2013. május 28., kedd

Mese az árokban talált leányról

Volt egyszer, hol nem volt, pont ott, ahol nem volt, állt egy vár. Igazi vár volt, élettel, nyüzsgéssel teli, még árok is húzódott körülötte, az árokban pedig víz csordogált. Egyszer csak, egy reggel, a keleti kapu őre furcsa dologra lett figyelmes. Az árok vizéből bugyborékokat hallott, ilyet: buggyblblblbuggyblbl, mintha valaki jóízűen aludt volna a víz alatt. Az őr odamatatott a dárdájával, erre a bugyborékolás átváltott éktelen visításba. Az őr, összeszedve minden bátorságát, közelebb ment, s hát egy eleven leánygyermeket talált ott.

A várban összeült a kupaktanács. Volt, aki azt mondta, a leánygyermek szerencsétlenséget hoz, volt, aki erre azt vágta vissza, hogy igen, de talált gyermek, az pedig szerencsét, aztán akadtak olyanok is, akik azt mondták, a bugyborékolókkal csak óvatosan.Addig, s addig, hogy a vár népe örökbefogadta a leánykát, s fel is nevelte tisztességgel. Amikor felcseperedett, s már minden zegét-zugát ismerte a várnak, egyszer csak észrevette, hogy a nyugati kaput soha nem használják. Nagy lakat zárta. Amikor tudakozódott, hogy miért van zárva a kapu, hova vezet, senki nem tudta a választ, mindenki csak a vállát vonogatta. De a kisleány megkereste a vár legöregebb asszonyát, s neki is feltette a kérdését. - Azért van az, leányom, felelte az öregasszony - mert, aki azon a kapun elindul, soha nem jön vissza. Egyszer régen az egyik várúr, aki attól félt, hogy elveszíti népét, olyan lakattal záratta be, amit senki nem tud kinyitni.

A leány visszament a kapuhoz, s ahogy közelebbről is megnézte a lakatot, azt látta, belül csupa szitarozsda, szinte üres. Ahogy hozzáért, földre is hullott, porrá vált a lakat váza. A kapu pedig kitárult.

Egy forrás eredt a kapuból, s kissé odább már patakká duzzadva, bevezetett egy nagy, sötét erdőbe. A leány csak ment, mendegélt a patak partján. Az erdőből mindenféle hangok, állatok áradtak felé, mintha két nagy, hosszú faliszőnyeg mentén haladott volna, de ő csak követte a patak útját. Aztán a patak folyóvá szélesedett, ekkor ráfeküdt a leány és hagyta, vigye az áramlás.

Hogy mikor érkezett meg a tengerbe, nem lehessen tudni, de az biztos, hogy vissza nem tért, mert sem a várban, sem az erdőben nem látta őt többé soha senki. A várban a kapu azóta is nyitva áll. A vár lakói örömmel járnak ki a forráshoz, s néha, nagy ritkán van, aki az erdőig is elmerészkedik. Minden szökőévben egyszer olyan is akad, aki többé nem jön vissza a várba.

A kaput azért nem zárják be többet, mert a keleti kapu őre lett a király. Hogy hogyan lett a keleti kapu őréből király? Na, az már egy másik mese. Ennek itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a csillámló patak végibe.

1 megjegyzés: