2013. március 21., csütörtök

Mese a hangtálról, aki nem akart elhallgatni



Ez a mese nem egyszer volt, se nem régen történt, hanem most is történik éppen, ebben a szempercben, amikor ezeket a sorokat olvasod. Mert a mesék nem egyszer voltak, hanem mindig vannak mindaddig, amíg van száj, ami mondja, s fül, ami hallja azokat. 

Nos, a mese egy hangtálról szól, aki elfelejtve lapult egy padlás zugában. Körülötte folyton változtak a tárgyak, vitték, hozták a dolgokat, elvitték a kádat, hoztak helyette elromlott számítógépet, elvitték a billegő asztalt, hoztak helyébe ósdi szövőszéket, elvitték a lyukas babakocsit, hoztak helyébe összevissza rugójú ágyat. Szóval, sok kiszuperált dolog fordult meg a padláson, a hangtál pedig csak nézte a nyüzsgést, hallgatott. Aztán egyszer megváltozott a hozom-viszem örök ritmusa, s már csak vitték a tárgyakat. Elvándorolt mellőle az ósdi ágy, a számítógép, a lyukas babakocsi s a többi vacak. De a hangtál még mindig ott kuksolt a sarokban, meg sem mukkant. Építészek jöttek, kezdték lehordani a cserepeket, leszedni a tető faszerkezetét, leszerelni a csatornát. A hangtál még mindig ült, szívta magába a rácsorduló napot, és csendesen szemlélte az eget. 

Lassacskán felújították a ház tetejét, fa és friss mész illata terjengett, s a régi, homályos padlás helyét mintha egy új padlás vette volna át. Nem is hívták már padlásnak, hanem manzárd lett az új neve. Nem csak a fa és a festés lett új a falakon, hanem a lakók is. Egy fiatal házaspár költözött be, akiknek volt egy kislányuk. Amint rakosgatták a bútorokat egyik helyről a másikra, a legmegfelelőbb helyet keresve nekik, a kislány ágyára is sor került. Pont oda helyezték, ahol a hangtál állt, rátették a hangtálra. A kislánynak nagyon tetszett a hely. Este, amikor lefeküdt, az ágya fölött levő ablakon felnézett a csillagos égre. Már éppen koppant volna le a szeme, amikor az ágya alól hangot hallott. Biztosan egerek, gondolta magában, lehet, hogy most szomorúak, mert kitúrtuk őket a házukból. S mivel kíváncsisága, hogy milyenek is lehetnek a szomorú egerek nagyobb volt, mint irtózata, bekukucskált az ágy alá. Legnagyobb meglepetésére, nem szomorú egereket, hanem a hangtálat pillantotta meg az ágya alatt, aki éppen morcosan fészkelődött. – Hát te hogy kerülsz ide? kérdezte meglepetten a kislány. – Te hogy kerülsz ide? felelt a kérdésre kérdéssel a hangtál. - Amióta rámtettétek az ágyat, semmit nem látok, se csillagot, se kacatot, se fagerendát, se semmit. S ami a legfontosabb, nem zenél nekem az ég. Mi lesz, ha egyszer ismét szólnom kell, kitől fogok tanulni, mi? A kislány egy pillanatra visszaült az ágyába, azt hitte, álmodik, meg már amúgy is a fejébe tódult az összes vér. De aztán leszállt az ágyából, leguggolt, óvatosan kiemelte a hangtálat, ölébe vette és visszaült vele az ágyba. – Úgy, mondta, miután kényelmesen elhelyezkedett, most azt mond meg, hogy az előbb, amikor velem beszéltél, nem szóltál? – Nem, felelte a hangtál, akkor veled beszélgettem. Igazán megszólaltani nem akárki tud. – Én vajon meg tudnálak szólaltani? kérdezte a kislány. – Nem tudom, méregette a hangtál, de csak egy kissé volt bizalmatlan, csak annyira, hogy a kislány ne higgye el magát túlságosan.  – Végül is, megláttál, mondta tűnődve, - hosszú ideje te vagy az első lény, aki meglátott engem.  Tudsz olyan csendben ülni, hogy a vihar csendes, májusi esővé szelidüljön a te csendességedtől? – Talán. – És úgy nézni, hogy tekintetedtől virágba boruljanak a fák? faggatózott tovább a hangtál. – Megpróbálom, felelte a kislány, és, valamiért csak, le kellett hunynia a szemét. – És úgy szólani, hogy a szél testvéredül szegődjék és tőled tanulja a levegő legszebb dallamát? – Igyekszem, suttogta a kislány, s ahogy ott ült, becsukott szemmel az ablakon besütő éjszakai ég fényében, ujjával finoman körözni kezdett a hangtál peremén.

Ekkor a hangtál megszólalt. Eleinte messziről jött a hang, mintha csak a csillagokból, vagy a csillagokon is túli kék végtelen sötétjéből. Aztán közelebb jött a hang, lombkoronák susogásából, zápor zuhogásából, patak csobogásából, az elérhető, megsimogatható világból. A kislány hirtelen kinyitotta a szemét. A hang most már belőle jött, belülről, bársonyosan hullámzó lélekzetéből, szívének dobogásáből, vérének csörgedezéséből. Aztán még beljebbről, onnan, amit úgy hívnak egyesek, hogy az ember legeslegbelseje, de a pontos nevét nem szokták kimondani, ugyanis amire kimondanák, arra nevet változtat. Ebből a megfoghatatlan nevűből szólalt meg most a hangtál, és zengő hangja messzire szállt, oda, ahol cudar viharok tépték a hullámokat, fák ágait, háztetőket, s hangjától a vihar megállt egy pillanatra, majd lassan letelepedett a sziklaszirtekre, ágak hegyére, kéményekre, s csendes, éltető esőként csurgatta magát tovább. Aztán a dermedt vidékekre szállt a hang, oda, ahol már elfogyott a rügyek reménye, a hajtások elfelejtették színüket, ahol még a kövek is jégbe fagytak. S amerre szállt, virágba borultak a fak, selymet hajtott a rét, apró, illatos tarkaságok töltötték meg a kövek repedéseit. Aztán visszatért a hang, s a hanggal együtt egy lenge fuvallat is érkezett a szobába. Gyengéden megcirogatta a kislány pillehaját, majd a lábához telepedett. Ekkor a kislány énekelni kezdett, de nem egy egyszerű éneket, amilyet az emberek közösen énekelnek, vagy a színpadon, vagy maguknak, saját maguk gyönyörűségére, hanem olyan dalt, amilyet az emberek szinte soha nem mernek hangosan énekelni, talán csak vágyaikban, álmaikban, talán csak születésükkor, halálukkor. A lelkének a hangja szólalt meg a dalban, azt a dalt énekelte, ami minden emberben más, mert csak az övé, senki másé, csak ő énekelheti, senki más. 

A hangtál boldogan olvadt bele ebbe a dalba, és attól fogva mindig zengett, többé nem akart elhallgatni. Amikor a kislány nem volt otthon, vagy aludt, olyankor ott fent zengte dalát, a csillagokban, vagy tán azokon is túl. Máskor elment viharcsillapítóba, rügyfakasztóba, kőelevenítőbe. Amikor otthon volt a kislány, ketten énekeltek. S bár a kislány szobájából csak nagyon ritkán szűrődött ki valami csengő, egyre halkuló hang, amiről azt hitték, a kislány valamelyik játékának a hangja, a falak hallották, a cserepek hallották, a kémény és a kéményben a füst hallotta, a háztetőn pihenő madarak hallották, az égen szálló felhők és az ég színei és csillagai hallották, és egy pár ember szíve is hallotta, hogy valahol a világban, egy kis manzárd szobában egy kisgyermek lelke dalol a hangtállal, aki nem akar elhallgatni.

2 megjegyzés:

  1. drága Edó(m)/(nk). Ez már ott volt a levegőben, csak épp le kellett vetüljön, ugye?
    esztertánc

    VálaszTörlés
  2. le biza :) már felvetették nekem, csak meg kellett szőni :)

    VálaszTörlés