2013. november 3., vasárnap

A nap csikaja és a tűzvirágok



Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Óperenciás tengeren egy kicsivel innét, volt egy völgy, ahová egy éjszaka leszállott a köd, és semmiféle módon többé onnan el nem ment. Az emberek egyre morcosabbak lettek, minden napjuk azzal telt, hogy várták, mikor süt már fel a nap, hogy ismét úgy élhessenek, ahogy szoktak, de a köd csak gomolygott s egyre sűrűbb takarót terített a lakók házaira, elméjére, szívére. 

Az egyik legény, aki arról volt híres, hogy jó nagy semirekellő, csak a lányok szoknyája után futkározik, de nem képes még a betévő kenyerét sem megkeresni, arra gondolt, hogy elmegy a Napkirályhoz és megkérdi, ugyan biza mit kínozza annyit a völgy lakóit, hiszen neki csak egy csettintésébe kerülne, hogy eltűnjön a ködtenger. Tudta, a Napkirályhoz hosszú és fáradságos az út, no meg azt is, ha nem tiszta szándékkal mész hozzá, megéget, mielőtt kinyögnéd, mi járatban vagy. Nincs mit veszítenem, gondolta magában, e hitvány élet után senki nem fog búsúlni, s magam is unom már saját léhaságomat. 

Azzal a nyakába vette a hegyet és ment feljebb, egyre feljebb. De bizony eltelt egy, el kettő is, el a harmadik év is, míg aztán a hetedik végére valahogy fel nem ért a legmagasabb hegy tetejébe, s hát mit lát ott, Napkirály és Holdkirálynő javában falatoznak, körülöttük a csillagok hancúroznak, szaladgálnak. A legénynek egy pillanatra felment a cukra, hogy ezek itt ilyen jól mulatnak, lent pedig az emberek szenvednek, de aztán lecsendesítette magát, nagy bátran a Napkirály elé lépett s megszólította:

-          Felséges Napkirály, miért kínozod a völgy népét? Miért nem oszlatod el a ködöt?
Napkirály jól megnézte magának a legényt, aztán nagysokára válaszolt: - Nem én vittem oda a Ködöt, nem az én dolgom az eloszlatása sem. Az kell onnan elküldje, aki a völgybe meghívta.
-          És ki hívta meg? Úgy belepte a völgyet, hogy lassan mindenki megbokrosodik.
-         Ti hívtátok meg. Morcos a morcoshoz, fényes a fényhez húz. Annyi morcosságot felgyűjtöttetek magatokban, hogy Köd testvérünk egészen otthon érzi magát nálatok, sőt, úgy látom, már be is rendezkedett és el is kezdett szaporodni.
-    És mit tehetünk mi? kérdezte a legény, aki úgy elámult ezen a válaszon, hogy majd visszabucskázott oda, ahonnan jött.
-          Mivel te idáig felmerészkedtél, odaadom neked az egyik csikómat. Ülj fel a hátára, vágtass el a hetvenhetedik hegy tetejébe. Ott, egy nagy réten gyűl össze a völgy lakóinak összes valaha volt virága. Keresd meg mindegyik lakó virágait, és addig keresgélj közöttük, amíg mindegyiküknél legalább egy tűzvirágot nem találsz. A tűzvirág akkor nyílik, amikor nem maguknak, hanem valaki másnak nevelik, locsolgatják, babusgatják a virágot. Ezt a tűzvirágot vesd oda a csikónak, s addig etesd, míg jól nem lakatod. De vigyázz, mert csak akkor lakik jól, ha mindegyik lakónál legalább egy ilyen tűzvirágot nem találsz.

Hej, megvakarta a legény a fejét, de most már nem volt visszaút, felpattant a Nap csikajára s elvágtatott a hetvenhetedik hegy tetejébe. Nagy nehezen ugrált egyik virágtól a másikig, s teljesen kimerült, míg sikerült megtalálni, melyik virágcsokor kihez tartozik. Aztán nekifogott a keresésnek, kereste, kereste a tűzvirágokat. Amikor végre talált egyet, gyorsan megetette a csikóval. Volt, amit a csikó elfogadott, de olyan is volt, amit kiköpött. - Ezt nem szívből gondozta- , nyihogta ilyenkor, - üszkös a szára, kormos a szirma. Végre valahára befejezte a keresést. - Még egy hátra van, mondta a csikó -, még egy hiányzik ahhoz, hogy egészen jóllakjam. A legény ismét nekifogott a kutatásnak, de attól a sok izzástól úgy érezte, menten elég maga is. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a saját virágaival nem találkozott. - Az én virágaim  hol vannak? kérdezte a csikótól. Azokhoz te itt nem férhetsz hozzá, de a szavadat, amivel útnak indultál, nekem adhatod, azzal pont jól fogok lakni. – Ez mit jelent? kérdezte a legény. - Azt, hogy úgy mész vissza a völgybe, hogy senkinek nem szólsz erről az útról, sőt, mostantól kezdve sem hozzám, sem senki máshoz nem szólhatsz többé – felelte a csikó. - Ha ez megfelel, pattanj a hátamra, hazaviszlek. A legény még megkérdezte volna, hogy süt-e már a nap a völgyben, vagy fog-e sütni, ha betartja az ígéretét, de már késő volt. Felkászálódott hát a ló hátára, de egy idő után a fáradságtól elaludt. 

Amikor felébredt, a völgy bejáratánál találta magát. Mellette nem a Nap csikaja volt, hanem egy vézna ló, olyan szerencsétlen pára, amilyet életében nem látott. Nézte, nézte, mit is kezdjen vele, aztán úgy döntött, hazaviszi, hiszen nem hagyhatja ott farkasok prédájára. Baktatott be a völgybe, s hát ott hétágra sütött a nap. Az emberek vigadtak, táncoltak, s amikor a legényt meglátták, nagyokat kacagtak a lova láttán. A legény hazament, senkihez nem szólt egy szót sem, csak nagy búsan etette, itatta, kefélte a lovát minden nap. Aztán a hetedik nap reggelén láss csudát, amikor kiment az istállóba, ott ragyogott a vézna ló helyén a Nap csikaja, de olyan fényesen, mintha minden szőrszála aranyból lett volna. Odaszaladt a legény, átölelte a nyakát, s abban a szempillantásban rongyos ruhája eltűnt, királyfihoz illő ruha termett rajta, de ő maga is olyan szép lett, tán hétszerte szebb, mint előtte volt, a kunyhója helyén pedig arany palota ékeskedett. – Na most már beszélhetsz, édes gazdám, kiálltad a próbát, a te kívánságod, amivel mindenkinek kívántad a jót, téged is megváltott – nyihogta boldogan a Nap csikaja.

Így volt, s hogy a semmirekellő legényből lett királyfi lakodalma végül aztán kivel volt, tudja a tót, vagy a tót hátán a folt, de ha az sem tudja, tán egyszer, egy szép napon megsúgja nektek Edó.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése