2013. április 4., csütörtök

A két fehér szék meséje


Volt egyszer, hol nem volt, ott, ahol a házak tiritarkán nyújtóznak az égig s hadonászva próbálják elkapdosni kéménykezükkel a szivárványt, na pont ott volt két szék. Látszólag semmi különös nincs abban, hogy ott, ahol van sok ház, akad két szék is. Csakhogy ez a két szék fehér volt. Na és, szólsz közbe türelmetlenül, hiszen két fehér székünk még nekünk is van, sőt, néha még három is. Igaz, felelem, de abban a városban semmi más nem volt fehér, csak ez a két szék. Tényleg? Tényleg. 

Senki nem tudja, mi történt a fehérekkel, mert szinte észrevétlenül tűntek el a városkából, mintha elmenekültek volna, vagy valaki kicsempészte volna őket. Csak nagy nagy tiritarkaság maradt, pont mint a cigányasszony rokolyáján, vagy még különb. Mivel ez egy igen déli városkában történt, még télen sem hiányzott senkinek a fehér, ugyanis itt még a hó sem hullt. A lepedők néha felsóhajtottak, de a lepedők nem az emlékező-tehetségükről híresek, így, mire sóhajtásuk végére értek, már el is felejtették, hogy valaha is remegtette meg valamiféle vágyakozás dagadozó keblüket, csak lebegtették csücskeiket a ruhaszárító kötélen, mint valami vonatozó óvodások a mindenféle kezükbe akadót. Aztán a fehérek után eltűntek a macskák. Hogy miért pont a macskák követték a fehéreket? Nos, erre is akadt aztán pár elmélet, de én csak azt mesélem el, ahogy volt. A macskák után a házak kicsit lejjebb eresztették szivárványhadonászó kéményeiket, a kutyák pedig egy idő után elhallgattak. Nem tűntek el, csak elhallgattak. Aki ismeri a kutyákat, az tudja, ha egy kutya elhallgat, az olyan, mintha eltűnne, még akkor is, ha ott van. Ezután már senki nem fog csodálkozni  a nagy bajon, ami bizony előbb, mint utóbb, bekövetkezett. Az embereknek lógni kezdett az orruk. Kicsi idő múlva a fülük is, aztán a karjuk, a hasuk, a szemhéjuk, a hajuk, a bajszuk. Tele lett a város és a városka házai ilyen löttyedt-fittyedt emberekkel, rossz volt rájuk nézni. Ők is tudták ezt, mert többé nem leskődtek be a házak ablakán, hogy szép, kucifántos frizurájukat, kackiás bajszukat megbámulják, de még egymásra sem igen néztek, s lassacskán még az utcákról is elmaradoztak. S ezzel az elmaradozással eltűnt az utolsó fehér is a városból, a szemek fehérje. A házak egy darabig még kémlelték az utcákat, egymás ajtaját, kapuját, ablakát, de bizony senki és semmi nem mozdult, sem földön, sem égen, így hát egy idő után ők is lehunyták szemüket. 

Aztán egyszer csak ebbe a nagy moccanatlanságba megérkezett két szék. Feketék, porosak, koszosak voltak. Nem lehet pontosan tudni, hogy honnan érkeztek, padlásról-e, vagy pincéből, de a lényeg az, hogy egyszerre érkeztek, ketten. És erősen szutykosak voltak. Leültek a városka főtetére, mintha csak egy padra, padi pletykára, olyan jó vénassznyosan. Egy idő után, miután jó ráérősen kiüldögélték magukat, azt mondta az egyik szék a másiknak: - Mesélj. És az elkezdett mesélni mindazokról, akik valaha ültek, álltak, szerettek rajta, azokról is, akik fejbe verték egymást vele, azokról is, akik rátámaszkodtak virág- és cseresznyeszedés közben. Ahogy így mesélt, mesélt, köréjük gyűltek a házak, izgatottan hallgatták-lesték a szék szavait, aki olyan szépen mesélt az ő egykori lakóikról. A házak a nagy bámészkodásban, álmélkodásban akkora  szemeket, szájakat tátottak, mint egy csűrkapu. A székek pedig egyre tisztábbak, egyre fehérebbek lettek. Ezt pontosan tudom, mert azon a széken, amelyik a mesét hallgatta, én ültem, akkor épp a láthatatlan fodros ruhám volt rajtam. És még valamit pontosan tudok, hogy egyszer csak a zöld háznak a kéménye mögött valami fittyfirittyesen kandikálót vettem észre. Aztán kacskaringózni kezdett a házak tetején és a következő pillanatban felhangzott egy olyan jó irgumburgumos kutyaugatás. Aztán azoknak a házaknak a kapuja körül, amelyek a székekhez a legközelebb állottak, valami fehéres fény kezdett ragyogni. De azt már ne kérdezzétek, hogy a fény éppen ment-e befele, vagy éppen jött-e kifele, mert nem azt mondtam, hogy a fényről fogok mesét mondani, hanem azt, hogy a két fehér székről. S azt el is mondtam. Így volt, a két fehér szék meséje ennyi volt.


Zalai Károly e csodaszép képe ihlette mese lett :)

1 megjegyzés:

  1. Szeretem a szavaidat, a szófűzésedet, gondolatfűzésedet. Olyan eredeti!

    VálaszTörlés