A diófa és a mogyoróbokor

Egyszer volt, nem is olyan régen, amikor a te nagyszülőd nagyszülője pont akkora volt, mint te most, nos, abban az időben volt egy büszke város, úgy hívták, Kolozsváros. Szép, takaros házaival, fényes palotáival, tiszta utcáival, illatos dombjaival és a szőke folyójával csak vonzotta, vonzotta magához az embereket, s sokan azok közül, akik csak ideiglenesen jöttek dolgozni vagy tanulni híres műhelyeiben, iskoláiban, bizony le is telepedtek. Földet vettek, házat építettek, s utána ők maguk is boldogan sétálgattak a Sétatéren, mert akkoriban a sétának és a nyugalomnak még külön tere volt, és úgy érezték, hozzájuk beszél minden fa, bokor, virág.

Az én mesém is éppen egy ilyen ház építésekor kezdődik. Felhúztak egy pompás, fehér falu, nagy, zöld verandájú házat az udvar leges-legvégibe, mert, úgy okoskodtak, hogy ha az utat a kaputól a házig virágok, gyümölcsfák és szőlőlugas között teszi meg az ember, akkor, amire ajtón belül ér, lekopik róla minden kintről hozott zaj, por és békétlenség, s belépve a házba már csak azt hozza be vagy haza, ami minden emberben jó.

-          A ház elé, az ösvény két oldalára ültessünk egy-egy fát, javasolta a fiatalember.

-          Egyet neked, egyet nekem, mosolygott szerelmesen a fiatalasszony.

-          Két tölgyfát, hogy terebélyesedjünk.

-          Az nem jó, beárnyékolja az egész udvart. Valami szelidebb, háziasabb kell, mondjuk egy diófa, makacskodott a friss asszonyka.

-          De nekem szükségem van az erdő illatára is, a szabad növekedés érzésére. Ültessünk inkább mogyoróbokrot, győzködte a férje.

Addig s addig tanakodtak, hogy másnap az ösvény egyik oldalán egy kis diófa csemete ügyeskedett, a másikon pedig egy mogyórofavessző. Eleinte túlságosan el voltak foglalva saját magukkal, de, amint a mogyoróvessző egyszer körülpillantott ég felé csipirkedésében, észrevette a diófa csemetét. Egyből megtetszett neki a sudár, csinos, ezüstösfehér ruhát viselő diófa kislány.

-          Ha nagyok leszünk, hozzám jössz feleségül? kérdezte a mogyorófa fiú abban a szempercben.

A diófa csak hosszas nézelődés után vette észre a vékonyka vesszőt. Egy darabig érdeklődéssel méregette a hang gazdáját, de aztán fitymálólag lebiggyesztette ajkát  és elfordult. Még csak szóra sem méltatta kis szomszédját. Hogyne, gondolta magában, én jó családból származom, híres orvos volt minden ősöm, és én is az leszek, ha megnővök. A gyümölcsömtől megokosodnak az emberek, a levelem gyógyít és szépít, ágaimra hintákat erősítenek s gyermekek másznak fel rám. Dehogy megyek hozzá egy ilyen, neveletlen, jöttment erdei vadóchoz. Még igazi hajviselete sem lesz soha, loboncosodhat kedvére.  De a mogyoróvesszőt nem merev fából faragták, cseppet sem törte le a kikosarazás, hanem minden reggel, amint a nap sugarai felébresztették, megkérte a diófa kezét. A diófa pedig továbbra sem válaszolt. Úgy döntött, ha nem akad egy rangban hozzáillő kérője, inkább vénfa marad.

Évre év következett, hajtásra hajtás. Már igazi felnőtt fa és bokor lett a hajdani csenevész mogyoróvesszőből, zsenge diófa csemetéből, amikor a házba új lakók költöztek egy fiúcskával. Kicsike volt a gyermek, épp csak tanulta a kinti világot, így hát először a barátságosabb mogyoróbokron kezdte tanulni a fáramászást. Aztán egy kicsi macska is megjelent, s az is a mogyorófán ismerkedett először a macskaélet rejtelmeivel. A mogyoróvesszőkből íjak, nyílak készültek, ősszel pedig órákig törögették, eszegették a termését.  A diófa figyelt, töprenkedett, nem szólt semmit. De egy reggel, amikor a nap megsimogatta a tetejét, s a tetején a hálásan csivitelő madarakat, megszólalt. Azt mondta: igen.

A mogyorófát, mivel alacsonyabb volt, később ébresztette a nap. De ezen a napon nem a napsugarak gyöngéd simogatására ébredt, hanem a diófa hangjára, amit most hallott életében először, és ami minden elképzelhető hangnál szebb volt. Tudta, ezért a hangért és ezért a válaszért érdemes volt várnia. Kinyújtotta vékony, de erős mogyorófa karjait a diófa hölgy felé, az pedig belesimította szép, sima levéltenyereit.

És azóta is így állnak ott télben, nyárban, kéz a kézben, kar a karban, a diófa és a mogyorófa, boldog csendességben, s a pici lombsátruk alatt elhaladókra rászórják az igen örömét.

az eső vizekről

gyere be, szóltunk tegnap rá, amikor visítva, akkora erővel, mint legalább a vihar, kiszaladt és ugrált az esőben, hiszen nemrég még tüdőgyulladása volt, féltettük

a józan eszem nem féltette, a szívem sem
mégis beparancsoltuk
egy éves volt, amikor először mutatta meg, mekkora a benne lakó vihar
a szülőfalumban voltunk, apám elcsavargott vele, amire megtaláltam őket, épp csak haza tudtam rohanni a babakocsival
és akkor nekiveselkedett és versenyt tombolt a viharral
ha valaki azt hiszi, a csecsemő csak egy gyermek, nem pedig hatalmas lélek, aki a természeti erőknek rokona, nézzen meg egy ilyen kisgyermeket, amikor táncol, énekel, visít, ordít, rohangászik és ugrál a vihar ritmusára

soha nem féltem sem az esőtől, sem a nagyidőtől, még akkor sem, amikor mezőn közeledett, bár ismertem sok villámcsapós történetet

talán mert az eső gyermekkorunkban a játszótársunk volt, alig vártuk a nyári záport, szaglásztuk a levegőt, hogy mikor hozzák már a fölöttünk elvonuló felhők az eső előillatát, mezítláb kirohantunk a pocsolyákba, gyúrtuk a lábunkkal a finom porból összeállt sarat, élveztük, ahogy kitüremkedik lábujjaink közül, utána a bőrünk, a ruhánk, minden más illatú lett, finomabb, tisztább, mint a kiterített ruhák is, ha az égiek is besegítettek a tisztálásba, aztán, miközben a ház előtti kuckóban száradtunk, csak néztük a hólyagzó esőt a temérdek időnkben, s a pillanatok közben elpukkantak az esőbuborékokban

aztán fiatal lányként még az eső is másképp esett rám, amikor hagytam, hogy bőrig áztasson és úgy mentem végig az utcán, élvezve, hogy végigcsurog rajtam, kis sáncokban a hajamban, a testemre tapadó ruha gyűrődései mentén, lemosva rólam a földit s valami friss, üde égiséget adva még a lépteimnek is, amelyekkel ráérősen haladtam valamerre, akkor, amikor a valamerre értékét vesztette, mert csak a valahol számított, az akkor és ott, a fiatalság, a zsengeség, a kapualjakban meghúzódókra rákacagás

táncoltunk esőben, stoppoltunk esőben, stoppolás reményét feladva lefeküdtünk hátunkon a nagy hátizsákokkal az út szélére és sorsunkra bízva magunkat hagytuk, hogy az eső lehunyt arcunkat mossa, kutyagoltunk esőben, énekeltünk és sírtunk, szerettünk és szenvedtünk

az eső csak mosott, mosott, mikor ki, mikor le, mikor fel, mikor be, mikor, amire éppen szükségünk volt
és soha nem lettünk betegek, csak azért, mert megáztunk
hanem a kintitől, vagy a bentitől szépre száradtunk
mint a ruhákra szokta mondani az unokatestvérem, aki soha nem kapkod a szárítókötélnél vihar közeledtekor, hogy aki megáztatja, az meg is szárasztja

szerpentinek

A transfogarasi kirándulás után mesélek a szüleimnek:

És akkor megérkeztünk, fel a tóhoz, de semmit nem érezhettem meg abból, ami a hegy, ami a tó, a tengerszem. Csak turisták voltunk, semmi más. Nyüzsgés, beszélgetés, autó autó hátán, zsibvásár, bóvli, éttermek, miccs és sör. Alig lehetett látni bármit is, még a kilátás sem volt igazi, mert nem lehetett elidőzni. Alig találtunk egy valamennyire nyugodt helyet, ahol aztán leültünk Márkussal, megettük a szendvicsünket, beszélgettünk a tóról, a vízről, a hegyről, kicsit énekeltünk is, kicsit hallgattunk is. Bárcsak meg se épült volna a transfogarasi út!

Apám mesél:
A szerpentinek még sehol nem voltak. Minket odavezényeltek felújítani a menedékházat, azért minket, mert még fiatal legények voltunk, egyikünknek sem volt családja, tudták, ráérünk. Minden nap kétszer megpakoltuk a szamarkat kövel, cementtel, homokkal, mindenfélével, azok vitték fel a hegyre a terhet, ismerték az utat. A második megpakolás után mi is elindultunk, két héten keresztül minden nap felmentünk a hegyre, ott aludtunk, reggel. le, mert ismét kellett pakolni a szamarakat. Utána pár nap alatt befejeztük a munkát, de még két hétig ott nyaraltunk, mert csak akkor tudott kijönni a bizottság, hogy átadjuk a menedékházat.

Anyám mesél:
Amikor a transfogarasi utat felépítették, nagyon sok kiskatona meghalt, mert az egészet kiskatonákkal építtették meg. S mivel kézi robbantással vájták az utat a sziklákba, nagyon sok fiatalt lesodort onnan a leomló kőszikla. Mint ahogy a Bogáti-erdőben is. Nagyon féltek, akiket akkoriban vittek katonának, hogy csak éppen oda ne vigyék őket.

A lapító, a sirítő és a dörgölő

Volt egyszer hol nem volt, abban a faluban, ahol a zsírfehér rucák a pocsolyákban fejleg álló házak képeit bámulják, na, pont ott volt egy ház. Ez a ház elég becsületes ház volt, se kicsike, se nagy, olyan közepes porta. Erősen szokatlan dolgok sem történtek ott,  hanem csak olyanok, amik minden háznál, sírás, kacagás, veszekedés, kibékülés, néha öblös csendesség, máskor szapora pletykaság. 

Ebben a házban az edények is élték a maguk edényéletét, odaégtek, kilyukadtak, rájuk sült a zsír, máskor fényesen feszítettek, mikor, ahogy suppant, vagy éppen csörrent, csurrant. S bár mindegyikük sorsa nagyjából ugyanaz volt, hogy hasznosságukban használódtak, azért a polcokon mégis rend volt, mindenkinek megvolt a maga helye. De nem csak a helye volt meg, hanem még a neve is. Volt ott lábas, fazék, palacsintasütő, tejeslábas, tepsi s minden, ami a mindennapokhoz kell. 

Voltak közöttük rátartibbak is, például egy deszkadarab, amin a mindenfélét vágták, s ahogy vágták rajta a mindenféléket, deszkája úgy szívta magába a sok illatot, s lassan petrezselyemlevél, hagyma, fokhagyma, szalonna, paradicsom s még sokféle ínycsiklandó illata lett a deszkadarabnak. Mivel nemcsak hasznos, de ilyen illatos is volt őnagysága, a legfelső polcon volt a helye. Szeretett is ott pöffeszkedni, s ha néha, edényátrendezéskor, az ő felsőpolcos helyét vitatták, csak finoman kiengedett magából egy kis csomborillatot s mindenki meghunyászkodott. Egy másik, fából készült, kicsi henger is, két oldalán két kis rúddal, ott szokott díszelegni a deszka mellett. Vele a laskát, kalácstésztát nyújtották, s így aztán cukor, vanília és fehéj illatával egészen elbódította a pörkölt, zsíros , kályháhozragadt ércesebbeket. Mind közül a legbüszkébb mégiscsak egy foszladozó ruhadarab volt, azt mondta, neki a szekrény tetején van a helye, mert tőle függ mindannyiuk egészsége. Vele törölték ugyanis szárazra az egész pereputtyot. Egészen addig, míg egy napon valami hihetetlen dolog nem történt. 

A ház asszonya estefelé, miután ellátta és berekesztette az állatokat, egy kicsit mérges képpel állt ki a kapuba. Kérdezgette mindenkitől, hogy hát az ő urát nem látták-e valamerre, mert reggel óta elment otthonról, s ott maradt a sok dolog felibe hagyva. Látták, látták, felelgették. Ki azt mondta, hogy mintha takarni ment volna, ki azt, hogy favágni ment az erdőre, ki azt, hogy éppen a vásárban alkudozik valami lovakra. Az asszony kicsit mérges képe már egészen kakastaréj lilába kezdett váltani, amikor, a tyúkok elülési idején jócskán túl, betántorgott a férje.

-          Szóval takarni voltál, mi? esett neki a felesége, amikor már biztonságos távolban volt a jóindulatú szomszédemberektől.

-        - Takartunk Józsiéknél - motyogta az ember, -  mind a három kaszálón.

-          - Adok én neked Józsit, - kiabálta az asszony, - hogy mind három kaszálót látsz aztán mindenhol, s mérgében, mivel más nem akadt a kezébe, elévette a deszkát, s jól meglapítgatta vele az ura lapockáját, hogy csak úgy koppant belé.

-          - Utána segítettem Mózsinak, hazahoztuk a fát, az csak nem bűn?

-        -   Jaj, dehogy bűn, édes uram, paprikázódott fel az asszony , s hirtelenjében a kicsi fahenger került a kezébe, amivel párszor jól odasirített az urának. De, úgy látszik, nagyon beszédes kedvében volt az asszony, mivel folytatta a faggatózást: - S úgy hallottam, hogy még a vásárt es megjártad.

-         -  Meg biza, motyogta az ember, de most már kicsit bátortalanabbul, - elcseréltem a lovakat a Rózsiékéval, nem húztak már rendesen. Kaptunk helyettük egy jól húzot, s mire megittuk az áldomást, a ló jól haza es húzta a szekeret, hát még ennek sem örvendesz?

De erre már minden béketűréséből kifogyott az asszony, s a kezében levő törlőkendővel jól odadörgölt az urának. Hogy utána még mi következett az asszony s az ember között, arról talán mesélhetnének még az edények, ha nem azzal lettek volna elfoglalva, hogy újraszervezzék a polcokon az életet. A deszkát ezután már csak úgy hívták, lapító, s leküldék az legalsó polcra a húsőrölő, káposztasarvaló , húspotyoló s egyéb veszélyes szekrénylakók közé. A fahengert elnevezték sirítőnek, s bedugták a nagy kések, villák és fakanalak nem éppen jó hírű társaságának fiókjába. A törlőkendő neve pedig egyszerűen csak dörgölő lett, de az ő sorsa felől már nem rendelkezhettek többé a szekrényben lakók, mert a gazdaasszony kezéből csak igen ritkán esett ki.

S ha te ezt nem hiszed, hát hiszi a piszi.