2013. május 28., kedd

Mese az árokban talált leányról

Volt egyszer, hol nem volt, pont ott, ahol nem volt, állt egy vár. Igazi vár volt, élettel, nyüzsgéssel teli, még árok is húzódott körülötte, az árokban pedig víz csordogált. Egyszer csak, egy reggel, a keleti kapu őre furcsa dologra lett figyelmes. Az árok vizéből bugyborékokat hallott, ilyet: buggyblblblbuggyblbl, mintha valaki jóízűen aludt volna a víz alatt. Az őr odamatatott a dárdájával, erre a bugyborékolás átváltott éktelen visításba. Az őr, összeszedve minden bátorságát, közelebb ment, s hát egy eleven leánygyermeket talált ott.

A várban összeült a kupaktanács. Volt, aki azt mondta, a leánygyermek szerencsétlenséget hoz, volt, aki erre azt vágta vissza, hogy igen, de talált gyermek, az pedig szerencsét, aztán akadtak olyanok is, akik azt mondták, a bugyborékolókkal csak óvatosan.Addig, s addig, hogy a vár népe örökbefogadta a leánykát, s fel is nevelte tisztességgel. Amikor felcseperedett, s már minden zegét-zugát ismerte a várnak, egyszer csak észrevette, hogy a nyugati kaput soha nem használják. Nagy lakat zárta. Amikor tudakozódott, hogy miért van zárva a kapu, hova vezet, senki nem tudta a választ, mindenki csak a vállát vonogatta. De a kisleány megkereste a vár legöregebb asszonyát, s neki is feltette a kérdését. - Azért van az, leányom, felelte az öregasszony - mert, aki azon a kapun elindul, soha nem jön vissza. Egyszer régen az egyik várúr, aki attól félt, hogy elveszíti népét, olyan lakattal záratta be, amit senki nem tud kinyitni.

A leány visszament a kapuhoz, s ahogy közelebbről is megnézte a lakatot, azt látta, belül csupa szitarozsda, szinte üres. Ahogy hozzáért, földre is hullott, porrá vált a lakat váza. A kapu pedig kitárult.

Egy forrás eredt a kapuból, s kissé odább már patakká duzzadva, bevezetett egy nagy, sötét erdőbe. A leány csak ment, mendegélt a patak partján. Az erdőből mindenféle hangok, állatok áradtak felé, mintha két nagy, hosszú faliszőnyeg mentén haladott volna, de ő csak követte a patak útját. Aztán a patak folyóvá szélesedett, ekkor ráfeküdt a leány és hagyta, vigye az áramlás.

Hogy mikor érkezett meg a tengerbe, nem lehessen tudni, de az biztos, hogy vissza nem tért, mert sem a várban, sem az erdőben nem látta őt többé soha senki. A várban a kapu azóta is nyitva áll. A vár lakói örömmel járnak ki a forráshoz, s néha, nagy ritkán van, aki az erdőig is elmerészkedik. Minden szökőévben egyszer olyan is akad, aki többé nem jön vissza a várba.

A kaput azért nem zárják be többet, mert a keleti kapu őre lett a király. Hogy hogyan lett a keleti kapu őréből király? Na, az már egy másik mese. Ennek itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a csillámló patak végibe.

2013. május 14., kedd

Geréb Marikával egyik szép, közös kalandozásunk a Cimborában

A kacskaringók útjai kifürkészhetetlenek. A finn meseregény fordításomból lett egy Monyókönyv, a kis, finnes cikkből, amit Geréb Marikával közösen írtunk, Edóságok rovat a Cimborában, a hátfájásomból jóga és életút :) és sorolhatnám....

Felteszem ide a cikket, amit 2011 őszén írtunk, most bukkantam rá. Nagyon szeretem benne főleg Vililonkát és Marika egyedi, a sok nem által addig feszített mondatait, míg végül megigenülnek :)



"Mielőtt a finn nyelvvel kapcsolatba kerültem volna, nem sokat tudtam a skandináv gyerekirodalomról. Ismertem Andersent, és mesegyűjteményekből, novelláskötetekből pár  mesét, novellát, történetet. Aztán, pont, amikor már kezdtem érteni a finn filmeket is, néha egy finn kislányra kellett vigyáznom. Kedvenc rajzfilmje a Múmik volt. Bár eleinte nem ragadott meg különösebben, és csodálkozva figyeltem az egész ország területén és minden korosztály képviselőinél észrevehető „múmi-mániát”, s a hajam is égnek állt már, amikor Múmi kazettát láttam, egy idő után a helyzet kezdett furcsa mód megváltozni. Amikor leültem a kislánnyal rajzfilmet nézni, és ki kellett választani az aznapi mesét, én voltam az, aki a Múmi meséért hisztiztem. Minél inkább kezdtem ráérezni a nyelvben rejlő finomságokra és mélységekre, annál jobban megérintettek a történetek. És már nem csodálkoztam azon, hogy a kislány már únja ezeket a rajzfilmeket, és azon sem, hogy számomra egyértelműen és véglegesen megúnhatatlanokká váltak. Egy idő után aztán elővettem az ajándékba kapott Múmi könyveimet. És lassan, szinte észrevétlenül váltam én is ugyanolyan „múmi-mániássá”, mint minden finn, mint azok, akiket eleinte kissé lemosolyogtam. 

A Múmi meséket Tove Jansson írta és ilusztrálta, aki finnsvéd (Finnországban született, de svéd anyanyelvű) származású írónő, festőnő, ilusztrátor és képregény író volt. Bár a Múmik eleinte képregény figurák voltak, amelyek sorozatokban jelentek meg egy angol napilapban, a múmi karakterek idővel egyre komplexebbekké váltak, a történetek pedig árnyaltabbak, gyermekek számára is érthetőek és élvezhetőek . A Múmi kötetek egyre újabb és újabb kiadásokat érnek meg, és magyarul is egyre több kötet jelenik meg. Én most az egyik kedvenc  kötetemből, pár történetből szeretnék részleteket megosztani veletek. A kötet címe A láthatatlan kisgyerek, ez is megjelent már magyarul, de, mivel az nincs meg nekem, saját fordítással vezetlek be a múmik és barátaik világába.

Először a kötet címét is adó Történet a láthatatlan kisgyerekről című meséből idézek. A történet röviden a következő: a Múmi völgyben lakó múmi családhoz elhoznak egy árva kislányt, Ninnit, akit egy olyan nő vett örökbe, aki tulajdonképpen nem szereti a gyerekeket. Örökös iróniájától és hideg, cinikus megjegyzéseitől a kislány fokozatosan láthatatlanná válik. Amikor a Múmi házban lakó gyerekek próbálják őt bevonni a játékba, kiderül, sem játszani nem tud, sem verekedni. Semmit, amit egy gyereknek tudnia kell. Ekkor a Kis Myy, aki szókimondásáról híres, azt mondja: „- Nem tud felmérgelődni, mondta a Kis Myy. Itt a bökkenő. - Figyelj, folytatta Myy, miközben odaállt szorosan Ninni elé és fenyegetően méregette, - soha nem lesz saját arcod, ha nem tanulsz meg verekedni. Hidd el nekem. – Nem, természetesen nem, hagyta rá Ninni és óvatosan visszavonult.”  A történet végére mégiscsak gyerek nő a kislány ruhába, ugyanis a családtagok meg akarják tréfálni Múmimamát, aki saját gyerekeként szerette és gondozta Ninnit is. Mivel Ninni nem érti a tréfát, azt hiszi, Múmimama veszélybe került, és a kétségbeesés, a düh és a megmentési szándék olyan erőket mozgat meg benne, amelyektől visszanyeri emberi alakját. 

Másik kedvenc mesém a Vililonka, aki hitt a szerencsétlenségekben.  A vililonkák is egy faj, miként a múmik is, de általában rendszerető, tisztességes, elegánsan öltözködő nőfigurák. A Vililonka, aki hitt a szerencsétlenségekben című mesében Vililonka a családi örökség rabságában él. Bár ezt soha nem képes bevallani önmagának, fárasztja és elkeseríti, hogy életét a rokonok láthatatlan tekintetének jóváhagyó pillantása alatt éli. Szívében viharerősségű a szabadság utáni vágy, de ez a hétköznapok szintjén egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan félelemben nyilvánul meg. Attól fél, hogy egyszer a vihar elviszi mindenét, az összes porcelán csecsebecsét és az örökölt tárgyakat. Ezzel az erős vággyal be is vonzza életébe a vihart, ami aztán el is viszi a házát mindenestől.  És akkor Vililonka végre felsóhajt: „ – Most már soha többé nem félek, mondta mintegy önmagának. - Most már teljesen szabad vagyok. Ezentúl már örülhetek bárminek.
Letette egy kőre a kis, macskakölyköt ábrázoló nippet. Valamikor az éjszaka folyamán letört az egyik füle és fáradt olaj cseppent az orrára. Ettől egészen új kinézete lett, macskaszerű és kissé pimasz.
Felkelt a nap. Vililonka kiment a nedves homokra. A vízen hullámzó rongyszőnyegét algákkal és kagylókkal diszítette fel a tenger, és biztos, hogy egyetlen rongyszőnyeg sem volt még ilyen alaposan kimosva. Vililonkát kacagás csiklandozta. Megfogta a rongyszőnyeget és belehúzta a hullámokba.
Belemerült egy hatalmas, zöld hullámba, ráült a szőnyegére és beevezett a sziszegő, fehér tajtékba. Ismét elmerült, lemerült egészen a tenger fenekére. Egyik áttetsző, zöld hullám a másik után csapott át a feje fölött. Ekkor Vililonka ismét felemelkedett, bele a napsütésbe és köpködte a vizet és kacagott és kiabált és táncolt a szőnyegével a hullámverésben.
Soha életében nem volt még ilyen boldog.”

Egy másik finn szerző, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem, Hannu Mäkelä, aki a kortárs finn irodalom egyik legjelentősebb és legtermékenyebb írója. Minden műfajban otthonosan mozog, a gyerekirodalmat pedig különösen magas szinten műveli. Három kisregényét fordítottam le a Ki más, mint Buhú úr, Buhú úrnak szomszédja lesz és Buhú úr elutazik címmel. 

Buhú úr egy különös figura, aki valahol a valóság és a mese határán lakik, és akit kemény megpróbáltatások várnak az életben, a gyerekek és a felnőttek világa. Habár neki, mint kis, fekete varázslónak, a gyerekek ijesztgetése lenne a dolga, ez sehogyan sem sikerül. Rettentesen magányos, elszigetelt életébe előbb a gyerekek szivárognak be, akik, ahelyett, hogy megijednének tőle, magukhoz szelidítik a sokszor mulatságos, ám félénk és igen szeretnivaló emberkét. Aztán Sörpocak tengernagy személyében egy rendkívül nehéz természetű szomszédot kap, akivel idővel összebarátkozik. 

A Ki más, mint Buhú úr rövid történeteiből Buhú úrral ismerkedünk meg, életkörülményeivel, szokásaival, szórakozásával, gondolkodásmódjával. No meg a három gyerekkel: Mikkoval, Rimmával és Timppával. 

A Buhú úrnak szomszédja lesz már kisregény, Buhú úr, Sörpocak tengernagy és a gyerekek kalandozásait mutatja be a föld alatti világban. Egyfajta, a mindennapok eseményeibe, érzéseibe, konfliktusaiba beavató regény ez gyerekek számára, hiszen a helyzetek sok olyan problámával szembesítik a kis olvasót, amelyekkel talán naponta küzdenek. Mind az öt szereplő érettebben, bölcsebben kerül vissza a föld színére. 

A Buhú úr elköltözik kisregény a mai városi élet abszurd körülményeire, helyzeteire világít rá. Buhú urat kilakoltatják erdőszéli házikójából, ugyanis pont arra vezet el az épülő autópálya. Egy többemeletes házban utalnak ki neki lakást. Buhú úr fokozatosan ismerkedik a halálosan ijesztő, zajos és bonyolult házzal, lifttel, szomszédokkal. Aztán a városi élettel, a tengerrel. Szerencséjére ismét találkozik a gyerekekkel, Sörpocakkal és Ernesztinával, akit még a föld alatti kalandozásai során ismert meg. Mégiscsak van valami, ami még a városi életben is menedéket nyújthat, ez pedig nem más, mint a szeretet.

Amint Buhú úr hazafelé sétált, az ég kristálytisztán ragyogott fölötte. A csillagok a helyükön fénylettek, a sárga, óriási hold éppen a feje fölött dagadozott nagy büszkén. A szél éjszakára elcsendesedett, ellenben a fagy annál csípősebbé vált. Minden, ami eddig nyirkos, nedves volt, szárazon repedezett, jegesen fénylett. De Buhú úr észre sem vette, hogy milyen hideg lett. Arra gondolt, milyen jó, hogy legalább egy embert ismer, s néha találkozhatnak. Ez még a komor és sötét életét is képes volt bevilágítani, s olyan tiszta jókedvre derítette, mint a frissen hullott, fehér hó.” (Edó)

************************

A tavaly 65 évet betöltő múmik és az eleve öregúrnak született Buhú mellett izgalmas színfolt a finn irodalomban Tatu és Patu, a két furavári fivér, akik Aino Havukainen és Sami Toivonen tollából és színvilágából keltek életre. A két lurkó tökéletesen beillik abba az enciklopédiaszerű világba, ahonnan ki-kikandikál az olvasók felé: mint két kis tudós, egyik vastag rózsaszín keretes szemüveggel, fúrnak, faragnak, csavaroznak, kitalálnak és feltalálnak. Nekik el is hiszi az olvasó, hogy amit mondanak, igaz: hogy van a világon pocsolyakészítő-gép és pfújosétel-kijelző, hogy az óvoda nagyon bonyolult, s hogy vannak a világon Emesék, akiknek nem könnyű az elalvás.
Tatu és Patu két csalafinta magyar lurkó is lehetne, de nem az: a világ, amelyben élnek, nagyon is finn. Egyik legizgalmasabb könyvüknek a 2007-ben megjelent Tatu és Patu Finnországát tartom (Tatun ja Patun Suomi), amely a megjelenési évében a legjobb ifjúsági könyvnek szánt Finlandia Junior díjat is kivívta. A lurkók révén különös varázsa lesz a finn furcsaságoknak, a szaunának, a középen lyukas rozskenyérnek és a Szent Iván-éji mulatságnak, a Juhannusnak. Azt is mondhatni, a fiúk nem mellékesen finnek: a sok színes rajzon egyszerre vannak elrejtve és kikarikírozva a finn szimbólumok, a Kalevala-ékszerek, a Marimekko-terítők, az Alvar Aalto-féle vázák, úgy, hogy a könyv bármely finn kultúra és civilizáció előadás szemléltető eszközeinek is beválna. Abban a világban, ahol a lurkók élnek, nincs rejtegetnivaló: megférnek egymás mellett a zöldek és feketék, fiatalok és öregek, finnek és svédek, a boldog, kerek családok, és az ugyanolyan boldog, gyermeküket egyedül nevelő anyák. Mi több, a fiúk világában szinte bárkiből lehet Mikulás, úgyhogy érdemes nagyon jó és ügyes gyermeknek lenni.
A Tatu és Patu könyvek közül Bába Laura magyar hangján négy kötet olvasható:
* Tatun ja Patun oudot kojeet (2005) = Tatu és Patu fura masinái (2007)
* Tatu ja Patu työn touhussa (2006) = Tatu és Patu a munka hevében (2008)
* Tatu ja Patu päiväkodissa (2004) = Tatu és Patu az óvodában (2010)
* Tatun ja Patun outo unikirja (2008) = Tatu és Patu fura altatókönyve (2011)

Ha a gnómszerű lurkók, Tatu és Patu, icipici emberek, akkor icipici emberek Mauri Kunnas kutyái is, a kétlábúak, akiknek szintén vannak kutyáik, négylábúak. Mauri Kunnas állatai hús-vér élőlények, akiknek van arcuk, embernevük, múltjuk, történelmük, irodalmuk, még eposzuk is. A finnek eposza a Kalevala, a kutyák eposza pedig a Kutyák Kalevalája. A kettő közötti hasonlóság nem véletlen, történetekben és ábrázolásában is sok a kapcsolódó elem: kutyákat hódít a kutyanőcsábász hírében álló kutya-Lemminkäinen, aki aztán porul jár, s akinek az édesanyja úgy fésüli össze a csontokat, ahogy a „nagyoknál”, az embereknél, Aleksi Gallen-Kallela Kalevala-ábrázolásán teszi.
Egy másik finn klasszikus regénynek, Aleksis Kivi Hét testvérének szintén létezik kutya-változata: a hét kutyatestvér is küzd az olvasás- és írástanulással, főleg az S betű a baj, s jajgatnak a varjú-kántornak, hogy miért nem születtek ők mókusnak, bezzeg akkor az élet. Az állatfigurák könnyeddé, légiessé teszik a cselekményt is: egyáltalán nem hat furcsának, hogy a világszép szűzleány rózsaszín pufók malac, a vőlegénye pedig, akiért búban eped, picusnyakkendős varjú.
Kunnas történetei egymástól függetlenek, egyenként is élvezhetők, a színvilág, a formák és a megközelítési mód viszont ad a műveknek egyfajta folytonosságot: visszatérő motívum például Hakkarainen úr, a holdkóros kecske és a képeket átszelő pók. Kunnas állatai gömbölydedek és Kunnas könyveit lapozgatva a világ nagyon kerek: élnek bennek sportolók is, és rokkerek. A Nagy sportkönyv a világon létező sportok enciklopédiája, a Nyrok City pedig képregényparódia.
A mai finn ifjúsági irodalomról elmondható, hogy színekben, képekben gazdag, és nem csak múmik és Mikulás. Még akkor sem, ha Mauri Kunnas történetei közül is a Mikulás-történetek örvendenek legnagyobb népszerűségnek: Kunnas Mikulását ismerik a japán és a thaiföldi gyermekek is. Magyarul eddig négy Kunnas-féle Mikulás-történet jelent meg: ,
* 12 lahjaa jolupukille (Mikulás 12 ajándékot kap), 1987
* Joulupukki ja noitarumpu (Mikulás és a varázsdob), 1995
* Tassulan tarinoita - Onnin paras joululahja (A legszebb karácsonyi ajándék), 2003
* Joulupukki (Mikulás), 2005

Képek pl. innen:
(Marika)
(Cimbora, 2o11)

2013. május 2., csütörtök

Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer ezen a nagy világon egy kicsi ország, s a kicsi országnak egy nagy városában egy kicsi királykisasszony. Ez a királykisasszony nem volt olyan szép, hogy a napra lehessen nézni, de rá nem, hanem olyan egyszerűen volt szép, mint te, vagy anyukád. Nézték is az emberek, gyönyörködtek benne, szép, loknis hajában, okos szemecskéjében, de a királykisasszony csak búslakodott, kesergett, hogy jaj, jaj, mi lesz vele, hogy fog ő így férjhez menni, hiszen semmi rendkívüli nincs benne, ahogy az a királykisasszonyok esetében lenni szokott. Nem vagyok sem sudár, sem karcsú, hanem olyan kicsi, gömbölyded, a hajam sem napzuhatag, hanem rakoncátlan gesztenye, suttogta maga elé, amikor a szobájában gunnyasztott.

S hát, mintha némiképp igaza lett volna a kicsi királykisasszonynak, mert a kérők, amikor megjelentek, s összefutottak vele a kapuban, a palota udvarán vagy a lépcsőfordulón, kedvesen rámosolyogtak, s megkérdezték, hol találják a királylányt? Azt hitték róla, valamelyik udvarhölggyel van dolguk. A királykisasszony hol azt felelte, hogy sajnos őfelsége már férjhez ment, hol azt, hogy megette a medve, hol meg azt, hogy éppen himlős, nem fogadhat látogatókat. A sok dalia, vitéz királyfi egy darabig még ácsorgott, téblábolt a palota körül, de aztán egy idő után mindenki elment dolgára, vagy másik országba feleség után kajtatni. A királykisasszony nagy szontyolodva nézett utánuk szobája ablakából, de a világért el nem árulta volna magát. Hogyne, gondolta magában, hogy aztán lássam a szemükben a csalódást, amikor kiderül a kilétem! Nem, ezt a szégyent nem élném túl. 

Egyszer aztán egy olyan királyfi érkezett a palotába, aki nem volt olyan erősen nagy vitéz, sem olyan túlságosan délceg, csak olyan egyszerűen délceg és vitéz, mint mondjuk te, vagy a te apukád. Ő is összefutott a kerítésnél a királykisasszonnyal, s ő is megkérdezte tőle, hol találja a palota fiatal úrnőjét, s neki is hazudott valamit a királykisasszony, mégpedig azt, hogy az úrnője éppen táncolni tanul, nem ér rá kérőkkel bíbelődni. No, ha nem, hát nem, gondolta a királyfi, aki többre tartja a táncot, mint a kérők fogadását, az bizony nem is való királynénak. S már ment volna is tovább dolgára, de volt valami a kis udvarhölgy mosolyában, amitől úgy érezte, inkább támasztja még egy kicsi ideig a kerítést. A királykisasszony sem futott vissza rögtön a szobájába sajnálni magát, hanem inkább tűrögette, csavargatta köténykéje csücskét, kis aranycipellőivel pedig a kavicsokat rugdosta, s egyre nagyobb zavarában egyre gyönyörűbbeket mosolygott.
Egyszer csak azt vették észre, hogy már jócskán beesteledett, így hát szépen elbúcsúztak egymástól. Amikor a királyfi a fogadóba ért, ahol megszállt, meglepődve vette észre, hogy tarsolyában egy nagy, érett alma gömbölyödött. Mivel aznap, a nagy kerítéstámasztásban nem ért rá enni, hát jóízűen elfogyasztotta a finom gyümölcsöt. Ennél finomabbat még életében nem evett. 

Másnap, ahelyett, hogy elutazott volna, ismét elment a palotához, de most már teljesen megfeledkezett a királykisasszonyról, abban reménykedett, ismét találkozik a mosolygós leánnyal. A királykisasszony már várta, lehajtott fejjel mosolygott, s aranycipellője orrával buzgón rugdosta a kavicsokat, mintha éppen csak véletlenül állt volna ki egy cseppet a kapuba. A királyfi, amikor a királykisasszony végre felemelte a fejét s rámosolygott, zavarában zsebre vágta a kezét, de ettől csak még nagyobb lett a zavara, mert a zsebében is egy szép, érett almát talált, pont olyat, mint azelőtt való este a tarsolyában. Gyanakodva méregette a leányt, de a leány továbbra is olyan ártatlanul állt ott a tisztes három lépés távolságban, mint egy tavaszi bárányfelhő.


 Harmadnap is odajárultak a kapuhoz, de most már egy kicsit közelebb álltak meg egymás mellett, s hogy, hogy nem, addig, s addig támasztották közösen a kerítést, míg a kezük egyszer csak összeért. S hát, ahogy egymásba kulcsolódott a kezük, érezték, valami nő, növekedik tenyerük között. Amikor széttárták tenyerüket, egy alma volt benne, szép, ép, roppanó húsú piros alma. Ha már ott termett az alma a tenyerükben, nem sokat teketóriáztak, hozzáláttak a közösen falatozáshoz, egy harapást a királylány, egy harapást a királyfi. 
A királylány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, vidáman mosolygott rá a járókelőkre, s azoknak hopp, hopp, vagy a tenyerükben, vagy a kalapjukon, tarisznyájukban, kötényük zsebében, sőt, némelyeknek még az orruk hegyén is, ott termett pár egészséges, piros alma. De a királyfi sem volt vak, hogy ezt a nagy almászást észre ne vegye, nem volt bizony, hanem jó nagy szemeket meresztgetett, s aztán egyszer csak derékon kapta a királykisasszonyt, átölelte s jól megcsókolta. – Én a tied, te az enyém, az sem érdekel, ha nem vagy királykisasszony, aki ilyen almákat tud mosolyogni, abból rossz királyné nem lehet. De bezzeg most már nem hazudozott a királykisasszony, hanem elmondta a színtiszta igazat, s csaptak akkora lakodalmat, hogy az almástészta egyik vége egészen a küszöbünkig ért. Itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a fahéjillatú végibe.
(Bak Sára almarajzai) 

2013. május 1., szerda

Hejppilimppi és Puxamuxa



Lujzi csendesen üldögélt. Egyedül volt, és csendben. Éppen nem kopogott senki, nem locsantották szembe egy veder vízzel, nem visibált egy egész kölyöksereg a fülébe, s Samu sem nótázott, húsvét óta ugyanis elég gyakran nótázik, csak úgy. Holnap indulnak haza. Végül is, nem volt olyan rossz ez a nyaralás, bár nem éppen így képzelte el, amikor elindultak. Azt hitte, nyugodt lustálkodás vár rájuk, ehelyett még lélegezni is alig volt idejük. És éppen csak hogy találkoztak, mindenki állandóan valahol éppen volt. Samu a faluban csámborgott, a gyermekekről legtöbbször fogalma sem volt, hogy merre lófrálnak, ő pedig elég gyakran ruccant át a szomszédba. Lujzi, amikor idáig ért gondolataiban, elmosolyodott. Figura egy monyó ez a Jucika, és milyen jó barátnők lettek! Ekkor kopogtak, és már toppant is be Rózsika monyó. Lujzi örömmel fogadta. Rózsika monyóról kiderült, hogy ő a kolozsvári gyöngyvirág monyónak, Gyöngyikének a nagynénje. Ő a rózsákat rendezi. Minden télen megálmodja, hogy milyen legyen a következő nyár rózsáinak az illata. Tavasszal aztán megrendeli az illatokat a fő Illatmonyótól, aki május elejére el is küldi neki szélpostával. Rózsika monyótól az egész padlás megtelt édeskés, mégis könnyed rózsillattal. – Kedves Lujzi, nagyon fontos dologban jöttem. Tudja, a tegnap esszeült a kupaktanács és úgy döntöttünk, hogy nem mehetnek így haza a gyermökök.  Lujzi ijedten felpattant: - Miért, mit történt? Valami baj van az ikrekkel?!– Nyugodjon meg, kedves, nem történt semmi, de fog. S nem baj, csak keresztelő. Elkéröm a gyermökököt, szeretnék a keresztanyjik lenni.

Lujzi zavartan, csendben ült. Most jól fogna Samu, de bezzeg Samu valahol kódorog Lajival. – Ne izguljon, kedveském, magának semmit nem kell csinálni, csak készítsön egy jó nagy adag diókrémöt, olyant, amilyennel Jucikát megkínálta volt, s mü a többit intézzük. Tudja, nem illik az, megkereszteletlenül hagyni a gyermökököt. A gyermökelkérésről pedig annyit, hogy ez nálunk így szokás. Na, jöjjön pusziljam meg drága kománé, erősen örvendök, hogy nem utasította vissza, de, igaz, azt sem illik.
Azzal Rózsika monyónéni cuppantott kettőt Lujzi kipirult orcáira, s már csak az illatfelhő jelezte, hogy ott járt. Lujzi ott maradt az illatos csendben az illikek és a szokások társaságában.  Aztán úgy döntött, nekilát a diókrémnek, főzés közben majd csak kitisztulnak a gondolatai.

Amire készen lett, már kiabált is az udvarról Rózsika: - Lujzi kománé, jöjjön drága, mett elkésünk a keresztelőből.   
Lent már jó sokan összegyűltek. Ott volt Herrmonyó, mellette Jucika és Laji, no meg a házimonyó is, aki most teljes ünnepi önmagát megmutatta, Gyöngyike, a gyöngyvirágmonyó, aki hazasuhant a keresztelőre, mellette állt a nagybátyja, Nárcisz bácsi, aki Rózsika férje, Kicsisüsü és Nagysüsü legújabb barátaikkal, valami félsüsükkel, no meg egy rakás monyókölyök. És természetesen az ikrek, a monyólány gyönyörű fehér ruhában, fehér orgonavirág koszorúval a fején, a monyófiú pedig lila ruhában, fején lila orgonavirág koszorúval. Mellettük virított Samu, akkora mosollyal az arcán, mint egy felfordított szivárvány.  – No, mehetünk - adta ki a parancsot Rózsika,  - az orgonafánál vár münköt Boroszlán. Éppeg most van az orgonavirágzás ideje, s ezétt ez alkalommal ő lesz a tisztöletös. Amikor odaértek, Lujziba az ijedtségtől bennrekedt a szusz . Az orgonafa alatt egy igazi monyoroszlán ült, farkával idegesen seperte a földet.
-          Rózsika, biztos maga abban, hogy ez a monyoroszlán megkeresztelni, nem pedig
megebédelni fogja a gyermekeinket? kérdezte fogvacogva a monyóanya frissensült kománéjától.
 – Jaj, lelköm, hogy es képzöl ilyen bolondságokot, dehogy fogja megebédölni őköt, csak priccol réjik egy kicsi vizet, s osztáng készön es vannak. No s még az orgonák és összes monyók és összes lényök és összes összesök, és a mindezökön túli és feletti áldását kéri réájuk, s ennyi, ilyen egyszerű.
Lujzi nyelt egyet. Rózsikának lehet, hogy egyszerű, de neki nagyon is bonyolult. Semmit sem értett. S már megint ez a víz. Ezentúl csak olyan helyre megyünk nyaralni, aminek a nevében nem szerepel víz, döntötte el magában.

De ezúttal semmi vészes nem történt. Boroszlán egy fehér orgonavirág kelyhéből egy pici vizet priccolt a monyólány fejére: - Ezönnel béfogadunk a nevén nevezhető, és ezáltal megismerhető, és megvédelmezhető monyóvilágba. Monyóságodban a neved....öööö, mi legyen a léánka neve? nézett Boroszlán kérdőn Lujzira. – Hejppilimppi, vágta rá Lujzi gondolkodás nélkül, de hogy honnan jött a hirtelen ihlet, nem tudta volna megmondani. Boroszlán folytatta: - Monyóságodban a neved mostantól  Hejppilimppi lesz. Viseld egészséggel és örömmel ezt a csilingölő, szépön csengő nevet. Ezután a monyófiú fejére priccolt egy lila orgonavirág kelyhéből pár csepp vizet: - Ezönnel béfogadunk a nevén nevezhető, és ezáltal megismerhető, és megvédelmezhető monyóvilágba. Monyóságodban a neved....öööö, mi legyen a fiúcska neve? nézett Boroszlán kérdőn Samura. – Puxamuxa, vágta rá Samu gondolkodás nélkül, de hogy honnan jött a hirtelen sugallat, nem tudta volna megmondani. Boroszlán pedig folytatta: - Monyóságodban a neved mostantól Puxamuxa lesz. Viseld egészséggel és örömmel ezt a férfiason, határozottan hangzó nevet.

Márkus lelkendezve rohant be: - Anyaaaa, ünneplőben az egész monyótársaság. Ott vannak a szomszédban, az orgonafa alatt, vajon mit csinálnak? - Lehet, hogy búcsúbulit tartanak? Holnap elutazunk. Menj te is egy búcsújátszásra a szomszédokhoz. – Jóóóó, kacskaringózott a kiáltás eliramló kisfiam nyomában. Este aztán, már félálomban, azt motyogta: - Tudod mit csináltak a monyók? Kereszteltek. A monyólány neve valami Hejpalinta, a fiúé pedig valami Buxaruca, vagy valami ilyesmi.  No, ettől kiszökött az álom a szememből. Hogy tudtak ilyen furcsa nevet adni ezek a monyók a gyermekeiknek? Pedig eddig egészen normális monyóknak tűntek...