2013. április 2., kedd

Húsvét



Samu az ágyban kávézott. Teljesen elégedett volt a nyaralásukkal. Jucika férje, Laji, egész rendes monyó. Kiderült, hogy szegről-végről még rokonok is, ő ugyanis patakmonyó. Az a dolga, hogy amikor már vészesen felgyűl a patakban a szemét, akkor az üres műanyagüvegekkel, rongyokkal és egyéb kacatokkal valahol eldugaszolja a patak lefolyását, így az emberek kénytelenek kitakarítani a pataknak azt a részét. Mesélte, régebb a patakmonyó arra vigyázott, hogy a pipék és a kicsi récék ne ússzanak le a patakon egészen addig, ahol az az Oltba ömlik, nehogy a folyó sebes sodrása elragadja őket. Drága kis állatkákkal, nem egy csomó bűzös szeméttel bíbelődött. Hiába, változnak az idők, sóhajtozott Samu, de olyan jó volt a fészek, a kávé, a kilátás, hogy valahogy sehogy sem akaródzott elkámpicsorodnia. 

Ekkor kopogtattak, hallotta, amint Lujzi ajtót nyit, s ekkor, jesszus, egy velőtrázó sikoltás táncoltatta meg a ház cserepeit. A következő pillanatban suppogást hallott és Lujzi mérges kiabálását: - Nesze, Laji, nesze, mégis mit merészel? Elment magának az esze, vagy mi lelte?! Amikor Samu az ajtóhoz ért, a csuromvizes Lujzi a kezében levő dörgölővel jó nagyokat dörgölt oda Lajinak, mellettük egy üres veder állt. – Álljon meg a menet, mi folyik itt? próbált közbeavatkozni az elképedt vízimonyó. – Most már semmi, kiáltotta mérgesen Lujzi, s többé nem is fog itt soha semmi folyni, az sem érdekel, ha ezért idenő a Szaraha. – Legfennebb vér a képömből, ha a kedves szomszédasszony abba nem hagyja a vereködést, somolygott Laji a bajsza alatt, miközben a karjával védekezett. – Méghogy én verekszem, paprikázódott fel megint Lujzi, aki előbb egy pillanatra megnyugodott férje jelenlététől, - maga kezdte! Én kinyitottam magának az ajtót, s maga zsupsz, jól szembeloccsintott egy veder vízzel. – Jaj Lujzi drága, igazán meg ne haragudjon, húsvét van, gondoltam, megöntözöm, nehogy elhervadjék. – Hát mi vagyok én, büdöslízi? Ha még Lízi lennék, de Lujzi vagyok, s az sem érdekel, hogy húsvét van. 

Samunak bevillant valami, hát persze, a szomszéd patakmonyó, s úgy néz ki, ők még őrzik a vízzel locsolkodás hagyományát. Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatal korában, amikor még hamvas nőszirom színű volt a bundája szőre, ő is derékon kapta a vízimonyó lányokat és, ha éppen esett, jól belecsobbantotta őket a csatornába, ha nem, akkor meg a csatornák alatt álló, esővizet gyűjtő hordókba. Lujzi épp az urának akart esni, hogy mit áll ott, mint Bálám szamara, miért nem fogja pártját, de hűlt helyét találta. Amire felocsúdott, már csak a trappolásuk hallatszott. Azt hitte, az ura kergeti Lajit s most majd jól móresre tanítja. Kinézett a padlásablakon, s hát látja, hogy Samu és Laji egymás vállát átölelve masíroznak kifelé, kezükben egy-egy vederrel, és éppen belebotolnak a ház előtti kiskertben, rövidebb nevén kuckóban lábatlankodó monyófiúba. – Hová mész, apa? – kérdezte a monyófiú. Samu büszkén kacsintott a fiára: - Édes fiam, locsolni megyek, eredj, szerezz  valahonnan egy vedret, kerítsd elő a többi monyógyereket, s igyekezz utánuk, nehogy lemaradj a húsvéti locsolkodásról. 

Lujzi azt hitte, menten lefordul. Úgy, ahogy volt, csuromvizesen, átviharzott Jucikához. A szomszéd Lajiné, ahogy meglátta Lujzit, hangos kacagásba fogott. – Tudom, drágám, tudom, hogy mi a baja, de egyet se búsuljon, holnap, húsvét harmadnapján mü locsolunk, az asszonyok. Segítök magának, s ketten, szerre, elkapjuk ezököt a mü nagylegény férjeinköt. Addig es, kerüljön beljebb, eppeg lefőtt a kávé.

Visításra ébredtem. Kirohantam az előszobába és majd letapodtam az iszkirillő monyókat. Samu és Laji, a szomszéd monyó egy-egy vederrel a kezükben rohantak valahová. Hirtelen eszembe jutott, hogy locsoló hétfő van, húsvét másodnapja. És az is, hogy volt olyan húsvétom is, amikor három rend ruhát kellett váltanom. Mindig olyanoktól kaptam a nagy adag vizet a nyakamba, szoknyám alá, dekoltázsomba, akiktől nem is számítottam, akik csak ültek nagy jámboran, s még a pálinkához is alig értek hozzá. Vajon van Lujzinak amivel megkínálnia a locsolóit, suhant át a gondolat a fejemen, majd el is hessegettem, hogy eh, biztosan van, főleg, hogy egy vízimonyó felesége, nagyon készülhetett az ünnepre. Miközben visszamentem a szobába, kisfiam mellé, reménykedtem, hogy amire ő megnő, nem fog teljesen kiveszni a vízzel locsolás régi, jó szokása.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése