2013. december 18., szerda

A töklámpás

Volt egyszer, nem is olyan régen, egy erdőktől szegélyezett, folyótól és tágas mezőktől határolt falu. Az egyik határba disznótököt ültettek a gazdák. Ott nőttek, növekedtek a nagy hasú tökök, s a mezők láthatatlan mesemondóját, a szelet hallgatták. Ő hozta a hírt a faluból, az ismeretlen messzeségből. – Ti is odakerültök majd, susogta a tököknek – s igen kegyes sors vár rátok, de nem a zöld meg sárga ruhátokért, hanem a bennetek hízó magokért. Főleg a gyerekek fognak rajongani értetek. S ami marad belőletek, azt odaadják a disznóknak. 

Az egyik tök ezen az éjszakán nem bírta lehunyni a szemét. Próbálta elképzelni, hogy milyen is az a disznó. Olyan nem lehet, mint a madarak, hiszen eddig már rég megehették volna. Talán olyan, mint a kutya, az a hangoskodó soklábú. Csak a disznó biztos nem egerekre vadászik, hanem tökökre. Már hajnal felé járt, amikor végre elszenderedett. Most, hogy már el tudta képzelni a disznót, már nem is tűnt olyan félelmetesnek. 

Kiabálásra ébredt. Emberek érkeztek szekéren. Gyerekek is voltak velük, csilingelt a kacagásuk. Egyre közelebbről hallatszottak a hangocskák, míg aztán a tök előtt meg nem állt három kislány. Igen, ez lesz az. Ez egészen töklámpásnak való, né, milyen szép sima az egyik fele, ez lesz az arca, a zöld fele pedig a haja. A tök jóformán fel sem ocsúdhatott, amikor egy éles nyilallást érzett a feje búbján, és máris egy ölben ringott. A szegény töknek még a zöld fele is majd elsápadt ijedtében. Mi lehet az a töklámpás? Miért pont én? Miért nem ehet meg engem is a disznó úgy, mint mindenki mást? A sok idegeskedéstől úgy kimerült, hogy elaludt a pulóveren, amire rátették. Arra ébredt, hogy az egyik kislány ölében zötykölődik hazafele. A legkisebbik volt s neki ezen az estén az volt a dolga, vigyázzon a töklámpásnak kiválasztott tökre, nehogy elkeveredjék a többi között vagy széttapossák a lovak. 

Szürkülödött már, amikor beértek a faluba, majd az udvarra. A tök már egészen megbarátkozott a kislánnyal. Jól esett a dérhez, esőhöz szokott bőrének a meleg tenyerek simogatása. Lehet, hogy ez a kislány mellett még töklámpássá válni sem olyan rettenetes, gondolta magában. Aztán egyedül maradt az udvaron, a fűben, de fölötte ugyanozok a csillagok ragyogtak, mint a mező fölött.
Később előszállingóztak a kislányok. Így ni, most pedig töklámpást csinálunk ebből a szép tökből, mondta a legnagyobb, és egy kést döfött a tökbe. Az majd hogy szörnyet nem halt ijedtében. Nagyon szép kalapod lett, hallotta a nyiszitelésen átszűrődő szavakat, s már érezte is, hogy felső része lekerül az alsóról. – Most pedig szemet, orrot, vágunk neki, hallotta a legnagyobbik gyerek magyarázását. – Fület is neki, hogy hallja, amikor megdicsérik, mondta a középső. – Szájat is, szájat is, tapsolt a legkisebbik. Aztán a legkisebbik beletette a gyertyát az aljába vájt pici lyukba és meggyújtotta. Ó, hát ez igazi gyönyörű töklámpás! Milyen szép! Milyen félelmetes! Ettől aztán jól meg fognak ijedni az emberek! A töklámpás eleinte megszeppenten hunyorgott a nagy fényáradattól, aztán belsejét jóleső melegség öntötte el, de nem tudta volna megmondani, hogy a dicsérő szavaktól, vagy a belsejében égő gyertyától. Szebb estét el sem képzelhetett magának. Pöffeszkedett, ijesztgette az embereket a koromsötét utcán, bevilágította a kantárosfazekakban tejet lötyögtető gyerekek útját. 

– Most bemegyünk, hideg már az este, mondta a középső lány, s azzal ölébe vette a töklámpást, kifújta a gyertyát. – Holnap majd odaadunk a disznóknak.
De a töklámpást már nem érdekelte, hogy megeszi a disznó. Úgy érezte, ezért az estéért érdemes volt élnie. Annyi szeretetben és ragyogásban volt része, amennyi száz, közönséges töknek együttvéve egy egész életen át nem jut. Amikor meggyújtották benne a gyertyát, lelket kapott, töklámpáslelket, s most, hogy kioltották benne a lángocskát, lelke is és egész élete elszállt az eloltott gyertya fényével, füstjével, illatával. Az összefaricskált, gyufafogakkal tűzdelt tök már nem ő volt, hiszen ő igazából már örökre töklámpáslélek maradt s szél barátja szárnyain felszállt valahová a csillagok közé, talán egy kis gyermekkacagást, gyertyaláng meleget vinni a hideg messzeségbe.
(Egy régi, régi mesém :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése