2013. december 31., kedd

óóóó, ééééévvv

Próbálom magyarázni Márkusnak, hogy ma van szilveszter. Nem érti. Ma van az óév utolsó napja, holnaptól új év van és megint ünnepelhetjük a születésnapunkat. Ezt már mintha értené, de egyszer csak elkeseredetten felkiált, ilyen rövid volt a tél? Nem, az még folytatódik.

Rájövök, azért nem tudom elmondani neki, hogy mi is az az óév, újév, mert én sem így érzem az évet, januártól decemberig, hanem, mint a pásztorok, kondások, akiket Szent Mihály napján fogadnak fel következő Szent Mihály napig. Igen, számomra az év leginkább ősztől őszig tart, vagy néha júniustúl júniusig, legalábbis ami az eseményeket, sorsfordulóimat illeti. Lélek évem tavasztól tavaszig tart. Nehezen bukdácsolok a télutókban, hogy aztán erőim bedurranjanak az áprilisi széllel, májusi nappal.

Az utóbbi években ismerőseim minden év vége felé elnehezülő hanggal mondják, nehéz volt ez az év, különösen nehéz. Vigasztalásképpen azt szoktam mondani, ez még csak a kezdet. Ezzel nem elkeseríteni akarok senkit, hanem inkább ráébreszteni a jóhírt várókat, hogy nincs vakáció. Ha egyszer elkezdtél magadon dolgozni, nem úgy van, hogy akkor még egy kicsit lemerülök a mélybe, felszínre hozok még pár gizgazt, még egy kicsit terápiázok, meditálok, orvoshoz járok, kirándulok, iszogatok, táncolgatok, ki-mivel gyógyítgatja illúziófüggő lelkét, s aztán pá, jön a vakáció, a jól megérdemelt pihenés. Nem így látszanak a dolgok lenni, hanem sőt, túl vagy az egyik komoly megpróbáltatáson? Na, akkor jöhet a következő. S akkor mit tegyünk? Semmit, fogadjuk a soron következőt. Úgy, ahogy jön, szőröstől, bőröstől. Egy idő után kezd kicsit változni a szemszög, ahonnan látjuk a velünk történőket, aztán kezdenek változni az érzéseink, az emberek, a körülmények, sőt, a soron következők is.

Tehát nem hiszem, hogy 2014 könnyebb lesz (könnyebb, nehezebb, végül is nem más, mint hogy a bennünk lakó kis pocakos birtokos mennyire könnyen vagy nehezen hajlandó kiengedni a markából a szorongatni véltet), miért lenne könnyebb? Hogy esetleg kicsit másabb lesz, az lehet. Ha megnézem, hogy a 2013-as év milyen volt, sok mindent előrevetíthet a következő évre. Láthatom, hogy milyen régi álmaim vannak beérőfélben, hová és mire koncentrálódik energiám, hol és mi kezd anyagi sűrűségű, látható, kézzelfogható dologként manifesztálódni.

2o13-ban
megértettem, nem tudom és nem is akarom elkötelezni magam a Waldof mellett, és talán azt is, hogy nem kell nekem mindenképp tanárnak lennem, hogy a csak ekkor érzem teljesnek magam egy régi emlék reminiszcenciája, a 2ooo-2oo1-es tanévi, olthévízi csodálatos tanári évemé

júniusig még kéthetente, minden második szombaton jártam ki a jóga pszichoterápia és életmód tanácsadás tanfolyamra, megtehettem volna, hogy lógok néha, de végre olyan oktatásban volt részem, amilyenre mindig is vágytam, élveztem minden percét

júniusban életem legborzasztóbb vakációját töltöttem a világ egyik legszebb szigetén, ahol megértettem, a világ legszebb és a világ legrondább helyének egyaránt büszke tulajdonosa vagyok, és ez nem kint van, hanem odabent, saját kis fejemben

megértettem sok mindent abból, amit a képzésen elméleti szinten tanítottak nekünk, amikor azt láttam, spiri karierem még jóformán el sem kezdődött, máris rámegy a párkapcsolatom, s miközben gyermekem a karjaimban négy-öt órás köhögési rohamoktól sipolt, reszketett, a fejünk fölött lakók pedig szartak rá, hogy vékonyak a falak és mi pihenni szeretnénk, mi pedig sokadszorra gondoltuk és mondtuk úgy, hogy akkor eddig és ne tovább, a pokol kellős közepén láttam, mekkora nagy cirkusz ez, mekkora nagy színpad, mekkora rendezés, egymásba nyíló mintázatok tánca

aztán egy másik régi szál is elszegődött, bő tíz éve finn szépirodalmat szerettem volna fordítani, idén volt a Finnagorának egy képzése, pályáztam, bejutottam, az első alkalom pont a jóga vizsgám napján volt, és azonnal megértettem, egy ember miatt kellett nekem oda elmenni, de a finn korszak befejeződött, már nincs benne erő, az erőm már máshol van, s dolgom szintúgy, így, amilyen szépen jött, olyan szépen hagytam is, hadd menjen tovább tőlem

aztán nyáron megismertem Istvánt, aki hangjával, szavával olyan elfeledett régi sérelmeket, bánatokat hozott a felszínre, hogy majdnem kibőgtem a köldököm, és miután a sok sírás között, ott, a pincében, a gyógyító hangok és szerető szavak között ültem többedmagammal, találkoztam a másikat folyamatosan fogva tartani és megkaparintani, bekebelezni vágyó edóval, brutális találkozás volt, István tükrében igencsak kínzó, mert ő a feltétel nélküli, bekalickázhatatlan szeretet követe, ezért aztán, miután ezzel a kibírhatatlan edóval találkoztam és jól szembenéztem, még egyszer visszamentem az Öreghegyre, most már elvárások nélkül, és talán életemben először mentem csak úgy, elvárások nélkül, és talán életemben először volt igazán könnyű a léptem, tanítványi léptem, ami mesteremhez vitt, és vissza ahhoz a magamhoz, aki talán nincs annyira, de annyira beszarva

ősszel aztán a nyáron megnyitott Gandhinkban szinte fulltime-os lettem. csak úgy kapkodtam a fejem, s örültem erősen az ottani életnek, egy csendes hely létrehozásának közös vágya körülbelül Márkussal egyidőben született meg bennünk, ennyi idő kellett ahhoz, hogy anyagi szinte is létrejöhessen, aztán, szinte meg is szűnjön, hiszen novemberben már tudtuk, külön válunk társainktól, és ezt is felfogni, megérteni, feldolgozni, elengedni, szembesülni önmagunkkal, és nem megutálni, ostorozni magunkat azért, mert nem az lett, amit elképzeltünk, hanem megnézni, mi is történt, s aztán fogadni a következő megpróbáltatást, ha lehet, mosolyogva

decemberben megszületett a második meséskönyvem, szép, finomka könyv lett, az első könyv, első könyv, nincs előzménye, nincs mihez mérni, de a második már mutathatja, az első jólsikerülése, pozitív fogadása csak egy véletlen volt, vagy valóban jó helyre jönnek, kerülnek most ezek a mesék, így, könyvekbe foglalva, de azt, hogy siker vagy kudarc vár-e rám, rájuk, majd talán a jövő év dönti el, és, végül is, a siker és kudarc is csak ugyanannak a dolognak a két arca, a lényeg, hogy valamiért csak, meg kellett lenniük

nos, sikeres/kudarcos, boldog/boldogtalan, vidám/szomorú, egészséges/beteg és még sorolhatnám, milyenes volt ez az elmúlt év is, de leginkább azt hiszem, Mindenséggel teljes
Mindenséggel teljes legyen a következő lélegzetvételünk is, a következő pillanat, órák, napok, évek.

2013. december 22., vasárnap

The Tale of the Christmas Angel and the Moon



For all my friends who complain about not being able to read my tales and articles written in Hungarian, here is my Christmas gift, with 
LOVE

The Tale of the Christmas Angel and the Moon

There are many kinds of angels, but the most beloved of all, the angel most expected by everyone is, perhaps, the Christmas Angel. Despite any misery and despair, despite any distress ravaging peace and prosperity on Earth, the Christmas Angel comes and brings gifts to people...
This was known to the angels, and known to people, too. Everyone did their job. In Advent the angel walked around on the Earth preparing for the Christmas Eve gift-giving. And people started to do their outer and inner cleaning. But this time, in the year this story tells you about, something went differently. The Christmas Angel was just sitting on the sickle of the Moon, looking at the Earth broodingly. Two vertical wrinkles appeared on its forehead, what is very rare among angels. The Moon could not stand this idle, leg-swinging musing, it said: Christmas Angel, at the coming of Advent you used to fly around merrily before, the whole heavenly world was loud with your joy, and now you are just squatting here and looking so worried as if you’d swallowed stones and weren't able to digest them.
Do you think I could try not going down to the people of the Earth this year?” turned the angel inquiringly to the Moon. The Moon almost tumbled over in astonishment. It held itself back only because otherwise it would have spilled the delicate star dew it had so strenuously gathered in its lapcup, and, as is well-known, star dew is the most delicious drink in the whole world.
You can’t do that!” answered the Moon stuttering, “It is your job to give out all those Christmas gifts. If you fail to do it, the angels of consolation will need to do hundreds of years of extra work to comfort all those disappointed, desperate little children.
That's true,” the angel replied gloomily, I just cannot do it to them, can I?”
But why don’t you want to go this year?” asked the Moon pryingly.
Because people have become accustomed to my coming every year, and there is no gratitude in people's hearts anymore. They think they deserve it, they think this has been like this till now, so it will always remain this way. They don’t believe in the miracle anymore, only in the established habit. Before, all the children believed in me, but now it is only the smallest who still have faith. The parents, they are absolutely hopeless. They buy all those Christmas presents so as they wouldn’t remain in shame if I didn’t come, and their children would not be disappointed. Often they have no patience to wait for the miracle of the Christmas angel. They quickly pile their rinky-dink gifts in fancy packages under the Christmas tree, and completely forget about my presents, the real ones: the smiles, the caring, gentleness and tenderness.
Is that why your wings are so colourless and ragged?” asked the Moon, with worry in its voice.
“Yes. The fewer people believe in miracles, the weaker and sadder I become”.
Look!” pointed the angel towards the Earth, from where small letters, like flocks of little birds, were flying towards the sky. “The children have started to write their letters to me. Can you see those gray-brown ones?”
“Yes, I can,” answered the Moon and bulged its left eye out to see, since the other one was looking in the opposite direction.
They are written by those children who don’t believe in miracles. They used to believe once, but then their parents put it out of their heads with all those toys. They have nothing else but pretensions now, and their letters look like shopping lists.”
Suddenly, the Moon cried out in excitement:
Look at that!” 

The Christmas Angel glanced in that direction. A string of letters of unusual brightness was spiraling up. The angel reached out and caught its end, then read it aloud:
Please, do come this year, too. I don’t know whether I may ask such a thing, but I'll try. Please, bring some of that kind of faith that says miracles are still possible.
The angel and the Moon looked at each other in surprise.
Who wrote it?” asked the Moon.
“It’s not signed, it could be written by anyone.”
And can you fulfill this wish?” the Moon insisted, with a bit of concern in his voice.
I don’t know,” answered the Christmas Angel with a smile, but I'll try. They say that as long as there is at least one person on the Earth who believes in miracles, miracles can happen. And then I can fulfill this wish, too.”
But the Moon could make out only the echo of these last words. The Christmas angel flew off towards the Earth on its strong, shiny, silvery-white wings suddenly grown to gigantic sizes. Those wings were now glittering with the millions of miracles hidden among the fluffs and feathers.
(Illustrated by Sára Bak)

2013. december 20., péntek

Két olajkás mese

Mese a levendula váratlan hatásáról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ennek az embernek asszonya es volt, így már nem csak úgy egy ember volt valahol a világban, hanem valakinek az embere. S az asszony sem csak úgy láblógándozósan szertelenkedett a világban, mert ennek az embernek volt az asszonya. Ezért es mondta az asszony az emberének egy szép este, gyere, markolásszalak meg egy cseppecskét. Tudod, olyan finomkásan, illatos-szippantós olajokkal. Hrmmm, morcolta essze a szemöldökit az ember, s bár az asszonyának volt az embere, nem ált se kötélnek, se olajnak, hanem szépen visszavonult férfi morckorcába, s ott gondolta a csendet. Na de ennek az embernek s ennek az asszonynak volt egy szép, csendtörő, szófonó, izgágán mozgó, igézve szóló gyermeke. Meghallota apja, anyja beszédit s felkiáltott, engem kenjél bé, édesanyám, csak kenjél, csak kenjél, s én aztán mondom, hogy egy kicsit feljebb, egy kicsit lejjebb, egy kicsit jobbra, egy kicsit balra. No, megfogta az asszony gyermeke kicsike vállát, s jól megkenegette, egy kicsit fent, egy kicsit lent, egy kicsit jobbra, egy kicsit balra. Mit tettél reám, édesanyám, olyan kaktuszolajat? csacsogott közben a gyermek, s izgett a kenegető kezek alatt jobbra, mozgott balra. Nem kaktuszolajat, hanem kókuszolajat, s benne cseppecske levendulát, úgy fogsz aludni tőle, mint egy hibernáló bunda. De bezzeg a gyermek esze ágában sem volt felcsapni hibernáló bundának, hanem inkább hajtogatta egyre, jaj hogy felfrissültem, jaj milyen jól érzem magam! De nem fért el benne ez a csudajóérzés, felállt az ágyára, s ugrálta ki magából nagy kiabálva a frissensült felfrissüléseket mind. Addig-addig ugrált, szökdécselt s rikkantott mellé nagyokat, hogy a korcmorcok szedték a sátorfájukat s mind elsompolyogtak a háztól. Még az ember arcán is csak úgy hintázott a mosoly, kétfelőlről két fülibe jó erősen megkapaszkodva. Az asszony pedig akkorát aludt a család hirtelen felfrissülésiben, hogy majdnem idáig ért az illatos vége.


Hogyan lett Józsefből fáraó

Egyszer volt egy ember, s bár se szakálla, se haja nem volt kender, sőt, néha egyáltalán nem volt neki ilyesmilye, azért csak megmosta néha nem csak a más, de még a saját fejit es. Az asszonya, mert az es akadt neki, egyik nap kiókumulálta, a nagy hálóból kibogozgatta, köbözgette, hogy ha esszekever egy kotyvalékot, az az urának éppeg jó lesz, hogy dörzsölgesse vele a fejit. Vitte nagy esszevissza szaladgálós vigyorral az urának, de biza jól elcsudálkozott, amikor kiderült, hogy az a hírös-neves háló nem mindentudó, hanem csak egy háló. Mert biza a kotyvalék nem vált bé. Pedig selymes-édes kókuszolaj, csípős-ropogós borsmenta, lepkekendő levendula volt benne. No, félretette nagy szontyolin, s gondolta, majd csak felkerül egyszer. S jól es gondolta, mert egyszer csak eljött az az egyszer. Volt ugyanis egy kicsike gyermekik es akkora üstökkel, hogy ha bármelyik tisztességes vadoroszlány meglátta, akkora hümmgetésbe fogott, hogy az már valamiféle keleti mantrázásnak tűnt. De még milyen bömbölésbe, ordítozásba fogott ez a csöplec, ha valaki nekimerészkedett megnyírbálni az üstököt. Biza, ki-kifordult a világnak mind a négy sarka. Ezért aztán csak nőtt, nőtt a gyermek ékessége, s alatta gyűlt, gyűlt a sok kicsi korpás rétegecske. De már egyszer az asszony nem álhatta tovább, s ez az egyszer pont egybeesett az előbbi egyszerrel. Éppen a teafácska csudás dolgairól olvasott megint a majdnem-mindent-tudó hálón, amikor azt olvasta, hogy ez még az ilyen hívatlan korpás termőtalajocskát es képes eltakarítani az útjából. Nosza, belecseppentgetett a már kész kotyvalékba egy pár cseppet, s után felit a gyermekecse nagy sűrű sörénye közé löttyintette. Jól bédörzsölte, utána jól megferesztette, hogy ragyogott es a kicsi csillag rendesen. De még a haja hogy fénylett, jó zsírosan, mint akinek egy éve nem mosták meg a fejit. No, nézegette az asszony jobbról, nézegette balról, ez már ilyen marad. Holnap karácsonyi szerepléskor lehet, azt fogják gondolni az asszonyok, hogy ej, ej, miféle szülei vannak ennek a gyermeknek, hogy még szereplésre sem mossák meg a fejit, a férfiak lehet azt fogják gondolni, né, igazi József, milyen szépen béolajozták a fejit. Hogy aztán mit gondoltak, mit nem, nem lehessen tudni, mert József fejire felkerült egy szép, háziszőttes dörgölő, s se nem úgy nézett ki, mint egy olajjal felkent, se nem úgy, mint egy koszos oroszlán, hanem mint egy igazi fáraó. Aki nem hiszi, csiszonkázzék utána.
 

2013. december 18., szerda

A töklámpás

Volt egyszer, nem is olyan régen, egy erdőktől szegélyezett, folyótól és tágas mezőktől határolt falu. Az egyik határba disznótököt ültettek a gazdák. Ott nőttek, növekedtek a nagy hasú tökök, s a mezők láthatatlan mesemondóját, a szelet hallgatták. Ő hozta a hírt a faluból, az ismeretlen messzeségből. – Ti is odakerültök majd, susogta a tököknek – s igen kegyes sors vár rátok, de nem a zöld meg sárga ruhátokért, hanem a bennetek hízó magokért. Főleg a gyerekek fognak rajongani értetek. S ami marad belőletek, azt odaadják a disznóknak. 

Az egyik tök ezen az éjszakán nem bírta lehunyni a szemét. Próbálta elképzelni, hogy milyen is az a disznó. Olyan nem lehet, mint a madarak, hiszen eddig már rég megehették volna. Talán olyan, mint a kutya, az a hangoskodó soklábú. Csak a disznó biztos nem egerekre vadászik, hanem tökökre. Már hajnal felé járt, amikor végre elszenderedett. Most, hogy már el tudta képzelni a disznót, már nem is tűnt olyan félelmetesnek. 

Kiabálásra ébredt. Emberek érkeztek szekéren. Gyerekek is voltak velük, csilingelt a kacagásuk. Egyre közelebbről hallatszottak a hangocskák, míg aztán a tök előtt meg nem állt három kislány. Igen, ez lesz az. Ez egészen töklámpásnak való, né, milyen szép sima az egyik fele, ez lesz az arca, a zöld fele pedig a haja. A tök jóformán fel sem ocsúdhatott, amikor egy éles nyilallást érzett a feje búbján, és máris egy ölben ringott. A szegény töknek még a zöld fele is majd elsápadt ijedtében. Mi lehet az a töklámpás? Miért pont én? Miért nem ehet meg engem is a disznó úgy, mint mindenki mást? A sok idegeskedéstől úgy kimerült, hogy elaludt a pulóveren, amire rátették. Arra ébredt, hogy az egyik kislány ölében zötykölődik hazafele. A legkisebbik volt s neki ezen az estén az volt a dolga, vigyázzon a töklámpásnak kiválasztott tökre, nehogy elkeveredjék a többi között vagy széttapossák a lovak. 

Szürkülödött már, amikor beértek a faluba, majd az udvarra. A tök már egészen megbarátkozott a kislánnyal. Jól esett a dérhez, esőhöz szokott bőrének a meleg tenyerek simogatása. Lehet, hogy ez a kislány mellett még töklámpássá válni sem olyan rettenetes, gondolta magában. Aztán egyedül maradt az udvaron, a fűben, de fölötte ugyanozok a csillagok ragyogtak, mint a mező fölött.
Később előszállingóztak a kislányok. Így ni, most pedig töklámpást csinálunk ebből a szép tökből, mondta a legnagyobb, és egy kést döfött a tökbe. Az majd hogy szörnyet nem halt ijedtében. Nagyon szép kalapod lett, hallotta a nyiszitelésen átszűrődő szavakat, s már érezte is, hogy felső része lekerül az alsóról. – Most pedig szemet, orrot, vágunk neki, hallotta a legnagyobbik gyerek magyarázását. – Fület is neki, hogy hallja, amikor megdicsérik, mondta a középső. – Szájat is, szájat is, tapsolt a legkisebbik. Aztán a legkisebbik beletette a gyertyát az aljába vájt pici lyukba és meggyújtotta. Ó, hát ez igazi gyönyörű töklámpás! Milyen szép! Milyen félelmetes! Ettől aztán jól meg fognak ijedni az emberek! A töklámpás eleinte megszeppenten hunyorgott a nagy fényáradattól, aztán belsejét jóleső melegség öntötte el, de nem tudta volna megmondani, hogy a dicsérő szavaktól, vagy a belsejében égő gyertyától. Szebb estét el sem képzelhetett magának. Pöffeszkedett, ijesztgette az embereket a koromsötét utcán, bevilágította a kantárosfazekakban tejet lötyögtető gyerekek útját. 

– Most bemegyünk, hideg már az este, mondta a középső lány, s azzal ölébe vette a töklámpást, kifújta a gyertyát. – Holnap majd odaadunk a disznóknak.
De a töklámpást már nem érdekelte, hogy megeszi a disznó. Úgy érezte, ezért az estéért érdemes volt élnie. Annyi szeretetben és ragyogásban volt része, amennyi száz, közönséges töknek együttvéve egy egész életen át nem jut. Amikor meggyújtották benne a gyertyát, lelket kapott, töklámpáslelket, s most, hogy kioltották benne a lángocskát, lelke is és egész élete elszállt az eloltott gyertya fényével, füstjével, illatával. Az összefaricskált, gyufafogakkal tűzdelt tök már nem ő volt, hiszen ő igazából már örökre töklámpáslélek maradt s szél barátja szárnyain felszállt valahová a csillagok közé, talán egy kis gyermekkacagást, gyertyaláng meleget vinni a hideg messzeségbe.
(Egy régi, régi mesém :)

2013. december 15., vasárnap

Új cipőben új földrészek felé



Körülbelül ötödikes lehettem, amikor a szüleim elengedtek a nővéreimmel a városba, hogy vegyünk magunknak cipőt az őszi iskolakezdésre. Megmondták tisztán, ha elveszítjük a pénzt, lőttek az új cipőnek, ha szorít vagy sért, az is a mi bajunk. Legyünk figyelmesek, próbáljuk fel, gondoljuk meg, és válasszunk jó cipőt. 
 Az emberek szörnyűlködnek, amikor ezt hallják. Mi akkor nem szörnyűlködtünk, hanem dobogó szívvel elindultunk a városba, cipőt venni magunknak. 

Aztán a továbbiakban is fokozatosan átengedtek nagyon sok döntést. Ha hiszitek, ha nem, még az iskola választásának a döntését is, amikor tizennégy éves voltam. Mindig bátorítottak, biztosítottak a támogatásukról, beszélgettek velem, ha úgy látták, bizonytalan vagyok, vagy éppen csak kíváncsi az ő véleményükre, de a döntés jogát meghagyták nekem. Sőt, nemhogy meghagyták, hanem egyenesem a kezembe adták. Ez így ijesztőnek tűnik. De hát sokan még harminc évesen sem tudják, mik akarnak lenni, mondhatják egyesek, mások azzal érvelhetnek, hogy hiszen kell a szülői irányítás, a kontrol, a fegyelem, hogyan ereszthettek így neki a nagyvilágnak. Nos, az én szüleim ezt másképp gondolták, mégpedig úgy, hogy ha folyamatosan nem adják, a szerintük éppen akkor nekem megfelelő döntéshozatali jogokat a kezembe, soha nem tanulok meg dönteni, a döntéseimért harcolni, a választásaimért kiállni, és a következményekért vállalni a felelősséget. 

Mindig lesz valaki, akire rákenhetem, hogy ő volt a hibás. 

Például azért, hogy nem manöken lettem az anyukám, hogy nem orvos lettem, a tanárom, hogy nem pilóta lettem, a szeretőm, hogy nem író lettem, a gyermekem, s hogy nem vagyok világsztár a szomszédom, s az összes szomszédos utca hibás. Nem élek, hanem ábrándozok, nem erősödöm azáltal, hogy vállalom a tetteimet és velük együtt a hibáimat, hanem folyamatosan vádolok, nem szeretek, hanem inkább szenvedek és sajnálom magamat. 

Te milyen gyakran hozol döntéseket? Ki mered-e harcolni magadnak azt, amiről úgy érzed, jár neked, például a döntéshozatali jogaidat, vagy feladod, mielőtt elkezdenéd? Van beleszólási jogod az életedbe? Mersz tévedni? Tévedéseid után tudod továbbra is hinni, hogy képes vagy jól dönteni, csak ez most éppen nem jól sikerült, vagy inkább átadod valaki másnak a kormányt, ezzel együtt a szabadságod, az életerődet? 

Ha a nagy dolgokhoz még kicsinek érzed magad, kezd a kicsi dolgokkal. Például azzal, hogy karácsonyra készülve jó alaposan megvizsgálod, milyen érzések fűznek a szeretteidhez. Az őszinteség erőt ad, az erő bátorságot, a bátorság pedig segít cselekedni, megvetni a lábad a világban, vagy éppen elindulni felfedezni egy újabb földrészt :)
(Megjelet a decemberi Cimborában)

