2013. augusztus 22., csütörtök

Jógában lenni

"Ha nem ülsz le, ha nem gyakorolsz, és nem adod át mindazt, amit tanultál, akkor csak értelmiségi spiritualista maradsz. Nagyon szépen prédikálhatsz olvasmányaid alapján az együttérzésről, de nem fogod tudni milyen az, amikor az együttérzés lélekzik. Olvashatsz a csendről, de nem tudod, milyen az, amikor a szívdobbanásod ringat, mintha csak a legbelsőbb bölcsőben lennél, az egyetlen biztonságban. És pörögve és cselekedve és állandóan csinálva mindenfélét, anyagit, lelkit vagy szellemit, kioktathatsz másokat, hogy szedjék már össze magukat és ébredjenek fel, de nem fogod tudni milyen az, amikor megbénít a még átvilágítatlan sötét oldalad, amikor élnél, de nem tudsz, szeretnél, de nem mersz, ölelnél, de karod rongybabakarként csüng oldaladon.  S hogy ilyenkor papolhatnak neked az összes szentek, amig el nem jutsz oda, hogy önerőből megtedd az első lépést arrafelé, ahonnan tudod - mert a lélek mindent tud -, hogy pont neked, pont akkor, pont ő(k) tudnak segíteni, minden csak hiábavaló erőlködés lesz. "
Teljes írás a Gandhi honlapunkon

2013. augusztus 16., péntek

Mese az Öreghegyről és az emberről, aki suttova beszélt



Volt egyszer, hol nem volt, a kerek erdőn innen, az Óperenciás tengeren túl, volt egyszer egy Öreghegy.  Ez az Öreghegy nem hiába volt öreg, nem potyába köszöntötte annyi reggel a Napot, fogadta magába a sok esőt, havat, szelet, eget és csillagot, nem biza. Hanem közben jó bölcs öreg heggyé vált. Olyanná, aki tudja, a hegy nem arra való, hogy meghódítsák, mert arra a várak valók, s esetleg a fiatal leánykák, hanem arra, hogy aki fáradt, mepihenhessen a töviben, aki üldözött, annak menedéket nyújtson, aki szeretetlen, azt ott jól megszeressék, aki éhes, azt megetesse szőlőjével, mandulájával, édes fügéjével, aki szomjas, azt megitassa éltet adó vizével. Jöttek is az emberek mindenfelől, vonzotta őket az Öreghegy. Az meg csak mosolygott a bajsza alatt s néha, amikor senki nem látta, összekacsintott az Istennel.

Volt, aki jött és ment, esetleg csak szemétnyoma maradt, de emléke nem. S nem is maradhatott, ugyanis őt csak az érdekelte, hogy még egy kék, piros, zöld jelzést kipipálhasson turista nóteszében. A lelkét nem hozta el, azt otthagyta a városi kiszekuszákban, tárgyalásokon, számlákon, szomszéd asszony szép hímes kebelén, motorzúgásban agyonhajszolt fejeken. Minden ilyen látogató után az Öreghegy hullajtott pár könnyet, könnyétől pár szőlőszem megráncosodott, pár csepp forrásvíz zavarossá vált, a madarak pedig pár percre megkukultak. 

De jöttek olyanok is, akik úgy jöttek, mint a mesehősök, egy életem, egy halálom, ezt a hegyet megpróbálom! Mi történhet velem, gondolták, legfeljebb meghalok, vagy legfeljebb egy kicsit meghalok. Volt, aki itt találta meg rég elvesztett szívét, pedig, érdekes módon, nem is itt, hanem hét határral arrébb hagyta el valamikor. Volt, akinek a szeme és az orcája ragyogását adta vissza a kristálytiszta víz, másoknak az étvágyát a sok mennyei gyümölcs, vagy a rég elfelejtett napfelkeltéket a hegy csúcsa. Olyanok is akadtak, akik egészen megtáltosodtak itt, de ez már egy másik mese.

A hegy ilyenkor hasrázkódtatóan kacagott, s ettől a kacagástól kikerekedtek a szőlőszemek, élettel telt meg a forrás, a madarak pedig olyan éneklésbe fogtak, amilyet csak olyankor hall néha a világ, amikor sok ember boldog egyszerre. Ilyen pedig igen ritkán fordul elő manapság. 

Egyszer egy olyan ember vetődött a hegyre, aki suttogva beszélt. Az emberek megmosolyogták, legyintettek, nem vették komolyan. Ami nem is csoda, mert, amikor az arcába néztek, mindig úgy mosolygott a tekintete, mintha egyáltalán semmi nem lenne a fejében, még egy kósza gondolat sem. Az Öreghegy csak figyelte, figyelte félig lehunyt pillái alól, s miután így figyelte, figyelgette évekig, hallgatózott nagy erdőfüleivel, s még mindig nem hallotta hangosan beszélni az embert, egyszercsak nem állhatta tovább, megkérdezte:
-          Mondd, csak, édes fiam, hát te ugyanbiza miért beszélsz örökkétig csak suttogva?
-          Mert ez a hely szent, felelte suttogva az ember, aki mindig csak suttogva beszélt.
-          Az-e? hökkent meg az Öreghegy, s nagy zavarában fel-felpislantott az égre, de az Isten is csak a vállát vonogatta.
-          Az az - suttogott tovább az ember, s olyan óvatosan göngyölgette ki szájából a szavakat, mintha attól félt volna, ha egy kicsit hangosabban ejti ki azokat, elejti, s menten összetöredeznek, – biztosan tudom, nekem elhiheted. A szívem súgta meg.

Az Öreghegy megilletődötten hallgatta. Nem tudta, mit is higgyen a csendes ember felől, de azt el kellett ismernie, hogy minden szava úgy gurult ki a szájából, mintha először formáznák meg emberi ajakak.
-          Hát akkor jobb lesz, ha ezentúl én is suttogva beszélek - szedte össze magát a Hegy, - bár én olyan sokat nem szoktam járatni a számat.
-          Jobb lesz biza – válaszolt az ember, azzal megemelintette a kalapját, s folytatta sétáját a Hegyen.

Az Öreghegynek tetszett ez az új beszédmódi. Elkezdett suttogni, eleinte csak úgy, magának, aztán suttogva mesélni fűnek, fának, gombának, madárnak, az Ég és a Föld magányos fiának.

Ha arra jársz és letelepedsz a hegy lábához, vagy éppenséggel a tetejibe, légy kicsit csendben, köszöntsd illendően suttogva az Öreget, s aztán figyelj. Előbb-utóbb meg fogod hallani a hangját. S hogy honnan tudod, hogy pont ő szól hozzád? Onnan, hogy elkezd kacskaringózni benned egy hegyhas-rázkódtató kacagás. S hogy ennek a kacagásnak mi a vége? Nem mondom meg, mert a tied, fogd a hasad s fuss el véle.