2013. április 29., hétfő

Beszóltam neki



Beszóltam neki, mondja a pesti metrón egy fiú a másiknak. Valamiért ottragad a fülemben, és most, amikor nektek írok, egy picit, mint egy kései visszhang, megszólal, megszólít. Mi ezt nem használjuk, legalábbis az én ismeretségi körömben ezt nem szokták használni, hanem inkább azt, hogy jól odamondtam neki, megmondtam neki a véleményem stb., talán, mert beszólni a szomszédhoz szólunk be, hogy lássuk, mit csinál, vagy a szüleinknek szóltunk be kamasz korunkban, hogy tudják, hazajöttünk. 

Az egyik legérdekesebb beszólási történetet eddig egy nyelvész tanárbácsitól, Szilágyi N. Sándortól hallottam. Ő mondta, az 1600-as évek Kolozsvárosában még az a szokás járta, hogy nem voltak függönyök, az emberek nyíltan éltek, nem volt rejtegetnivalójuk. És nem csak nyíltan, hanem olyan kölcsönhatásban, aminek én már csak kései maradékával találkozhattam. Ezek szerint ha valaki elment egy ház előtt, ahonnan illetlen vihogás vagy veszekedés vagy csúnya szavak használata szűrődött ki, és az ablakon betekintve még esetleg valami botrányos viselkedést is látott, simán bemehetett a házba és megróhatta a lakókat. Elmondhatta nekik, hogy így nem viselkedünk, és ezt a lakók nem vették zokon. 

Én ennek már csak azt a változatát kaptam el, hogy az egész falu nevelt minket. Ha helytelenkedtünk az utcán, bármelyik felnőtt helyre rakhatott, és ezt nem vettük zokon. Nemhogy nem úszítottuk rá a szüleinket az illető felnőttre, hanem behúztuk a nyakunkat, s hallgattunk a hülyeségeinkkel, nehogy még a szüleinktől is megkapjuk a magunkét. És ez így volt rendjén, mindenki ismert mindenkit, s ha jót akartunk magunknak, akkor még akkor is, amikor elszabadultunk ottonról, igyekeztünk úgy viselkedni, hogy hírünk ne hallják. Mert, hegy heggyel nem, de ember emberrel találkozik. S nem szerettük volna, hogy a hírünk hamarább hazaérjen, mint mi, s aztán azzal várjanak, hogy hogy viseltük magunkat. Mert biza néha nehezebben viseljük magunkat, mint akár egy kényelmetlen ruhát. 

Nektek talán már az én történetem is, ami időben nem olyan távoli, mint mondjuk  Mátyás király kora, már sci-fi-nek tűnhet. Hogyan, hogy egy másik felnőtt, akinek semmi köze hozzám, se nem tanárom, se nem rokonom, csak úgy belém kössön, megszólítson? mondhatjátok felháborodva. És közben talán nem is látjuk, hogy egy hatalmas nagy faluba költözünk be lassan mindannyian, önkéntesen, az internet és közösségi oldalak falujába, ahol ugyanolyan kendőzetlenül mutatjuk meg szobánkat, lelkünk tereit, mint a függöny nélküli időkben. 

S bárki ugyanúgy bejön és beszól. 

De míg régen az emberek egy igazi falu vagy város, tehát egy igazi közösség tagjai voltak, mindenki ismert mindenkit, s az idegent teljesen másképp kezelték, mint a helybélit (vendégül látták, kifaggatták, s bár ismerkedtek vele, nem örültek neki, ha például a ház lányának kezdte csapni a szelet, ugyanis nem ismerték sem anyját, sem apját, nem tudták, mi addig életének története), addig manapság az igazi házakat igazi hatalmas kerítések, kapuk és kapucsengők védik, a legbelső szobába meg szinte akárkit beengedünk, névtelen idegeneket, senki-háziakat is, és nem is vesszük észre, hogy önként megengedjük nekik, hogy kedvükre beszóljanak nekünk, ott randalírozzanak, ahol akarnak. Amikor tehát a netfaluban éldegélsz, tudd, nem árt, ha néha odahúzod a függönyt.

Betűtől betűig



Van egy unokahúgom, aki körülbelül annyi idős, mint ti. Amikor kicsi volt, nagy volt közöttünk a rajongás, aztán eltávolodtunk egymástól. Most úgy alakult, hogy gyakrabban kell Budapestre járnom, ő ott tanul, így találkozgatunk, ismerkedünk. Néha felkapom a fejem, nyelvileg igyekszem tartani vele a lépést, de nem mindig sikerül. Milyen nyelvet beszél ő? Olyat, mint én, hiszen ő is magyarul beszél, s mivel egyik lába erdélyi, az erdélyi magyar alapja is megvan. Mégis, figyelnem kell, ébernek lennem, hogy ne veszítsük el az egymáshoz vezető fonalat. 

Húsz évvel vagyok idősebb, mint ő, akár mint ti is. Amikor én voltam tizenöt éves, a harmincöt éveseket már jócskán öregeknek láttam, olyanoknak, akiknek az idejük már lejárt, és úgy képzeltem, most már az én időm jön. Most pedig itt állok, a magam harmincöt „lejárt” időmmel, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy nekem kámpec. Sőt, nagyon szeretem, hogy most vagyok annyi, amennyi. Hogy világi forgatagból már annyi minden mögöttem, és, ha szépen sikerül élnem, csendesebb hullámzásokból még jó sok állhat előttem. Féluton az unokák és nagyszülők között beszélgetek emberekkel, írogatok, embereknek, akikkel összehoz a sorsom. És elgondolkodom azon, hogy vajon ti ezekből az edóságokból mit értetek meg? És hogy ki ír belőlem, amikor nektek írok? Mert a ti tini nyelvetek által már nem tudok hozzátok kapcsolódni, mert  én már nem értem, csak igyekszem kapiskálni. Maradnak a saját tinikori tapasztalataim, és azok, amelyeket most is szerzek, élek, és amelyekről úgy gondolom, hogy esetleg meg tud érinteni bennetek egy hangot, egy mosolyt. 

Egy szeletke belőlem, ami, mégis, tükröz engem is teljesen, odakívánkozik egy szeletkéhez belőletek, amiben magára ismer, s reméli, hogy ez az ismeretség kölcsönös. Milyen kiszámíthatatlanul izgalmasak az ilyen ismerkedések! Elindítok egy gondolatsort, kiküldöm a világba, egy nagyjából behatárolt korosztályhoz, és nem tudom, hogy érik-e, gurul-e, él-e tovább ez a gondolat, ez a kicsike világ, ami elindul, a másik ember kicsike világában. Lesz-e ebből találkozás? Lesz-e ebből a két kicsi világból egy nagy, tágas? Minden gondolatunk, szavunk, tettünk egy ilyen kicsi világelindítás, vagy, jó, talán egy szeletke világé. Indítjuk útjára magunkból, és reménykedünk, hogy amire bumeráng hajítófánk hozzánk visszatér, sok csoda üli meg fáját. 

De a csodák nem ott kint teremnek, hanem itt bent. S ha már startból ezt a csodát, ami mi vagyunk, küldjük ki a világba, akkor minden bizonnyal előbb-utóbb ezt hozza vissza nekünk a hajítófánk. Ezért fésülgessük gondolatainkat, mosdatgassuk szavainkat, virágoztassuk tetteinket, és akkor megtörténik a szinte hihetetlen, hogy világszeletek egymásra ismernek, találkoznak, s még a nagy korkülönbségek ellenére is, igazából, szemtől szembe, lélektől lélekig, vagy csak betűtől betűig egymással elbeszélgetnek.
(Megjelent májusi Cimborában)

2013. április 23., kedd

A sepsiszentgyörgyi Huhuuban direkt monyólépcsők lépegetnek fel és alá


Érdekes a Huhuuban az egyik terem, a monyók kedvükre masírozhatnak benne, hiszen direkt nekik lépcső van ott, téglából. De ez még semmi, ez a lépcső felfele is és lefele is tud menni. Amikor pedig áll, akkor a monyóknak fel is út, le is út. Szerintem lefele inkább a gyerekmonyók lépegethenek, nem hiszem, hogy az öregebbecskék bírnák a sok fejbevértódulást, de, végül is, ki tudja. Szép térben voltam, jó emberekkel, embert próbáló kérdésekkel :), csupamosolyokkal. Ha másért nem is, már csak az ilyen élményekért is érdemes volt a monyóknak erre a világra jönniük :)


 Kicsike beszámoló és sok szép kép itt.




2013. április 4., csütörtök

A két fehér szék meséje


Volt egyszer, hol nem volt, ott, ahol a házak tiritarkán nyújtóznak az égig s hadonászva próbálják elkapdosni kéménykezükkel a szivárványt, na pont ott volt két szék. Látszólag semmi különös nincs abban, hogy ott, ahol van sok ház, akad két szék is. Csakhogy ez a két szék fehér volt. Na és, szólsz közbe türelmetlenül, hiszen két fehér székünk még nekünk is van, sőt, néha még három is. Igaz, felelem, de abban a városban semmi más nem volt fehér, csak ez a két szék. Tényleg? Tényleg. 

Senki nem tudja, mi történt a fehérekkel, mert szinte észrevétlenül tűntek el a városkából, mintha elmenekültek volna, vagy valaki kicsempészte volna őket. Csak nagy nagy tiritarkaság maradt, pont mint a cigányasszony rokolyáján, vagy még különb. Mivel ez egy igen déli városkában történt, még télen sem hiányzott senkinek a fehér, ugyanis itt még a hó sem hullt. A lepedők néha felsóhajtottak, de a lepedők nem az emlékező-tehetségükről híresek, így, mire sóhajtásuk végére értek, már el is felejtették, hogy valaha is remegtette meg valamiféle vágyakozás dagadozó keblüket, csak lebegtették csücskeiket a ruhaszárító kötélen, mint valami vonatozó óvodások a mindenféle kezükbe akadót. Aztán a fehérek után eltűntek a macskák. Hogy miért pont a macskák követték a fehéreket? Nos, erre is akadt aztán pár elmélet, de én csak azt mesélem el, ahogy volt. A macskák után a házak kicsit lejjebb eresztették szivárványhadonászó kéményeiket, a kutyák pedig egy idő után elhallgattak. Nem tűntek el, csak elhallgattak. Aki ismeri a kutyákat, az tudja, ha egy kutya elhallgat, az olyan, mintha eltűnne, még akkor is, ha ott van. Ezután már senki nem fog csodálkozni  a nagy bajon, ami bizony előbb, mint utóbb, bekövetkezett. Az embereknek lógni kezdett az orruk. Kicsi idő múlva a fülük is, aztán a karjuk, a hasuk, a szemhéjuk, a hajuk, a bajszuk. Tele lett a város és a városka házai ilyen löttyedt-fittyedt emberekkel, rossz volt rájuk nézni. Ők is tudták ezt, mert többé nem leskődtek be a házak ablakán, hogy szép, kucifántos frizurájukat, kackiás bajszukat megbámulják, de még egymásra sem igen néztek, s lassacskán még az utcákról is elmaradoztak. S ezzel az elmaradozással eltűnt az utolsó fehér is a városból, a szemek fehérje. A házak egy darabig még kémlelték az utcákat, egymás ajtaját, kapuját, ablakát, de bizony senki és semmi nem mozdult, sem földön, sem égen, így hát egy idő után ők is lehunyták szemüket. 

Aztán egyszer csak ebbe a nagy moccanatlanságba megérkezett két szék. Feketék, porosak, koszosak voltak. Nem lehet pontosan tudni, hogy honnan érkeztek, padlásról-e, vagy pincéből, de a lényeg az, hogy egyszerre érkeztek, ketten. És erősen szutykosak voltak. Leültek a városka főtetére, mintha csak egy padra, padi pletykára, olyan jó vénassznyosan. Egy idő után, miután jó ráérősen kiüldögélték magukat, azt mondta az egyik szék a másiknak: - Mesélj. És az elkezdett mesélni mindazokról, akik valaha ültek, álltak, szerettek rajta, azokról is, akik fejbe verték egymást vele, azokról is, akik rátámaszkodtak virág- és cseresznyeszedés közben. Ahogy így mesélt, mesélt, köréjük gyűltek a házak, izgatottan hallgatták-lesték a szék szavait, aki olyan szépen mesélt az ő egykori lakóikról. A házak a nagy bámészkodásban, álmélkodásban akkora  szemeket, szájakat tátottak, mint egy csűrkapu. A székek pedig egyre tisztábbak, egyre fehérebbek lettek. Ezt pontosan tudom, mert azon a széken, amelyik a mesét hallgatta, én ültem, akkor épp a láthatatlan fodros ruhám volt rajtam. És még valamit pontosan tudok, hogy egyszer csak a zöld háznak a kéménye mögött valami fittyfirittyesen kandikálót vettem észre. Aztán kacskaringózni kezdett a házak tetején és a következő pillanatban felhangzott egy olyan jó irgumburgumos kutyaugatás. Aztán azoknak a házaknak a kapuja körül, amelyek a székekhez a legközelebb állottak, valami fehéres fény kezdett ragyogni. De azt már ne kérdezzétek, hogy a fény éppen ment-e befele, vagy éppen jött-e kifele, mert nem azt mondtam, hogy a fényről fogok mesét mondani, hanem azt, hogy a két fehér székről. S azt el is mondtam. Így volt, a két fehér szék meséje ennyi volt.


Zalai Károly e csodaszép képe ihlette mese lett :)

2013. április 2., kedd

Húsvét



Samu az ágyban kávézott. Teljesen elégedett volt a nyaralásukkal. Jucika férje, Laji, egész rendes monyó. Kiderült, hogy szegről-végről még rokonok is, ő ugyanis patakmonyó. Az a dolga, hogy amikor már vészesen felgyűl a patakban a szemét, akkor az üres műanyagüvegekkel, rongyokkal és egyéb kacatokkal valahol eldugaszolja a patak lefolyását, így az emberek kénytelenek kitakarítani a pataknak azt a részét. Mesélte, régebb a patakmonyó arra vigyázott, hogy a pipék és a kicsi récék ne ússzanak le a patakon egészen addig, ahol az az Oltba ömlik, nehogy a folyó sebes sodrása elragadja őket. Drága kis állatkákkal, nem egy csomó bűzös szeméttel bíbelődött. Hiába, változnak az idők, sóhajtozott Samu, de olyan jó volt a fészek, a kávé, a kilátás, hogy valahogy sehogy sem akaródzott elkámpicsorodnia. 

Ekkor kopogtattak, hallotta, amint Lujzi ajtót nyit, s ekkor, jesszus, egy velőtrázó sikoltás táncoltatta meg a ház cserepeit. A következő pillanatban suppogást hallott és Lujzi mérges kiabálását: - Nesze, Laji, nesze, mégis mit merészel? Elment magának az esze, vagy mi lelte?! Amikor Samu az ajtóhoz ért, a csuromvizes Lujzi a kezében levő dörgölővel jó nagyokat dörgölt oda Lajinak, mellettük egy üres veder állt. – Álljon meg a menet, mi folyik itt? próbált közbeavatkozni az elképedt vízimonyó. – Most már semmi, kiáltotta mérgesen Lujzi, s többé nem is fog itt soha semmi folyni, az sem érdekel, ha ezért idenő a Szaraha. – Legfennebb vér a képömből, ha a kedves szomszédasszony abba nem hagyja a vereködést, somolygott Laji a bajsza alatt, miközben a karjával védekezett. – Méghogy én verekszem, paprikázódott fel megint Lujzi, aki előbb egy pillanatra megnyugodott férje jelenlététől, - maga kezdte! Én kinyitottam magának az ajtót, s maga zsupsz, jól szembeloccsintott egy veder vízzel. – Jaj Lujzi drága, igazán meg ne haragudjon, húsvét van, gondoltam, megöntözöm, nehogy elhervadjék. – Hát mi vagyok én, büdöslízi? Ha még Lízi lennék, de Lujzi vagyok, s az sem érdekel, hogy húsvét van. 

Samunak bevillant valami, hát persze, a szomszéd patakmonyó, s úgy néz ki, ők még őrzik a vízzel locsolkodás hagyományát. Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatal korában, amikor még hamvas nőszirom színű volt a bundája szőre, ő is derékon kapta a vízimonyó lányokat és, ha éppen esett, jól belecsobbantotta őket a csatornába, ha nem, akkor meg a csatornák alatt álló, esővizet gyűjtő hordókba. Lujzi épp az urának akart esni, hogy mit áll ott, mint Bálám szamara, miért nem fogja pártját, de hűlt helyét találta. Amire felocsúdott, már csak a trappolásuk hallatszott. Azt hitte, az ura kergeti Lajit s most majd jól móresre tanítja. Kinézett a padlásablakon, s hát látja, hogy Samu és Laji egymás vállát átölelve masíroznak kifelé, kezükben egy-egy vederrel, és éppen belebotolnak a ház előtti kiskertben, rövidebb nevén kuckóban lábatlankodó monyófiúba. – Hová mész, apa? – kérdezte a monyófiú. Samu büszkén kacsintott a fiára: - Édes fiam, locsolni megyek, eredj, szerezz  valahonnan egy vedret, kerítsd elő a többi monyógyereket, s igyekezz utánuk, nehogy lemaradj a húsvéti locsolkodásról. 

Lujzi azt hitte, menten lefordul. Úgy, ahogy volt, csuromvizesen, átviharzott Jucikához. A szomszéd Lajiné, ahogy meglátta Lujzit, hangos kacagásba fogott. – Tudom, drágám, tudom, hogy mi a baja, de egyet se búsuljon, holnap, húsvét harmadnapján mü locsolunk, az asszonyok. Segítök magának, s ketten, szerre, elkapjuk ezököt a mü nagylegény férjeinköt. Addig es, kerüljön beljebb, eppeg lefőtt a kávé.

Visításra ébredtem. Kirohantam az előszobába és majd letapodtam az iszkirillő monyókat. Samu és Laji, a szomszéd monyó egy-egy vederrel a kezükben rohantak valahová. Hirtelen eszembe jutott, hogy locsoló hétfő van, húsvét másodnapja. És az is, hogy volt olyan húsvétom is, amikor három rend ruhát kellett váltanom. Mindig olyanoktól kaptam a nagy adag vizet a nyakamba, szoknyám alá, dekoltázsomba, akiktől nem is számítottam, akik csak ültek nagy jámboran, s még a pálinkához is alig értek hozzá. Vajon van Lujzinak amivel megkínálnia a locsolóit, suhant át a gondolat a fejemen, majd el is hessegettem, hogy eh, biztosan van, főleg, hogy egy vízimonyó felesége, nagyon készülhetett az ünnepre. Miközben visszamentem a szobába, kisfiam mellé, reménykedtem, hogy amire ő megnő, nem fog teljesen kiveszni a vízzel locsolás régi, jó szokása.