2013. december 10., kedd

A pókszabadító


    • Mondj egy mesét a szájaddal. Jó?
    • Jó.
    • De legyen benne pók, pókháló, szarvas, őzike, nyuszi és erdő. Jó?
    • Jó.Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg nagy erdő. Olyan hatalmas ez az erdő, hogy csak mész, mész benne, végig a patak folyása mentén, és már sokadszorra kelsz át a patakon, a sok kövön, átugrálsz és visszaugrálsz, és már századszor ugorsz át az erdőn keresztülfolyó patakon, és még mindig nem ér véget az erdő. De aztán ugrassz egy százegyediket, és lám, egyszeriben véget ér az erdő és ott csillog valami sejtelmes, valami ködös szürke, kicsit fémes, kicsit lágyan hullámzó. Azt hinnéd, hogy egy tó, igaz? Egy tó, amint lágyan ringatózik a szélben.
    • Igen, mosolyogsz.
    • De nem tó az, hanem egy sűrűn szőtt hatalmas pókháló, akkora pókháló, hogy se vége, se hossza neki, valahol a végtelenségben ér véget, ha egyáltalán véget ér. A pókháló mélyén pedig ott gunnyaszt egy hatalmas pók.
    • Ott ül pókica és várja, hogy fogjon valamit a pókhálója, hogy legyen, amit egyen.
    • Igen, ott ül és várja, hogy elfoghassa és hatalmas szájával jól belakmározhassa az áldozatait. Szóval, a patakátugrálások után megérkezel a tónak vélt pókháló partjára, s amint éppen azon tűnődnél, hogy miféle furcsa tó lehet ez, látod, amint egy őzike érkezik melléd, inni szeretne, de, ahogy lassan belelép a pókhálóba, bele is gabalyodik egyből. Sírni kezd, segítségért kiabálni, a hatalmas pókszörnyeteg pedig, hírt kapva a pókhálószál rángáson keresztül az ígérkező lakomáról, lassan egyre közelebb jön a síró őzikéhez. Te pedig elrohansz az erdőbe segítséget keresni.
    • Jaj, mondod, és arcod elé húzod kispárnádat, takaródat.
    • Igen, segítséget keresel, és találkozol is egy gyönyörű szarvassal. Miközben mondod neki, hogy milyen nagy bajban van az őzike, egy nyuszi is meghallja a szavaidat.
    • És a nyuszi jól tud rágni, elrágja a pókhálót, kotyogsz közbe.
    • Elrág valamit a nyuszi, de nem a pókhálót, felelem.
    • Én odaadom az agancsom egy darabját, mondja neked a csodálatos szarvas, - színaranyból vagyok, arany az agancsom is. Használhatod késként vagy kardként. De hogyan törjük le?
    • Lerágom én – pattan készségesen a nyuszi, és már le is rágja egy ágát az agancsnak.
Nosza, felpattansz a csodaszarvas hátára, a nyuszi meg mögéd, és vágtattok vissza a patak mentén a hamis pókháló tóhoz. Ahogy közeledtek, egyre erősebben hallatszik az őzike kétségbeesett sírása.
    • Jaj, meg fog halni az őzike, nyögöd elcsukló hangon és fejedre húzod takaródat.
    • Nem biztos, inkább hallgasd a mesét, hamarosan megtudjuk, mi fog történni.
Éppen akkor érkeztek a pókhálóhoz, amikor a szörnyeteg pók hatalmasra tátott szájjal készül bekapni az őzikét. Ekkor te megmarkolod az aranyagancs kardodat, odaugratsz a szarvas hátán, és …
    • Beleszúrom a kardom a pók szívébe!
    • Igen. És ekkor a pók meghal. De, láss csodát, gyönyörűszép királykisasszonnyá változik át rögtön, s a pókháló helyén igazi, csodálatos tó támad, amibe vidáman csordogál bele a patak vize. Egyből kivilágosodik az erdő is, s a ragyogó napfényben csak úgy csillámlik, sziporkázik az egész táj.
    • Kedves királyfi, szólal meg a királykisasszony. Köszönöm, hogy megmentettél. Egy gonosz boszorkány varázsolt el egyszer, s az volt az átka, hogy addig éljek csúf pókszörnyeteg képében és kövessem el galád lakmározásaimat, amíg valaki le nem győz, s ezáltal meg nem ment.
      Hej, nagy öröm kerekedik a tóparton. Egyből egymásba szerettek, felpattantok az aranyszarvas hátára, a nyuszi is odaül közétek, az őzike a nyomotokban, és meg sem álltok az Üveghegy tetején ékeskedő kacsalábon forgó várig. Még ma is ott éltek boldogan, ha meg nem haltatok. És lám, nem haltatok meg, mert itt kucorogsz mellettem, és már nem húzod a fejedre a takarót. Itt a vége, aludj el véle.

      Bak Sára rajza