Egyszer volt, nem is olyan régen, amikor a te nagyszülőd
nagyszülője pont akkora volt, mint te most, nos, abban az időben volt egy
büszke város, úgy hívták, Kolozsváros. Szép, takaros házaival, fényes
palotáival, tiszta utcáival, illatos dombjaival és a szőke folyójával csak
vonzotta, vonzotta magához az embereket, s sokan azok közül, akik csak
ideiglenesen jöttek dolgozni vagy tanulni híres műhelyeiben, iskoláiban, bizony
le is telepedtek. Földet vettek, házat építettek, s utána ők maguk is boldogan
sétálgattak a Sétatéren, mert akkoriban a sétának és a nyugalomnak még külön
tere volt, és úgy érezték, hozzájuk beszél minden fa, bokor, virág.
Az én mesém is éppen egy ilyen ház építésekor kezdődik.
Felhúztak egy pompás, fehér falu, nagy, zöld verandájú házat az udvar
leges-legvégibe, mert, úgy okoskodtak, hogy ha az utat a kaputól a házig
virágok, gyümölcsfák és szőlőlugas között teszi meg az ember, akkor, amire
ajtón belül ér, lekopik róla minden kintről hozott zaj, por és békétlenség, s
belépve a házba már csak azt hozza be vagy haza, ami minden emberben jó.
-
A ház elé, az ösvény két oldalára ültessünk
egy-egy fát, javasolta a fiatalember.
-
Egyet neked, egyet nekem, mosolygott szerelmesen
a fiatalasszony.
-
Két tölgyfát, hogy terebélyesedjünk.
-
Az nem jó, beárnyékolja az egész udvart. Valami
szelidebb, háziasabb kell, mondjuk egy diófa, makacskodott a friss asszonyka.
-
De nekem szükségem van az erdő illatára is, a
szabad növekedés érzésére. Ültessünk inkább mogyoróbokrot, győzködte a férje.
Addig s addig tanakodtak, hogy másnap az ösvény egyik
oldalán egy kis diófa csemete ügyeskedett, a másikon pedig egy mogyórofavessző.
Eleinte túlságosan el voltak foglalva saját magukkal, de, amint a mogyoróvessző
egyszer körülpillantott ég felé csipirkedésében, észrevette a diófa csemetét.
Egyből megtetszett neki a sudár, csinos, ezüstösfehér ruhát viselő diófa kislány.
-
Ha nagyok leszünk, hozzám jössz feleségül? kérdezte
a mogyorófa fiú abban a szempercben.
A diófa csak hosszas nézelődés után vette észre a vékonyka
vesszőt. Egy darabig érdeklődéssel méregette a hang gazdáját, de aztán
fitymálólag lebiggyesztette ajkát és
elfordult. Még csak szóra sem méltatta kis szomszédját. Hogyne, gondolta
magában, én jó családból származom, híres orvos volt minden ősöm, és én is az
leszek, ha megnővök. A gyümölcsömtől megokosodnak az emberek, a levelem gyógyít
és szépít, ágaimra hintákat erősítenek s gyermekek másznak fel rám. Dehogy
megyek hozzá egy ilyen, neveletlen, jöttment erdei vadóchoz. Még igazi
hajviselete sem lesz soha, loboncosodhat kedvére. De a mogyoróvesszőt nem merev fából faragták,
cseppet sem törte le a kikosarazás, hanem minden reggel, amint a nap sugarai
felébresztették, megkérte a diófa kezét. A diófa pedig továbbra sem válaszolt.
Úgy döntött, ha nem akad egy rangban hozzáillő kérője, inkább vénfa marad.
Évre év következett, hajtásra hajtás. Már igazi felnőtt fa
és bokor lett a hajdani csenevész mogyoróvesszőből, zsenge diófa csemetéből,
amikor a házba új lakók költöztek egy fiúcskával. Kicsike volt a gyermek, épp
csak tanulta a kinti világot, így hát először a barátságosabb mogyoróbokron
kezdte tanulni a fáramászást. Aztán egy kicsi macska is megjelent, s az is a
mogyorófán ismerkedett először a macskaélet rejtelmeivel. A mogyoróvesszőkből
íjak, nyílak készültek, ősszel pedig órákig törögették, eszegették a
termését. A diófa figyelt, töprenkedett,
nem szólt semmit. De egy reggel, amikor a nap megsimogatta a tetejét, s a
tetején a hálásan csivitelő madarakat, megszólalt. Azt mondta: igen.
A mogyorófát, mivel alacsonyabb volt, később ébresztette a
nap. De ezen a napon nem a napsugarak gyöngéd simogatására ébredt, hanem a
diófa hangjára, amit most hallott életében először, és ami minden elképzelhető
hangnál szebb volt. Tudta, ezért a hangért és ezért a válaszért érdemes volt
várnia. Kinyújtotta vékony, de erős mogyorófa karjait a diófa hölgy felé, az
pedig belesimította szép, sima levéltenyereit.
És azóta is így állnak ott télben, nyárban, kéz a kézben, kar a karban, a
diófa és a mogyorófa, boldog csendességben, s a pici lombsátruk alatt
elhaladókra rászórják az igen örömét.