2013. július 18., csütörtök

A diófa és a mogyoróbokor



Egyszer volt, nem is olyan régen, amikor a te nagyszülőd nagyszülője pont akkora volt, mint te most, nos, abban az időben volt egy büszke város, úgy hívták, Kolozsváros. Szép, takaros házaival, fényes palotáival, tiszta utcáival, illatos dombjaival és a szőke folyójával csak vonzotta, vonzotta magához az embereket, s sokan azok közül, akik csak ideiglenesen jöttek dolgozni vagy tanulni híres műhelyeiben, iskoláiban, bizony le is telepedtek. Földet vettek, házat építettek, s utána ők maguk is boldogan sétálgattak a Sétatéren, mert akkoriban a sétának és a nyugalomnak még külön tere volt, és úgy érezték, hozzájuk beszél minden fa, bokor, virág.

Az én mesém is éppen egy ilyen ház építésekor kezdődik. Felhúztak egy pompás, fehér falu, nagy, zöld verandájú házat az udvar leges-legvégibe, mert, úgy okoskodtak, hogy ha az utat a kaputól a házig virágok, gyümölcsfák és szőlőlugas között teszi meg az ember, akkor, amire ajtón belül ér, lekopik róla minden kintről hozott zaj, por és békétlenség, s belépve a házba már csak azt hozza be vagy haza, ami minden emberben jó.
-          A ház elé, az ösvény két oldalára ültessünk egy-egy fát, javasolta a fiatalember.
-          Egyet neked, egyet nekem, mosolygott szerelmesen a fiatalasszony.
-          Két tölgyfát, hogy terebélyesedjünk.
-          Az nem jó, beárnyékolja az egész udvart. Valami szelidebb, háziasabb kell, mondjuk egy diófa, makacskodott a friss asszonyka.
-          De nekem szükségem van az erdő illatára is, a szabad növekedés érzésére. Ültessünk inkább mogyoróbokrot, győzködte a férje.
Addig s addig tanakodtak, hogy másnap az ösvény egyik oldalán egy kis diófa csemete ügyeskedett, a másikon pedig egy mogyórofavessző. Eleinte túlságosan el voltak foglalva saját magukkal, de, amint a mogyoróvessző egyszer körülpillantott ég felé csipirkedésében, észrevette a diófa csemetét. Egyből megtetszett neki a sudár, csinos, ezüstösfehér ruhát viselő diófa kislány.
-          Ha nagyok leszünk, hozzám jössz feleségül? kérdezte a mogyorófa fiú abban a szempercben.
A diófa csak hosszas nézelődés után vette észre a vékonyka vesszőt. Egy darabig érdeklődéssel méregette a hang gazdáját, de aztán fitymálólag lebiggyesztette ajkát  és elfordult. Még csak szóra sem méltatta kis szomszédját. Hogyne, gondolta magában, én jó családból származom, híres orvos volt minden ősöm, és én is az leszek, ha megnővök. A gyümölcsömtől megokosodnak az emberek, a levelem gyógyít és szépít, ágaimra hintákat erősítenek s gyermekek másznak fel rám. Dehogy megyek hozzá egy ilyen, neveletlen, jöttment erdei vadóchoz. Még igazi hajviselete sem lesz soha, loboncosodhat kedvére.  De a mogyoróvesszőt nem merev fából faragták, cseppet sem törte le a kikosarazás, hanem minden reggel, amint a nap sugarai felébresztették, megkérte a diófa kezét. A diófa pedig továbbra sem válaszolt. Úgy döntött, ha nem akad egy rangban hozzáillő kérője, inkább vénfa marad.

Évre év következett, hajtásra hajtás. Már igazi felnőtt fa és bokor lett a hajdani csenevész mogyoróvesszőből, zsenge diófa csemetéből, amikor a házba új lakók költöztek egy fiúcskával. Kicsike volt a gyermek, épp csak tanulta a kinti világot, így hát először a barátságosabb mogyoróbokron kezdte tanulni a fáramászást. Aztán egy kicsi macska is megjelent, s az is a mogyorófán ismerkedett először a macskaélet rejtelmeivel. A mogyoróvesszőkből íjak, nyílak készültek, ősszel pedig órákig törögették, eszegették a termését.  A diófa figyelt, töprenkedett, nem szólt semmit. De egy reggel, amikor a nap megsimogatta a tetejét, s a tetején a hálásan csivitelő madarakat, megszólalt. Azt mondta: igen.

A mogyorófát, mivel alacsonyabb volt, később ébresztette a nap. De ezen a napon nem a napsugarak gyöngéd simogatására ébredt, hanem a diófa hangjára, amit most hallott életében először, és ami minden elképzelhető hangnál szebb volt. Tudta, ezért a hangért és ezért a válaszért érdemes volt várnia. Kinyújtotta vékony, de erős mogyorófa karjait a diófa hölgy felé, az pedig belesimította szép, sima levéltenyereit.
És azóta is így állnak ott télben, nyárban, kéz a kézben, kar a karban, a diófa és a mogyorófa, boldog csendességben, s a pici lombsátruk alatt elhaladókra rászórják az igen örömét.

1 megjegyzés:

  1. Szia Edo!
    Moncca, mikor jelenik meg Néked saját meséidből kötet??? Jó messziről is látni "növekedésed", legyen szó a jóga-világodról vagy a korábbról ismert irodalmi fonaladról, amit csak kössél még!
    Kívánom a legjobbakat Neked és családodnak!!!
    Üdvözlettel,
    Noémi Budapestről, akinek Buki is élete részévé vált :-)

    VálaszTörlés