2013. október 23., szerda

Spiri-pszichó-gyógyító-táltos-jógás-tanítósdi

Furcsa dolog ez a segítősdi. 

Az egyik ember megérez valamit magában, valami olyan erőt, amit ha megtanul kezelni, gyógyítani tud vele, segíteni bajbajutottakon, enyhíteni a fájdalmat, a szenvedést. Kezdi egyre gyakrabban és egyre tudatosabban használni, kifejleszteni, finomítani. Szenvedéllyel beleveti magát ennek az erőnek/tudásnak a minél pontosabb megismerésébe. Nem sajnál pénzt, energiát áldozni rá, s amikor alkalma van az alkalmazásra, szívvel-lélekkel jelen van. 

Olyan, mint egy szerelmes állapot, szinte bódultan, szinte magától fejlődik, benne van egy folyamatban, viszi az ár. Az ár viszi a hírét is vele együtt. Kezdenek visszajárni hozzá azok, akiken pont az ő jelen-léte segített, kezdik jó szakember, csodadoktor hírét kelteni, kezd hitele, súlya, magas mércéje lenni. Közben az emberünk végzi a dolgát, rendületlenül és rendíthetetlenül. Egyre biztosabb lesz a tudásában, a megérzésében, a rálátásában, s észrevétlenül lassan rákeményedik gyógyító vagy spirituális egója. Ő maga sem tudja, mikor, hogyan, mitől, de elveszíti a szívét. 

Már nem szenvedélyesen van jelen, teljes szívével és lelkével, hanem, mert ez a munkája, és presztizskérdés, hogy vérprofin meg tudja-e oldani a hozzá forduló problémáját. Már kőkemény rajta a maszk, a szerep, s a gőg minél nagyobb szakadékot hasít közte és a hozzá fordulók között. Már csak kósza gondolatként sem merül fel benne, hogy ő és a hozzá forduló egy. Már nem gondolkodik el azon, mekkora bátorságra, bizalomra és alázatra van szükség, hogy segítséget tudj kérni, hogy az az ember, aki hozzá fordul segítségért, úgy segít magán, hogy közben folyamatosan rajta. 

Elfelejti honnan indult, a kezdő tapasztalatait, a világra és módszerekre rányílását, rácsodálkozását. Elfelejti a lelki nagytakarításait, a kudarcait, a félelmeit, mert önmagával szemben kérlelhetetlenül védi a maszkja. Legszebb maszja az imidzse. Ebbe az imidzsbe van, ami belefér, van, ami nem. Ami nem fér bele, azt lenézi, megveti, úgy, mint aki már túl van rajta. 
A spontánon, a kiszámíthatatlanon, az abszurdon, a nevetségessé váláson, a sebezhetőségen, a szív folyamatos és szüntelen megnyitásán soha nem lehet túl az ember, legalábbis koporsón innen nem. 
De Örkény óta tudjuk, hogy néha még koporsón túl sem. Ha felmerül a gyanú, hogy egy kicsit hasonlítasz erre a mi emberünkre, tedd fel magadnak a kérdést: tisztelek mindenkit, aki hozzám fordul? Meg tudom látni benne Istent? Tudom szeretni felebarátomat úgy, mint magamat? 

S ha a válaszod nem, akkor rükverc, pár polcnyit vissza, orrot nem olyan fennhordani, mert beleesik az eső, nagy felfújt, szép színesre mángált spiri-pszichó-gyógyító-táltos-jógás-tanítósdi-stb. ególufit kicsit leereszteni, szíved mélyére leereszkedni s megnézni, maszkod mögött van-e még élet? Látom-e saját irigységem, féltékenységem, dölyföm, dühöm, keserűségem, boldogtalanságom? Látom-e, hogy amikor valakire haragszom, melyim egómaszkomat védem? Tudok-e, merek-e folyamatosan kiesni a szerepemből, s ha az egész világ hülyének néz is, bukott angyalnak, kárörvendve kacagva bucskázásomon, újból és újból megnyitni a szívem közepéből sugárzó fény számára az utat

Hogy ismerőseimre gondolva írom-e ezeket a sorokat most? Igen, szinte mindegyik ismerősömre ráismerek, de elsősorban magamra gondolva, mert sokféle maszkom, szerepem van nekem is, s néha rajtakapom magam, ahogy hiúságom vagy félelmem elhiteti egy pillanatra, hogy valamelyikük én vagyok.  Sőt, olyan is van, hogy egy másik ember maszkjával azonosulok, és még csak észre sem veszem. Úgyhogy vigyázz az ármánykodó suttogásokkal, és őrízd meg szíved tisztaságát. Ha nem, ugyanabban a nagy kupac kakiban fogod találni magad, ami elől, amikor magadban a hívó szót, gyógyító erőt, áldást felfedezted, elmenekültél. Csak ez éppen másképp fog bűzleni, s mivel a dolognak nagyobb a tétje, egy fokkal büdösebben.

2013. október 11., péntek

Ködcseppekből mosolyóceán

Egyre kevesebbet írok fejben. 

Erre ma reggel jöttem rá, amikor hirtelen észrevettem, hogy az ősz teljes pompája ott van az orrom előtt, csak fel kell emelnem a fejem. A folyamatos vágy, hogy az őszt a dombtetőről lássam, teljes terjedelmében és pompájában, akkora helyet foglalt el a fejemben, hogy több képnek már nem is maradt hely. 

Edó, Kolozsvár, meditáció, jóga, zen

Csak a szőlő illata tudta néha megbolygatni ezt a panorámát. De rám az illat nem hat olyan erőteljesen, mint a kép, így hamar el is illant az ősz minden finomságával együtt. Maradtam évszaknélküliségemben, fejbenrekedten. 

Ma, ahogy az utcán igyekeztem lépteim után a ködös reggelben, a hangok, illatok, mozdulatok felidézték egy párizsi reggelem. Párizs, ó, sóhajtottam magamban. De mi is volt Párizzsal? Miért tudtam szeretni? Mert rengeteg időm volt, eredetileg egy hat hetes nyaralást terveztem, egyedül, ami aztán lerövidült három hétre, de még így is luxus volt. És most miért nincs időm? villant be. A lépteim hirtelen lemaradoztak, ácsorogtam, bevártam, közben csak úgy, a kopaszodó fák között feltekintettem az égre. Milyen szépek a levelek, csodálkoztam. 

Minden fa másképp őszül. 

Nem az a pompa, amivel az ősz az én fejemben trónol, hanem valami egyszerű minta, és mégis, és mégis, többé nem tudtam levenni a szemem a fákról. Aztán jöttek a madarak, csendzsinórban előröpültek a ködből, aztán eltűntek, mint valami álommadarak. Az autók hangjai átburrogtak, dübörögtek ölemen, nem érintettek. Az emberek gesztusai lelassultak, ugyanakkor kiéleződtek. Hirtelen sok gyermeket láttam, sok mosolygó gyermeket, kicsiket, szép ruhákban, rongyos ruhákban, tarka babákkal a kezükben, nagy, ronda műanyagautót cipelőket, s a köd ellenére mosolyogtak, mert ők még gyakran megússzák az időjárás ingereket/ingerültségeket. 

Edó, Kolozsvár, meditáció, jóga, zen

A gyermekek visszavezettek az őket kísérő felnőttekhez. És, láss csudát, ők is tele voltak mosolyokkal, mintha valami járvány terjedt volna a köd leple alatt. A kapaszkodó meredeke a lábam alá simult, a léptek szívritmussá oldódtak, s amikor felértem a házba, egy lépcsőfordulóval többet mentem felfele, innen szoktam megnézni, hogy van a város. Tejóceán, mosolyogtam, csak a temetői fái kandikálnak ki belőle, jelezve, hogy van élet a látszatok mögött, ne gondoljak olyan nagyot. Jó, egyeztem bele, akkor nem tejóceán, hanem mosolyóceán. S ahogy ereszkedtem vissza az egy lépcsőfordulóval lejjebbre, ahol a nagy gondolatok visszaváltoznak emberméretűekké, úgy változtam vissza én is egy cseppnyi mosollyá.
Edó, Kolozsvár, meditáció, jóga, zen

2013. október 7., hétfő

lélegezzünk együtt :)


Vadkéken táncoló elefántok



Egyre több olyan emberrel találkozom, aki valami olyasmiben jó vagy nagyon jó, akár rendkívüli, amiből az iskolában gyenge volt, amiből bukásra állott, vagy amit egyenesen utált. A tanár lenne mindennek az oka?  Vagy a nem megfelelő tanítási rendszer? De hát teljesen kölünböző generációkról van szó, emberekről, akik még csak nem is ugyanabban az országban éltek, nőttek fel, jártak iskolába. Hogyan lehetséges mégis ez a szembeszökő párhuzam? 

Ha megnézem, hogy mi a közös ezekben az emberekben, akkor azt látom, hogy az öröm. Az az öröm, amivel azt, amiben jók, végzik. Nem jegyért, nem elismerésért - ami, ha van, nem árt - nem pénzért, hanem a belefeledkezés öröméért. Játszanak, s mint a gyermek a játékban, lemerülnek nagyon mélyre, oda, ahol szörnyetegekkel kell megharcolni, szívdobova, verítékezve, a következő pillanatban pedig fent szárnyalnak, az ég szegélyén, napba forduló, ragyogó arccal. Amikor az ember olyan cselekvésbe, dologba fog, ami őt lelkesedéssel tölti el, amiben megmerítkezve megváltozik, megerősödik, megszépül, nincs ideje azon gondolkodni, hogy vajon ez a kinti világban mennyit ér. Ott van, abban az időtlen állapotban, mint a szerelemben, benne a pillanat legközepében, és csak az létezik számára, amit éppen alkot, teremt, játszik. Ilyenkor se szeme, se füle másra. S mint a kisgyermek színezéskor, nem érdekli, hogy kimegy a vonalból, vagy hogy vadkék lesz az elefánt, nem érdekli, hogy erre nem fog piros pontot kapni, mert az óvonéni azt látja, hogy egy vadkék elefánt rendetlenkedik a lapon, s lám, a Pistikéé milyen szép szürkén belül maradt a vonalán. Csak az a lendület érdekli, amivel a vadkék színt húzza-nyomja a papíroson. Nem a látvány, hanem a mozdulat, nem az eredmény, hanem a pillanat. 

Így aztán könnyen előfordulhat, hogy ezeknek az embereknek az útja nagy kacskaringókat ír le. Hiszen nem tárulnak egyből az ösztöndíjas kapuk, nem ünnepeltek és csinnadrattázottak már kamaszkorukban, nem hull ölükbe a korai siker. Ellenben teljesen egyedi pályájuk során mindenféle hatások érik, sok mindent magukba fogadnak, folyamatosan alakulnak, alakítanak. Ha valamit keresnek, akkor azt az örömérzést, amit akkor éltek át, amikor a mások által gyengének minősített alkotásukat létrehozták. Ha elutasítják őket, mert, a kritériumok alapján továbbra sem felelnek meg bizonyos standardoknak vagy szinteknek, akkor másik irányba indulnak el, mert az öröm érzése viszi tovább őket, át a kudarcokon, sikertelenségeken, át a „nem vagy elég jó” éles késén. 

Mi van ebben az örömben, ami ilyen csodákra képes, ami annyi éven keresztül meg tudja védeni az embert a megkeseredéstől, kiábrándulástól? Nem fogom én most nektek megmondani, elég, ha, kedves, fiatal olvasóm, átadod magad annak, amit leginkább szeretsz csinálni. Ha titokban kell, hát titokban, ha nyilvánosan is lehet és mered, akkor nyilvánosan, a lényeg, merítkezz meg benne, töltődj fel, és hagyd, hogy ez az érzés ragyogja be a napodat. Erős fénye van, hidd el, még akkor is világít, amikor kívülről már baktató öregecskének néz ki az ember, mert külső napja már leáldozóban. Ez a ragyogás azonban más nappal van kapcsolatban, azzal, amelyik este sem nyugszik le, csak éppen máshol világít.
(megjelent az októberi Cimborában)