicsit izgultam. Megméretettetek, gondoltam. Ezt nem kerülhetem el.

De amikor ott voltam, a tizenhárom nő között, már sokat nem gondolkodtam, egyszerűen csak voltam, az, aki, úgy, amilyen. Délelőtt tartottam egy kiselőadást a férfi és nő közötti különbségekről, a jóga szemszögéből. Arról, ami bennem már átszűrűdőtt, amiről én egyáltalán tudtam beszélni. És amiről nem tudtam beszélni, arról hallgattam, ugyanolyan buzgón, és ez a hallgatás talán még erősebben hatott, mint a szó. Igen, itthon vagyok. Itt és ebben is itthon vagyok, éreztem meg a tér és a lányok, asszonyok tartását. Itthon vagyunk egymásban, ahogy ülünk körben a földön, és úgy gyógyulunk, hogy szinte felmelegedik körülöttünk az őszi fény. Aztán beleereszkedünk az állításokba. Tudom, amennyit most tudok adni, az itt és most pont a helyén van.

 

 Hidegvéremet elég későre fedeztem fel, amivel, ha kell, "kíméletlenül" gyógyítok. Nem hat meg és tántorít el a másik fájdalma, ha egyszer meg kell csinálni, akkor meg kell csinálni. Ha fel kell vágni a gennyes fekélyt, hogy kitakarodhassék, akkor fel kell vágni. Édesanyám begyulladt körmét kezeltem sokáig ezzel a hidegvérrel. S bár örült neki, hogy nem kell orvoshoz mennie, azért néha megkérdezte, nagy jajgatásai közepette, hogy hát nem sajnálom őt? Nem, feleltem. És tényleg nem sajnáltam. Lassan annyira begyógyult, hogy most már maga rendezi magát. Egy-egy ilyen körömkivágás és gyógyítás után azonban volt egy perc, amikor felállt, és elindult, és azt mondta, mintha repülnék, Editke, mintha szárnyaim nőttek volna. Ez a perc volt az, amikor a boldogság engem is megmelegített. Már nem volt szükség a hideg-vérre. Az együtt-érzés nálam ebben a sorrendben, ilyen folyamatban jelentkezik. Ha előbb felfedezem fel ezt a fajta működésem, lehet, hogy sebész leszek, hiszen nagyon szerettem a biológiát is.

De nem lettem sebész. Hanem tanácsadó és családállító. És ez a hidegvér, ugyanakkor a felfokozott koncentráció, a másikra hangolódás, az arra figyelés, ami éppen van, és ennek a tiszteletben tartása, hagyása alakítja az én stílusomat, amivel, ahogyan én állítok, ahogyan én érzek együtt. Kiválóak a tanáraim, csodálatos az az alap, amit az Ildivel való kapcsolatom ad. És ehhez jön a Miklós által nyújtott keret és a kliensfókuszú hozzáállás. És csodálatok az emberek is, akik bizalommal fordulnak hozzám. Hiszen mindig, de mindig kettőn áll a vásár. Az, hogy én érlelődöm, fejlődöm, alakulok, nekik is köszönhető, sőt, még az is, ahogyan, hiszen bizonyára teljesen más menete lenne ennek a dolognak, ha nem azok az emberek jönnének el hozzám, akik, s nem azok hívnának meg magukhoz, akik.


Intuícióm, amit eddig csak az írásban és a jógában tapasztaltam meg úgy istenigazán, most a tanácsadásban és a családállításban is segítségemre van. Csak most látom igazán, mekkora ajándék, mekkora kincs, mekkora és milyen talentum. És mekkora felelősség. Szombat este, mintha csak a sors iróniájaként, egy régi ismerősöm feldühödve figyelmeztetett, hogy csak felelősséggel bánjak ezekkel a nagy, ismeretlen erőkkel, mert nem tudom, hogy mi van mögöttük. Ez így van. A misztérium önmagában áll. Felfejthetetlenül. De ki állíthatná, hogy van ember, aki nem lélekzik? LÉLEKzik. Mindannyiunkat éltet a Lélek, amely mozog és mindent áthat. A Lélek mozgására figyelünk, pont úgy, mint aki mélyen vallásos. Ez a figyelem, ez a kapcsolat, ez a mély LéleKzet tele van áhítattal és alázattal a misztérium iránt, az iránt, ami mindannyiunknál nagyobb, ami mindeneken túlmutat. Nem analizáljuk, nem fejtjük meg, nem próbáljuk birtokolni azt, ami VAN. Benne maradunk, és pillanatnyi felcsillanására figyelünk. Megmutatkozik, és visszasüllyed a megismerhetetlenbe. És amikor ismét megmutatkozik, már valami mást csillant fel.


Egyszer régen, amikor még csak ajánlottam valakinek a családállítást, azt kérdezte tőlem, honnan tudod, hogy ott nem valami más erő munkál? A játszótéren voltunk. Ledöbbentem ott, a hinta mellett. Ugyan mi? kérdeztem. Hát valami sötét erő, mondta ő. Az ördög? kérdeztem vissza. Igen. Én a teljességet élem, feleltem. Abban vagyok benne. És ebben a teljességben van fény, és van árnyék. Egyiket sem én találtam ki. A Teremtő így nyilvánul meg, legalábbis ez a mi tapasztalatunk Róla. Az élet hullámzása csak a polaritás miatt lehetséges. És igen, bennem van árnyék, Hamvas szavaival élve próbálom átvilágítani az életem. Integrálni mindazt, ami bennem árnyék, amit én, szenvedésből, fájdalomból, gőgből, amivel isteni pozicióból ítélkezem és állítom valamiről hogy jó vagy rossz, magamból kirekesztettem (de hová is? ha csak teljesség van?). Még nem találkoztam mással, csak a teljességgel. Bármerre is nézzek, azt látom, ember vagyok, része a teremtésnek, és amikor egységben vagyok, akkor teljes lényemmel ráfekszem az áramlásra, belefekszem. Én is teremtem az áramlást, persze, azzal, hogy része és részese vagyok. De nem tudok nem része lenni. Ha ellenkezem is részese vagyok, csak akkor elfáradok. Ha ráfekszem, és rábízom magam a számomra egyik legnagyobb tanításra, arra, hogy legyen meg a Te akaratod, akkor érzem, tetőtől talpig eleven vagyok. És akkor megélem az életem, nem menekülök el előle, sem spiri felhőtrónokra, sem nihilista gödrökbe.


Szóval azoknak, akik engem ettől féltenek, mert mi van HA, azt üzenem, forduljanak szeretettel a saját árnyékuk felé. A legnagyobb tanítónk, a megkerülhetetlen. Azoknak, akik azt hiszik, nem vagyok erre elég érett, ehhez elég tapasztalt, azt, hogy ha idejük van, keressenek rám a neten, az egész életem fent van. S amikor ők még anyácskáik lágy ölén ringottak fiatalkori ocsúdásaikban, én már versenyt keltem a nappal és olyan emberek között dolgoztam és úgy, amit ők esetleg művészfilmekben néznek meg néha. Hogy a spirituális tapasztalat mikor és hogyan érik meg vagy be, az senki más dolga, csakis azé, aki éppen benne, és a Jóistené. A többi el-REND-eződik akkor is, ha tetszik, akkor is, ha nem.

Akkor is, ha tetszik, akkor is, ha nem :)

Hogy a továbbiakban hogyan építem fel a workshopokat, egyelőre még nyitott. Sőt, biztos, hogy valamilyen szinten mindig is nyitott lesz. A Shakti ezentúl a jógára fog koncentrálódni, és a családállítás külön lesz. De mindkettőben valamiképpen jelen lesz Zsolt is, a hangtálakkal, vagy valami mással.

Találkozunk még, találkozzunk még, ha nem itt, akkor ott, vagy amott :D

Szeretettel, hálával.

Fotók: zsolt.ro
© Gergely Edó

2014. november 24., hétfő

Családállítás visszajelzés

"Edó! Ahogy ránézel, megérintesz, belebújsz egy emberbe, vagy nem tudom mit csinálsz az egyszerűen varázslat. Nekem más szó nem jut eszembe. Néha a sámán szó is eszembe jutott ahogy figyeltél és ott voltál valahol bent, amit mi csak kintről néztünk. De a sámán önkívületben van, te nem, de mégis valami olyan szálat fogsz, amit szerintem kevesen tudnak megfogni. Ezt őrizd, vidd és tedd ami erődből telik!" (Marika)


Kedveseim, ez egy visszajelzés a hétvégi, marosvásárhelyi workshopról, ahol családállítás is volt. Amennyiben valaki mégis venné a bátorságot, és eljönne, nagyon szívesen látom. Csak tudjátok, hogy csak szombaton lesz, mivel kevés a jelentkező. Nem muszáj témával gyere. Várlak szeretettel szombaton 9:től. Kérlek jelezz privátban, amennyiben jössz.

© Gergely Edó

2014. november 21., péntek

Rövid facebook-terápia történet egy ismeretlennel, tegnap és ma


Ő: Szia Edó, Rég készülök írni neked és tanácsot kérni de sosincs elég időm. Tetszik amiket írsz. Nem vagyok aktív olajozó,de szeretnék én is olajat és ebben kérnék segítséget. Nem tudom hol kezdjem, az olajak árai nekem egy picit borsosnak tűnnek, de gondolom ha bizonyítanak akkor jobb lesz. Kellene nyugtató, lazító valami,tetszik a vadnarancs már kimondva is, hull a hajam évek óta, elvileg szervi bajom nincs,pajzsmirigy krónikus gyulladás ami nem okoz eltérést a vérnél így nem szedek hormon gyógyszert. Anyóssal egy kapun belül lakok, talán tizenvalahány év után még most sem tudom valamilyen szinten elfogadni ezt az egészet teljesen, de ez más kérdés. A nagy lányom kiskamasz, a fiam még ovis, de a lányom még most sem tudta elfogadni hogy tesója született, agresszív mindenkivel a családban, a fiamnak most volt mandula műtétje.Na jó sok mindent írtam,ha infó kell, még kérdezz, és várom véleményed, és azt is, hogy honnan tudok rendelni. Köszi szépen előre is.

Én: Megprobalok holnap valaszolni, amennyiben tudok, amire tudok.
Ő: Ok köszi

Én: Ok, akkor szerre: rozmaring olaj, neked. hajra és életerőre külsőleg, belsőleg, mindenképp jó

Anyósodnak, magadban, belső mantraként, addig, amig tiszta szivből megérkezik hozzád: neked köszönhetem a férjem felét, te vagy a férjem női gyökere, női forrása. Köszönöm neked, hogy férjet neveltél nekem. Te vagy az én anyósom, és én vagyok a te menyed. Köszönöm neked a gyermekeimet, hogy te vagy életük egyik gyökere. Rendben van az, ha a nagylányom rád hasonlit. És most mindazt, ami a tied, tisztelettel meghagyom neked, és mindazt, ami a férjemmel rám és ránk, és csakis ránk tartozik, visszaveszem tőled, és vállalom érte a felelősséget.

Férjednek, magadban, belső mantraként, addig, amig tiszta szivből megérkezik hozzád: rendben vagy úgy, ahogy vagy, és én is rendben vagyok úgy, amilyen vagyok. Rendben van az, hogy a fiúnk rád hasonlit. Mindazt, ami közöttünk van, vállalom. A lelkem tudta, mit választ, a nehézséget és a szenvedést is, amikor téged választottalak. Amit nekem kell elmondanod, nyugodtan elmondhatod nekem, a lelkem felkészült rá, hogy be tudja fogadni. Te vagy az én férjem, és én vagyok a te feleséged. A gyermekeink a kicsik, és mi vagyunk a nagyok. Az, ami közöttünk van, csak a mi dolgunk, senki másé. A fiam csak a fiam, és nem a cinkosom. Köszönöm, hogy a férjem vagy, köszönöm, hogy te vagy gyermekeim apja.

ennyi

ne mondd ezeket hangosan, vagy, ha igen, akkor, amikor egyedül vagy, ne nekik direktbe, hagyd, hogy a lélek mozduljon rá, érezd meg, hogy tiszta szívedből jön-e, s ha igen, akkor lesz benne elég erő, hogy kibírd :) nyugodtan lehet sírni közben nagyokat.

szeretettel, edó

Ő: Amit írtál az gyönyörű, még senki nem fogalmazta meg ezt így ilyen szépen nekem, értem. KÖSZÖNÖM. Pedig nem is ismersz és telibe találtál, és igen sírtam és sírok és gyógyulok. Üdv.


Családállitás Kolozsváron és a virtuális térben

© Gergely Edó

2014. november 20., csütörtök

Kozmetikus kertészem

Örök életemben pattanásos voltam. Apám sűrű vére, próbáltam nyugtatgatni magam, de igazából egy picit sem nyugodtam meg, sőt, ugyanis nyavalygásaimra anyám, a porcelánbőrű ugyanezt ismételte, és nagyokat pislogott mellé. Majd, ha lesz szeretőd, elmúlik, nyugtattak meg még jobban, s kamasz énem ettől még idegesebb lett. Miért múlna attól el? Aztán lett szeretőm, s egy cseppet sem múltak el. No, legalább nem fölöslegesen nyugtalankodtam, igazam lett, gondoltam magamban. Majd, ha lesz gyermeked, jött a már sokkal bizonytalanabb vigasz, de már senki nem hitt benne, csak úgy mondták, azt hiszem.




Meg is jött a baba, és ahogy akkora lett bennem, mint egy mákszem, az arcom úgy kirittyegett, mintha paradicsomkert akart volna nőni rám. Ilyen csúnya kismama leszek? nézegettem magam ijedten a tükörben. Egyél szőlőt, mondta anyám, az tisztítja a vért. S a sok szőlőtől, amit megettem, s ami egyébként egyik kedvenc gyümölcsöm, ki is nőtt rám a paradicsomkert. Versenyezhettem volna egy pattanás szépségversenyen.

Akkoriban Bukarestben laktam, s a cégnél, ahol dolgoztam, volt egy kolleganőm. Nem tudtam róla, hogy a felső tízezerhez tartozik, a férje által. Felső tízezer ide vagy oda, neki is volt paradicsomkertje, ami azonban egyszer csak kezdett eltünedezni, és virágoskert nőtt helyére, kivirult, kitisztult az arca. Hogy csinálod? kérdeztem bőségesen irigykedve. Egy kozmetikusnő csinálja, nagyon kemény, menj el hozzá. Bejelentkeztem, fogadott, és egyből látta a paradicsomkertemet, no meg azt is, hogy ruhatáram nem tízezer méter magasból vettem. Valamiért mégis elfogadott. Csak akkor fogadlak el, ha betartod, amire kérlek, mondta, fölöslegesen nem dolgozom. Rendben, álltam rá az alkura. Tudd meg, ezt a munkát más nem végezné el, figyelmeztetett, és nekem állott. Egy órán keresztül csak nyomkodott, a végén, amikor végre ránéztem, úgy nézett ki, mint egy mészáros.

Eleinte gyakran találkoztunk, én pedig mindent úgy csináltam, ahogyan ő kérte. Vigyáztam magamra, nem sajnáltam a tükör előtt, s nem a könyveim előtt tölteni azt a plusz öt percet, nem matattam állandóan az arcom. Lassan kezdtük leszüretelni a paradicsomot, s ahogy szüretben lenni szokott, összeért a tekintetünk, a lelkünk. Mesélt magáról, arról, hogyan lett román tanárból bőrgyógyász azért, hogy a saját paradicsomkertjét tudja megérteni, hogyan menekült el  a Moldvai Köztársaságból egy tönkrement házasságból két gyermekkel, odahagyva vagyont, karriert, s kezdett mindent elölről Bukarestben, a felső tízezer egyik legkiválóbb bőrgyógyász kozmetikusává válva, hogyan dolgozik szüntelen, mert a jég hátán, a sivárság hátán is meg kell élnie.

Én is meséltem neki a párkapcsolatomról, a babáról a hasamban, aki az ő asztalán mozdult meg először, amikor már a simigéléseknél tartottunk, és, amikor az írást említettem neki, nekem ajándékozott egy dedikált verseskötetet. Ő írta. Nagyon sokat tanultam tőle, amint ott feküdtem az asztalán, és hallgattam nyugodt, ugyanakkor határozott hangját. Elsősorban azt, hogy nem szabad feladni, elkeseredni, még akkor sem, ha úgy nézünk ki, mint egy érett paradicsomkert. Hogy a test és lélek ápolása nem valami önző hóbort, hanem az, hogy vigyázok magamra, arról is szólhat, hogy tisztelem magam, és tisztelem azt is, akinek megmutatom az arcomat. Vagy arcaimat, ha arról van szó, hogy kialakul az a mélyebb kapcsolat, amit nem is értünk miért, hogyan, egyszerre csak van, és az ember elidőz benne, időtlenül, mint ahogy én is azon a régi télen, kozmetikus kertészem keze alatt. Azóta is, amikor a külsőmet ápolom, gyakran eszembe jut. Hangját magamévá tettem, és most már az én belső hangomon szól hozzám, sose add fel, tartsd be a fokozatosság elvét, légy kitartó, és mosolyogj, a versek bennünk élnek s ragyogásunkban tükröződnek.



(Cimborának)

© Gergely Edó

2014. november 6., csütörtök

Constelaţia familială din perspectiva dezvoltării spirituale



Când prima oara am auzit despre constelaţia familială, am crezut, că e un fel de teatru. E terapie, m-a avertizat amicul meu, care mi-a recomandat-o. Da, da, mă găndeam eu, cu gândul înţepenit tot la teatru, şi singurul lucru, ce mi-a bătut cuiul în cap era, ce căuta oare prietenul meu acesta la workshop, că doar nu pare să fie foarte talentat în a juca roluri. 

În sfârşit am ajuns acolo, stăteam în cerc, eram mulţi, ne-am prezentat şi încercam să memorizăm numele celorlalţi participanţi. Pe urma terapeutul ne-a prezentat în căteva propoziţii terapia. A spus el nişte chestii ciudate, dar totul părea încă ok. Stăteam calmă, sigură pe mine, şi pregătită de joc. Şi jocul a început. Am fost ales reprezentant, în mai multe rânduri. Reprezentam şi o victimă de război, şi sora cuiva, chiar şi pe unul dintre clienţi, care a venit cu o temă. Deodată eram în câmpul morfogenetic, în memoria şi dinamica altor familii. Aveam senzaţii corporale şi sentimente care nu îmi aparţineau. Mă comportam ca persoana pe care o reprezentam, fără să ştiu nimic de ea. M-am şi speriat puţin. Nu ştiam, dacă e normal, ce mi se întămplă. E normal, m-a asigurat terapeutul. După fiecare constelaţie eram scoşi din reprezentanţă, iar după o vreme nu mi se mai părea înfricoşător. Dimpotrivă, mi se părea din ce în ce mai veritabil. Cel mai direct şi intens mod de ieşi din perspectiva îngustă a egoului şi de a vedea în ansamblu, de a experimenta COmpasiunea. Accentul fiind pe acest CO. 

 
Am învăţat multe din constelaţiile celorlalţi, să respect viaţa fiecărui om în parte, cu soarta lui, aşa cum este. Şi prin acest respect mi-am mai retras din nevoile arzătoare de a-i ajuta pe ceilalţi. Constelaţia m-a ajutat să privesc în ochi ceea ce este, să văd întregul, să nu judec, să văd, cum la rădăcina tuturor relaţiilor şi mişcărilor ale sufletului stă iubirea, şi în final să accept ceea ce este. Dacă se produce vreo schimbare, puterea necesară schimbării este în acceptarea totală a ceea ce este şi a ceea ce a fost. Acceptarea părinţilor şi prin acesta acceptarea vieţii din amândouă rădăcini, atât din cea masculină, cât şi din cea feminină. Că fiecare are drepturi egale de aparţinere, indiferent de ce cred eu sau ceilalţi membri ai familiei despre o persoană, care nu pare să fie, precum ne-am dori noi. Şi dacă nu se respectă acest lucru, sistemul va re-echilibra dreptul refuzat de a aparţine. Am învăţat să fac loc în inima mea persoanelor, pe care i-am exlus din familia noastră. 


Şi am mai învăţat să accept un lucru foarte dureros, dragostea merge mână în mână cu suferinţa. Furia, ura, supărarea sunt pentru a ne feri inima de suferinţă. Ne e teamă de suferinţă, dar până când ne închidem inima în faţa ei, nu avem acces nici la dragoste. Am văzut şi am experimentat în primul rând prin propria constelaţie, ce se întămplă, când nu se respectă ierarchia din sistemul familial. Când cel mai mic vrea să devină cel mai mare. Fiind cea mai mică, mi-am dorit să fiu mai mare decât părinţii mei, decât suroriile mele, şi asftel am plătit un preţ extraordinar de mare, am preluat roluri, responsabilităţi şi greutăţi, care nu erau ale mele. Eu, care mă lăudam de independenţa mea foarte emanci-cosmopolitană, m-am trezit într-o legătură mult mai stânsă cu familia mea de origine, decât îmi inchipuiam, îmi doream. Cu cât am încercat mai mult să scap de ea, mai ales, că deja aveam şi o nouă familie, cu atât acesta mă strângea mai puternic. 


Cu timpul, pentru că sufletul se mişcă încet, din rolul de părinte al părinţilor mei am ajuns înapoi cu smerenie în locul meu de cel mai mic copil al familiei, şi cu părinţii în spatele meu, am putut creşte din nou liberă să devin cea mare în noua mea familie, mama copilului meu, partenera partenerului meu.




(Scurt rezumat al prezentării mele ţinute la ZenFest)

Despre următorul workshop de constelaţii familiale din data de 14-15 noiembrie mai multe informaţii aici.

© Gergely Edó

2014. október 27., hétfő

Ahonnan jössz



Soha ne felejtsd el, honnan jössz. Ez volt szüleim egyik leggyakoribb tanítása. Nem azt mondták, jó szájbarágósan vagy követelőzve, hogy tiszteljem őket, a falumbelieket, a származásomat, hanem inkább megjegyezték, ahányszor csak az arrogancia és orrot magasan hordás témája jött elő, soha nem felejtsd el, ahonnan jössz. De hát én nem is akarom elfelejteni, gondoltam akkoriban, bő kamasz koromban. 

Azonban jóformán még végig sem gondolhattam ezt, máris túl gyakran kerültem olyan helyzetbe, amikor egyszerű, falusi származásomat szégyenként éltem, vagy élhettem meg. Hiszen láttam, városon bandák vannak, menő baráti társaságok, s a bandák mögött az ősi családok, gyakran még valami nemesi levél is a családi történetben, s bár ők maguk is éppen azon voltak, hogy szakítsanak szüleikkel, mégis, ez a háttér mindennél erősebb szervező erőként működött. Folyamatosan szembesülnöm kellett azzal a nagy helyzettel, hogy szakítani szeretnék a szüleimmel, járni immár az én utamat, ami csakis az enyém, kizárólag, nem függ semmitől és senkitől, főleg a lelki fröccsöktől nem, ugyanakkor mélységesen fájt a szégyenérzet, ami a származási családom miatt néha eltöltött. Ilyenkor biza eszembe jutott, hogy sose felejtsem el, honnan jövök. Jó, jó, gondoltam, de attól nekem nem lesz könnyebb. 

És mégis, attól, hogy nem felejtettem el, hogy egyáltalán eszembe jutott, könnyebb lett. Mert úgy tudtam hajmeresztő dolgokba belemenni, hogy tudtam, mindegy, hogy én annakidején, gyerekkoromban jónak vagy rossznak éltem meg valamit, az hozzájárult ahhoz, hogy most van merszem abba az újba, a kalandba, a kihívásba belevágni. Tudtam, megeddzettek a szüleim ahhoz, hogy bátran próbáljak ki új dolgokat, fejlődjek, immár az ő kívánságaiktól valóban többnyire függetlenül, a magam módján. És a kicsi csomagot, amivel útnak indultam, azt a kicsi batyut, amit szimbólikusan az iskolában adnak meg, hordoztam magamban, és mindannyiszor hálával gondoltam rá. Akkor is, amikor olyasmit követtem el, hogy biztosan tudtam, erről soha, de soha nem fogok a szüleimnek beszélni. Mert ez már az én dolgom, félig még gyermekes, félig már felnőttes, mégis, a titok, ami felnőtté, tetteimért felelősségvállaló emberré érlel. 


Normális az, hogy a lázadást éled. Normális az, életed egy szakaszában, ha a szüleiddel homlokegyenest ellenkező irányban indulsz el. De vidd magadban a csomagot, amit tőlük kaptál, még akkor is, ha arról úgy érzed, az „csak” az életed. És akkor az ő erejükkel mész tovább, és mindkét lábad egyformán erősen tapodja az új utat.
 
(Novemberi Cimborának)

© Gergely Edó