2013. november 22., péntek

Entitás

Első órám Szilágyi N. Sándorral. Ülünk ketten a későbbi barátnőmmel, mint két bükkmakk, vagy két bikfic, várjuk, vajon milyen lesz ez a háromszemélyes óra. Doktoranduszi kegy, hogy csak nekünk kettőnknek mesél ez a remek ember, mint valami VIP-eknek. És most mondják meg nekem, mit jelent az a szó, hogy entitás. Meredek rá, és eszembe jut egy barátnőm, aki itt végzett, ezen az egyetemen, és mondta, hogy egy másik barátnőjével együtt folyton amiatt szorongtak, hogy egyszercsak kiderül róluk, hogy buták. Azóta egyikük ledoktorált, a másik két mesteri fokozatot is szerzett. Na de ülök ott, meredek Sanyi bácsira, várom, hátha a kolleganőm válaszol, hiszen ő itt végzett, biztosan okosabb, mint én. De kussol a csend is. Sanyi bácsi felkacag, na, ilyen szavakat nem fognak itt hallani, hogy entitás, meg ilyenek, amiket mindenki használ, de senki nem ért. Az én óráimon, biztosítom magukat, hogy csak olyan szavakat fognak hallani, és használni, amit értenek. És ez így is volt. Most már tudom, miatta kellett beiratkoznom a kisdoktorira, és amiatt kellett aztán gyorsan ki is iratkoznom, mert az egyetlen, aki így gondolkodik. Én meg már túl öreg voltam ahhoz, hogy fecséreljem drága időmet haszontalan érthetetlenségekre, olyan szakzsargon megtanulására, amit utálok, amit szerintem csak a legbelsőbb berkek értenek, de ez a feltételezés is csak egy nagylelkű megelőlegezés részemről.

Hogy valaki mennyire van otthon magában, a világban, a szívében, az is jelzi, milyen szavakat használ. Minél jobban fél attól, hogy kiderül róla, hogy esetleg buta, annál inkább ködösít. Minél többen támogatják ebben a ködösítésben, annál nagyobb biztonságban érzi magát, mint entitás, a sok más entitás között.

Hála Istennek nem lettem akadémikus. Ez az idő alatt, amíg az lehettem volna, de nem lettem, írtam és sírtam sokat. Sírtam, mert megismertem olyan embereket, akik annyi félelmemmel és szorongásommal és démonommal segítettek megismerkedni, hogy nem győztem számlálni, s írtam, mert az írás által teremtek és teremtődöm. Tanultam is sokat, még akadémikusoktól is, de teljesen érthető dolgokat, például biógazdálkodásról és a táplálkozásról hallgattam előadásokat. Azóta is folyamatosan és intenzíven tanulok, olvasok, tanítok, keresek, összerakok, szétszedek, összerakom magam, szétszedem magam, és jó sok egyebek. Az entitásokat kerülöm, szerencsésen elkerülnek ők is. Ha netalántán mégis összetalálkozunk, megnyugodva kacsintok rájuk, s hagyom, hogy menjenek tovább. Nincs egymással dolgunk.

S ágyesz bugyesz.

2013. november 4., hétfő

Különleges bánásmód


A napokban beszélgettem egy lánnyal, aki azt mondta, azért tanul gyógypedagógusnak, mert imádja a gyermekeket, és a legtöbbet szeretné adni magából azoknak, akiknek a leginkább szükségük van a segítségére. Hirtelen beszkennelte az agyam az ismerős gyermekeket, serdülőket, kamaszokat, fiatalokat, és a sok normális gyermek közül egyet sem talált, akinek ne lehetne szüksége ennek a fiatal lánynak a figyelmére, mosolyára, kedvességére, szeretetére. 

Különben is, ki a normális? Az, akivel szemben csupán, mert látszólag nem lóg ki olyan nagyon a sorból, támaszthat a társadalom mindenféle követelményeket, s akit folyamatosan alávethet olyan teszteknek, amelyekből leginkább az derül ki, hogy az illető személy mit nem tud? Az a normális, aki nem igényel különleges bánásmódot és fogösszeszorítva végigcsinál mindent, amit „kell”, amit elvárnak tőle, aztán egy idő után felébred, hogy a szíve teljesen megkeményedett, hogy különféle súlyos betegségekben szenved, hogy az életkedve és életereje nulla? 

Mikortól kezdve lehet azt mondani valakiről, hogy különleges bánásmódot igényel? Én azt mondom, mostantól. Hogy te is, kedves, fiatal barátom, különleges bánásmódot igényelsz. Igényled a figyelmet, azt, hogy naponta legalább egyszer valaki teljesen őszintén, szemedbenéző figyelemmel megkérdezze, hogy vagy? Fáj-e a kicsi szíved? Miért vagy szomorú? Hogy van a te zsenge lelked? Igényled azt, hogy tudjanak rólad, hogy számba vegyenek, hogy életed ne csak egy ide-oda lipinkázó falevélnek érezd, hanem érezd benne a fa erejét, a gyökereken keresztüláramló folyamatos életet, a gyümölcs ízét, a földre szálltában tápanyaggá válást, érezd a lipinkázó falevélben a teljes ciklust? 

Hogy nincs, vagy nem mindig van, aki ebben segíthet téged, mert a szülők alig érnek rá szuszogni, mert a barátok elvannak a maguk bajával, mert a tanárok is csak emberek, akik gyakran kinyiffannak vagy belefásulnak a munkába? Ez így van, szinte soha nem akad senki, aki észrevenné, hogy különleges bánásmódot igénylünk. De mit lehet akkor tenni? hümmögök veled együtt. 

Talán azt, hogy egy picit kinézek fejecském két ablakán, s megnézem, vajon a körülöttem élők is pont úgy különleges bánásmódot igényelnek, mint én, de ugyanúgy, mint az én esetemben, a többiek, s a többiek kupacban magam is benne vagyok, nem veszik ezt észre? Vajon a szüleimnek, akik alig érnek rá szuszogni, fáj-e néha a szívük? És a barátaim zsenge lelke hogy van? És vajon a tanárokat, akik gyakran kinyiffannak és belefásulnak a munkába, néha kérdi meg valamelyik diákjuk őszintén, szemébenéző figyelemmel, hogy hogy vannak? 

Sok minden abból, amit szeretnénk, nincs, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet. Állj neki, és kezd megteremteni azt, amire vágysz, amire szükséged van. Kezdheted azzal, hogy azt nyújtod a másiknak, amit te szeretnél kapni, és, előbb-utóbb te is ezt fogod visszakapni, lehet, hogy nem ugyanattól a személytől, sőt, nagy valószínűséggel nem ugyanattól, de pont ettől az érdekes áramlástól lesz az élet színes, fényes, izgalmas kaland.
(novemberi Cimbora)

2013. november 3., vasárnap

A nap csikaja és a tűzvirágok



Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Óperenciás tengeren egy kicsivel innét, volt egy völgy, ahová egy éjszaka leszállott a köd, és semmiféle módon többé onnan el nem ment. Az emberek egyre morcosabbak lettek, minden napjuk azzal telt, hogy várták, mikor süt már fel a nap, hogy ismét úgy élhessenek, ahogy szoktak, de a köd csak gomolygott s egyre sűrűbb takarót terített a lakók házaira, elméjére, szívére. 

Az egyik legény, aki arról volt híres, hogy jó nagy semirekellő, csak a lányok szoknyája után futkározik, de nem képes még a betévő kenyerét sem megkeresni, arra gondolt, hogy elmegy a Napkirályhoz és megkérdi, ugyan biza mit kínozza annyit a völgy lakóit, hiszen neki csak egy csettintésébe kerülne, hogy eltűnjön a ködtenger. Tudta, a Napkirályhoz hosszú és fáradságos az út, no meg azt is, ha nem tiszta szándékkal mész hozzá, megéget, mielőtt kinyögnéd, mi járatban vagy. Nincs mit veszítenem, gondolta magában, e hitvány élet után senki nem fog búsúlni, s magam is unom már saját léhaságomat. 

Azzal a nyakába vette a hegyet és ment feljebb, egyre feljebb. De bizony eltelt egy, el kettő is, el a harmadik év is, míg aztán a hetedik végére valahogy fel nem ért a legmagasabb hegy tetejébe, s hát mit lát ott, Napkirály és Holdkirálynő javában falatoznak, körülöttük a csillagok hancúroznak, szaladgálnak. A legénynek egy pillanatra felment a cukra, hogy ezek itt ilyen jól mulatnak, lent pedig az emberek szenvednek, de aztán lecsendesítette magát, nagy bátran a Napkirály elé lépett s megszólította:

-          Felséges Napkirály, miért kínozod a völgy népét? Miért nem oszlatod el a ködöt?
Napkirály jól megnézte magának a legényt, aztán nagysokára válaszolt: - Nem én vittem oda a Ködöt, nem az én dolgom az eloszlatása sem. Az kell onnan elküldje, aki a völgybe meghívta.
-          És ki hívta meg? Úgy belepte a völgyet, hogy lassan mindenki megbokrosodik.
-         Ti hívtátok meg. Morcos a morcoshoz, fényes a fényhez húz. Annyi morcosságot felgyűjtöttetek magatokban, hogy Köd testvérünk egészen otthon érzi magát nálatok, sőt, úgy látom, már be is rendezkedett és el is kezdett szaporodni.
-    És mit tehetünk mi? kérdezte a legény, aki úgy elámult ezen a válaszon, hogy majd visszabucskázott oda, ahonnan jött.
-          Mivel te idáig felmerészkedtél, odaadom neked az egyik csikómat. Ülj fel a hátára, vágtass el a hetvenhetedik hegy tetejébe. Ott, egy nagy réten gyűl össze a völgy lakóinak összes valaha volt virága. Keresd meg mindegyik lakó virágait, és addig keresgélj közöttük, amíg mindegyiküknél legalább egy tűzvirágot nem találsz. A tűzvirág akkor nyílik, amikor nem maguknak, hanem valaki másnak nevelik, locsolgatják, babusgatják a virágot. Ezt a tűzvirágot vesd oda a csikónak, s addig etesd, míg jól nem lakatod. De vigyázz, mert csak akkor lakik jól, ha mindegyik lakónál legalább egy ilyen tűzvirágot nem találsz.

Hej, megvakarta a legény a fejét, de most már nem volt visszaút, felpattant a Nap csikajára s elvágtatott a hetvenhetedik hegy tetejébe. Nagy nehezen ugrált egyik virágtól a másikig, s teljesen kimerült, míg sikerült megtalálni, melyik virágcsokor kihez tartozik. Aztán nekifogott a keresésnek, kereste, kereste a tűzvirágokat. Amikor végre talált egyet, gyorsan megetette a csikóval. Volt, amit a csikó elfogadott, de olyan is volt, amit kiköpött. - Ezt nem szívből gondozta- , nyihogta ilyenkor, - üszkös a szára, kormos a szirma. Végre valahára befejezte a keresést. - Még egy hátra van, mondta a csikó -, még egy hiányzik ahhoz, hogy egészen jóllakjam. A legény ismét nekifogott a kutatásnak, de attól a sok izzástól úgy érezte, menten elég maga is. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a saját virágaival nem találkozott. - Az én virágaim  hol vannak? kérdezte a csikótól. Azokhoz te itt nem férhetsz hozzá, de a szavadat, amivel útnak indultál, nekem adhatod, azzal pont jól fogok lakni. – Ez mit jelent? kérdezte a legény. - Azt, hogy úgy mész vissza a völgybe, hogy senkinek nem szólsz erről az útról, sőt, mostantól kezdve sem hozzám, sem senki máshoz nem szólhatsz többé – felelte a csikó. - Ha ez megfelel, pattanj a hátamra, hazaviszlek. A legény még megkérdezte volna, hogy süt-e már a nap a völgyben, vagy fog-e sütni, ha betartja az ígéretét, de már késő volt. Felkászálódott hát a ló hátára, de egy idő után a fáradságtól elaludt. 

Amikor felébredt, a völgy bejáratánál találta magát. Mellette nem a Nap csikaja volt, hanem egy vézna ló, olyan szerencsétlen pára, amilyet életében nem látott. Nézte, nézte, mit is kezdjen vele, aztán úgy döntött, hazaviszi, hiszen nem hagyhatja ott farkasok prédájára. Baktatott be a völgybe, s hát ott hétágra sütött a nap. Az emberek vigadtak, táncoltak, s amikor a legényt meglátták, nagyokat kacagtak a lova láttán. A legény hazament, senkihez nem szólt egy szót sem, csak nagy búsan etette, itatta, kefélte a lovát minden nap. Aztán a hetedik nap reggelén láss csudát, amikor kiment az istállóba, ott ragyogott a vézna ló helyén a Nap csikaja, de olyan fényesen, mintha minden szőrszála aranyból lett volna. Odaszaladt a legény, átölelte a nyakát, s abban a szempillantásban rongyos ruhája eltűnt, királyfihoz illő ruha termett rajta, de ő maga is olyan szép lett, tán hétszerte szebb, mint előtte volt, a kunyhója helyén pedig arany palota ékeskedett. – Na most már beszélhetsz, édes gazdám, kiálltad a próbát, a te kívánságod, amivel mindenkinek kívántad a jót, téged is megváltott – nyihogta boldogan a Nap csikaja.

Így volt, s hogy a semmirekellő legényből lett királyfi lakodalma végül aztán kivel volt, tudja a tót, vagy a tót hátán a folt, de ha az sem tudja, tán egyszer, egy szép napon megsúgja nektek Edó.