2013. október 23., szerda

Spiri-pszichó-gyógyító-táltos-jógás-tanítósdi

Furcsa dolog ez a segítősdi. 

Az egyik ember megérez valamit magában, valami olyan erőt, amit ha megtanul kezelni, gyógyítani tud vele, segíteni bajbajutottakon, enyhíteni a fájdalmat, a szenvedést. Kezdi egyre gyakrabban és egyre tudatosabban használni, kifejleszteni, finomítani. Szenvedéllyel beleveti magát ennek az erőnek/tudásnak a minél pontosabb megismerésébe. Nem sajnál pénzt, energiát áldozni rá, s amikor alkalma van az alkalmazásra, szívvel-lélekkel jelen van. 

Olyan, mint egy szerelmes állapot, szinte bódultan, szinte magától fejlődik, benne van egy folyamatban, viszi az ár. Az ár viszi a hírét is vele együtt. Kezdenek visszajárni hozzá azok, akiken pont az ő jelen-léte segített, kezdik jó szakember, csodadoktor hírét kelteni, kezd hitele, súlya, magas mércéje lenni. Közben az emberünk végzi a dolgát, rendületlenül és rendíthetetlenül. Egyre biztosabb lesz a tudásában, a megérzésében, a rálátásában, s észrevétlenül lassan rákeményedik gyógyító vagy spirituális egója. Ő maga sem tudja, mikor, hogyan, mitől, de elveszíti a szívét. 

Már nem szenvedélyesen van jelen, teljes szívével és lelkével, hanem, mert ez a munkája, és presztizskérdés, hogy vérprofin meg tudja-e oldani a hozzá forduló problémáját. Már kőkemény rajta a maszk, a szerep, s a gőg minél nagyobb szakadékot hasít közte és a hozzá fordulók között. Már csak kósza gondolatként sem merül fel benne, hogy ő és a hozzá forduló egy. Már nem gondolkodik el azon, mekkora bátorságra, bizalomra és alázatra van szükség, hogy segítséget tudj kérni, hogy az az ember, aki hozzá fordul segítségért, úgy segít magán, hogy közben folyamatosan rajta. 

Elfelejti honnan indult, a kezdő tapasztalatait, a világra és módszerekre rányílását, rácsodálkozását. Elfelejti a lelki nagytakarításait, a kudarcait, a félelmeit, mert önmagával szemben kérlelhetetlenül védi a maszkja. Legszebb maszja az imidzse. Ebbe az imidzsbe van, ami belefér, van, ami nem. Ami nem fér bele, azt lenézi, megveti, úgy, mint aki már túl van rajta. 
A spontánon, a kiszámíthatatlanon, az abszurdon, a nevetségessé váláson, a sebezhetőségen, a szív folyamatos és szüntelen megnyitásán soha nem lehet túl az ember, legalábbis koporsón innen nem. 
De Örkény óta tudjuk, hogy néha még koporsón túl sem. Ha felmerül a gyanú, hogy egy kicsit hasonlítasz erre a mi emberünkre, tedd fel magadnak a kérdést: tisztelek mindenkit, aki hozzám fordul? Meg tudom látni benne Istent? Tudom szeretni felebarátomat úgy, mint magamat? 

S ha a válaszod nem, akkor rükverc, pár polcnyit vissza, orrot nem olyan fennhordani, mert beleesik az eső, nagy felfújt, szép színesre mángált spiri-pszichó-gyógyító-táltos-jógás-tanítósdi-stb. ególufit kicsit leereszteni, szíved mélyére leereszkedni s megnézni, maszkod mögött van-e még élet? Látom-e saját irigységem, féltékenységem, dölyföm, dühöm, keserűségem, boldogtalanságom? Látom-e, hogy amikor valakire haragszom, melyim egómaszkomat védem? Tudok-e, merek-e folyamatosan kiesni a szerepemből, s ha az egész világ hülyének néz is, bukott angyalnak, kárörvendve kacagva bucskázásomon, újból és újból megnyitni a szívem közepéből sugárzó fény számára az utat

Hogy ismerőseimre gondolva írom-e ezeket a sorokat most? Igen, szinte mindegyik ismerősömre ráismerek, de elsősorban magamra gondolva, mert sokféle maszkom, szerepem van nekem is, s néha rajtakapom magam, ahogy hiúságom vagy félelmem elhiteti egy pillanatra, hogy valamelyikük én vagyok.  Sőt, olyan is van, hogy egy másik ember maszkjával azonosulok, és még csak észre sem veszem. Úgyhogy vigyázz az ármánykodó suttogásokkal, és őrízd meg szíved tisztaságát. Ha nem, ugyanabban a nagy kupac kakiban fogod találni magad, ami elől, amikor magadban a hívó szót, gyógyító erőt, áldást felfedezted, elmenekültél. Csak ez éppen másképp fog bűzleni, s mivel a dolognak nagyobb a tétje, egy fokkal büdösebben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése