2013. július 12., péntek

A lapító, a sirítő és a dörgölő



Volt egyszer hol nem volt, abban a faluban, ahol a zsírfehér rucák a pocsolyákban fejleg álló házak képeit bámulják, na, pont ott volt egy ház. Ez a ház elég becsületes ház volt, se kicsike, se nagy, olyan közepes porta. Erősen szokatlan dolgok sem történtek ott,  hanem csak olyanok, amik minden háznál, sírás, kacagás, veszekedés, kibékülés, néha öblös csendesség, máskor szapora pletykaság. 

Ebben a házban az edények is élték a maguk edényéletét, odaégtek, kilyukadtak, rájuk sült a zsír, máskor fényesen feszítettek, mikor, ahogy suppant, vagy éppen csörrent, csurrant. S bár mindegyikük sorsa nagyjából ugyanaz volt, hogy hasznosságukban használódtak, azért a polcokon mégis rend volt, mindenkinek megvolt a maga helye. De nem csak a helye volt meg, hanem még a neve is. Volt ott lábas, fazék, palacsintasütő, tejeslábas, tepsi s minden, ami a mindennapokhoz kell. 

Voltak közöttük rátartibbak is, például egy deszkadarab, amin a mindenfélét vágták, s ahogy vágták rajta a mindenféléket, deszkája úgy szívta magába a sok illatot, s lassan petrezselyemlevél, hagyma, fokhagyma, szalonna, paradicsom s még sokféle ínycsiklandó illata lett a deszkadarabnak. Mivel nemcsak hasznos, de ilyen illatos is volt őnagysága, a legfelső polcon volt a helye. Szeretett is ott pöffeszkedni, s ha néha, edényátrendezéskor, az ő felsőpolcos helyét vitatták, csak finoman kiengedett magából egy kis csomborillatot s mindenki meghunyászkodott. Egy másik, fából készült, kicsi henger is, két oldalán két kis rúddal, ott szokott díszelegni a deszka mellett. Vele a laskát, kalácstésztát nyújtották, s így aztán cukor, vanília és fehéj illatával egészen elbódította a pörkölt, zsíros , kályháhozragadt ércesebbeket. Mind közül a legbüszkébb mégiscsak egy foszladozó ruhadarab volt, azt mondta, neki a szekrény tetején van a helye, mert tőle függ mindannyiuk egészsége. Vele törölték ugyanis szárazra az egész pereputtyot. Egészen addig, míg egy napon valami hihetetlen dolog nem történt. 

A ház asszonya estefelé, miután ellátta és berekesztette az állatokat, egy kicsit mérges képpel állt ki a kapuba. Kérdezgette mindenkitől, hogy hát az ő urát nem látták-e valamerre, mert reggel óta elment otthonról, s ott maradt a sok dolog felibe hagyva. Látták, látták, felelgették. Ki azt mondta, hogy mintha takarni ment volna, ki azt, hogy favágni ment az erdőre, ki azt, hogy éppen a vásárban alkudozik valami lovakra. Az asszony kicsit mérges képe már egészen kakastaréj lilába kezdett váltani, amikor, a tyúkok elülési idején jócskán túl, betántorgott a férje.
-          Szóval takarni voltál, mi? esett neki a felesége, amikor már biztonságos távolban volt a jóindulatú szomszédemberektől.

-        - Takartunk Józsiéknél - motyogta az ember, -  mind a három kaszálón.
-          - Adok én neked Józsit, - kiabálta az asszony, - hogy mind három kaszálót látsz aztán mindenhol, s mérgében, mivel más nem akadt a kezébe, elévette a deszkát, s jól meglapítgatta vele az ura lapockáját, hogy csak úgy koppant belé.
-          - Utána segítettem Mózsinak, hazahoztuk a fát, az csak nem bűn?
-        -   Jaj, dehogy bűn, édes uram, paprikázódott fel az asszony , s hirtelenjében a kicsi fahenger került a kezébe, amivel párszor jól odasirített az urának. De, úgy látszik, nagyon beszédes kedvében volt az asszony, mivel folytatta a faggatózást: - S úgy hallottam, hogy még a vásárt es megjártad.
-         Meg biza, motyogta az ember, de most már kicsit bátortalanabbul, - elcseréltem a lovakat a Rózsiékéval, nem húztak már rendesen. Kaptunk helyettük egy jól húzot, s mire megittuk az áldomást, a ló jól haza es húzta a szekeret, hát még ennek sem örvendesz?

De erre már minden béketűréséből kifogyott az asszony, s a kezében levő törlőkendővel jól odadörgölt az urának. Hogy utána még mi következett az asszony s az ember között, arról talán mesélhetnének még az edények, ha nem azzal lettek volna elfoglalva, hogy újraszervezzék a polcokon az életet. A deszkát ezután már csak úgy hívták, lapító, s leküldék az legalsó polcra a húsőrölő, káposztasarvaló , húspotyoló s egyéb veszélyes szekrénylakók közé. A fahengert elnevezték sirítőnek, s bedugták a nagy kések, villák és fakanalak nem éppen jó hírű társaságának fiókjába. A törlőkendő neve pedig egyszerűen csak dörgölő lett, de az ő sorsa felől már nem rendelkezhettek többé a szekrényben lakók, mert a gazdaasszony kezéből csak igen ritkán esett ki.
S ha te ezt nem hiszed, hát hiszi a piszi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése