2013. július 16., kedd

az eső vizekről

gyere be, szóltunk tegnap rá, amikor visítva, akkora erővel, mint legalább a vihar, kiszaladt és ugrált az esőben, hiszen nemrég még tüdőgyulladása volt, féltettük

a józan eszem nem féltette, a szívem sem
mégis beparancsoltuk
egy éves volt, amikor először mutatta meg, mekkora a benne lakó vihar
a szülőfalumban voltunk, apám elcsavargott vele, amire megtaláltam őket, épp csak haza tudtam rohanni a babakocsival
és akkor nekiveselkedett és versenyt tombolt a viharral
ha valaki azt hiszi, a csecsemő csak egy gyermek, nem pedig hatalmas lélek, aki a természeti erőknek rokona, nézzen meg egy ilyen kisgyermeket, amikor táncol, énekel, visít, ordít, rohangászik és ugrál a vihar ritmusára

soha nem féltem sem az esőtől, sem a nagyidőtől, még akkor sem, amikor mezőn közeledett, bár ismertem sok villámcsapós történetet

talán mert az eső gyermekkorunkban a játszótársunk volt, alig vártuk a nyári záport, szaglásztuk a levegőt, hogy mikor hozzák már a fölöttünk elvonuló felhők az eső előillatát, mezítláb kirohantunk a pocsolyákba, gyúrtuk a lábunkkal a finom porból összeállt sarat, élveztük, ahogy kitüremkedik lábujjaink közül, utána a bőrünk, a ruhánk, minden más illatú lett, finomabb, tisztább, mint a kiterített ruhák is, ha az égiek is besegítettek a tisztálásba, aztán, miközben a ház előtti kuckóban száradtunk, csak néztük a hólyagzó esőt a temérdek időnkben, s a pillanatok közben elpukkantak az esőbuborékokban

aztán fiatal lányként még az eső is másképp esett rám, amikor hagytam, hogy bőrig áztasson és úgy mentem végig az utcán, élvezve, hogy végigcsurog rajtam, kis sáncokban a hajamban, a testemre tapadó ruha gyűrődései mentén, lemosva rólam a földit s valami friss, üde égiséget adva még a lépteimnek is, amelyekkel ráérősen haladtam valamerre, akkor, amikor a valamerre értékét vesztette, mert csak a valahol számított, az akkor és ott, a fiatalság, a zsengeség, a kapualjakban meghúzódókra rákacagás

táncoltunk esőben, stoppoltunk esőben, stoppolás reményét feladva lefeküdtünk hátunkon a nagy hátizsákokkal az út szélére és sorsunkra bízva magunkat hagytuk, hogy az eső lehunyt arcunkat mossa, kutyagoltunk esőben, énekeltünk és sírtunk, szerettünk és szenvedtünk

az eső csak mosott, mosott, mikor ki, mikor le, mikor fel, mikor be, mikor, amire éppen szükségünk volt
és soha nem lettünk betegek, csak azért, mert megáztunk
hanem a kintitől, vagy a bentitől szépre száradtunk
mint a ruhákra szokta mondani az unokatestvérem, aki soha nem kapkod a szárítókötélnél vihar közeledtekor, hogy aki megáztatja, az meg is szárasztja

1 megjegyzés: