2013. október 11., péntek

Ködcseppekből mosolyóceán

Egyre kevesebbet írok fejben. 

Erre ma reggel jöttem rá, amikor hirtelen észrevettem, hogy az ősz teljes pompája ott van az orrom előtt, csak fel kell emelnem a fejem. A folyamatos vágy, hogy az őszt a dombtetőről lássam, teljes terjedelmében és pompájában, akkora helyet foglalt el a fejemben, hogy több képnek már nem is maradt hely. 

Edó, Kolozsvár, meditáció, jóga, zen

Csak a szőlő illata tudta néha megbolygatni ezt a panorámát. De rám az illat nem hat olyan erőteljesen, mint a kép, így hamar el is illant az ősz minden finomságával együtt. Maradtam évszaknélküliségemben, fejbenrekedten. 

Ma, ahogy az utcán igyekeztem lépteim után a ködös reggelben, a hangok, illatok, mozdulatok felidézték egy párizsi reggelem. Párizs, ó, sóhajtottam magamban. De mi is volt Párizzsal? Miért tudtam szeretni? Mert rengeteg időm volt, eredetileg egy hat hetes nyaralást terveztem, egyedül, ami aztán lerövidült három hétre, de még így is luxus volt. És most miért nincs időm? villant be. A lépteim hirtelen lemaradoztak, ácsorogtam, bevártam, közben csak úgy, a kopaszodó fák között feltekintettem az égre. Milyen szépek a levelek, csodálkoztam. 

Minden fa másképp őszül. 

Nem az a pompa, amivel az ősz az én fejemben trónol, hanem valami egyszerű minta, és mégis, és mégis, többé nem tudtam levenni a szemem a fákról. Aztán jöttek a madarak, csendzsinórban előröpültek a ködből, aztán eltűntek, mint valami álommadarak. Az autók hangjai átburrogtak, dübörögtek ölemen, nem érintettek. Az emberek gesztusai lelassultak, ugyanakkor kiéleződtek. Hirtelen sok gyermeket láttam, sok mosolygó gyermeket, kicsiket, szép ruhákban, rongyos ruhákban, tarka babákkal a kezükben, nagy, ronda műanyagautót cipelőket, s a köd ellenére mosolyogtak, mert ők még gyakran megússzák az időjárás ingereket/ingerültségeket. 

Edó, Kolozsvár, meditáció, jóga, zen

A gyermekek visszavezettek az őket kísérő felnőttekhez. És, láss csudát, ők is tele voltak mosolyokkal, mintha valami járvány terjedt volna a köd leple alatt. A kapaszkodó meredeke a lábam alá simult, a léptek szívritmussá oldódtak, s amikor felértem a házba, egy lépcsőfordulóval többet mentem felfele, innen szoktam megnézni, hogy van a város. Tejóceán, mosolyogtam, csak a temetői fái kandikálnak ki belőle, jelezve, hogy van élet a látszatok mögött, ne gondoljak olyan nagyot. Jó, egyeztem bele, akkor nem tejóceán, hanem mosolyóceán. S ahogy ereszkedtem vissza az egy lépcsőfordulóval lejjebbre, ahol a nagy gondolatok visszaváltoznak emberméretűekké, úgy változtam vissza én is egy cseppnyi mosollyá.
Edó, Kolozsvár, meditáció, jóga, zen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése