2013. július 15., hétfő

szerpentinek

A transfogarasi kirándulás után mesélek a szüleimnek:
És akkor megérkeztünk, fel a tóhoz, de semmit nem érezhettem meg abból, ami a hegy, ami a tó, a tengerszem. Csak turisták voltunk, semmi más. Nyüzsgés, beszélgetés, autó autó hátán, zsibvásár, bóvli, éttermek, miccs és sör. Alig lehetett látni bármit is, még a kilátás sem volt igazi, mert nem lehetett elidőzni. Alig találtunk egy valamennyire nyugodt helyet, ahol aztán leültünk Márkussal, megettük a szendvicsünket, beszélgettünk a tóról, a vízről, a hegyről, kicsit énekeltünk is, kicsit hallgattunk is. Bárcsak meg se épült volna a transfogarasi út!
Apám mesél:
A szerpentinek még sehol nem voltak. Minket odavezényeltek felújítani a menedékházat, azért minket, mert még fiatal legények voltunk, egyikünknek sem volt családja, tudták, ráérünk. Minden nap kétszer megpakoltuk a szamarkat kövel, cementtel, homokkal, mindenfélével, azok vitték fel a hegyre a terhet, ismerték az utat. A második megpakolás után mi is elindultunk, két héten keresztül minden nap felmentünk a hegyre, ott aludtunk, reggel. le, mert ismét kellett pakolni a szamarakat. Utána pár nap alatt befejeztük a munkát, de még két hétig ott nyaraltunk, mert csak akkor tudott kijönni a bizottság, hogy átadjuk a menedékházat.

Anyám mesél:
Amikor a transfogarasi utat felépítették, nagyon sok kiskatona meghalt, mert az egészet kiskatonákkal építtették meg. S mivel kézi robbantással vájták az utat a sziklákba, nagyon sok fiatalt lesodort onnan a leomló kőszikla. Mint ahogy a Bogáti-erdőben is. Nagyon féltek, akiket akkoriban vittek katonának, hogy csak éppen oda ne vigyék őket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése