2013. március 7., csütörtök

Kulimászos-generációs mese



Már a cukor és a mesterséges ízek is megdolgoztatnak. Mondogatja, bár látszik, néha erején felüli, aminek a befogadására, megértésére vállalkozik, hogy akkor ez most egy kivétel, nem is akar többet enni, csak most még, mert ettől fájdul aztán meg a hasa, mert egészségtelen. Kis rózsaszín cukormáz álmok, amiket, ha nem is nap mint nap, de néhanapján muszáj kipukkantgatni. 
 
Néha nekiiramodok gondolataimban, hol előre, hol hátra. A minap éppen előrelendültünk egy ismerősömmel, akinek már iskoláskoru gyermeke van. Mondta, hogy a város egyik magyar iskoláját, ahová a szegényebb lehetőségű szülők gyermekei járnak, úgy hívják, hogy a drog dealerek iskolája, a másikat pedig, amelyikbe a város magyar elitjéből kerülnek ki a csemeték, a drogfogyasztókénak. Miközben a sötét kuszómászókkal viaskodtam magamban, amelyek egyből fojtogatni kezdték a torkom, ismerősöm folytatta ezeknek a felszínre csalogatását, bár, szerintem, egyáltalán nem ez volt a szándéka. A drog nálunk tabu. Még mindig ott tartunk, hogy a tanárokat nem készítik fel a tünetek felismerésére. Arra sem, hogy ha észrevesz valamit, mit tegyen, kit értesítsen. És ha értesíti is a szülőt, a szülő hárít. Ugyanis a Szülő Gyerekével nem eshet meg ilyesmi. Bárki mással igen, velük nem. Mással és máshol és másmikor, egészen addig, amig valami hivatalos, netán „halálos” botrány nem lesz belőle. 

Hazafelé még sokáig kapdosom össze magam a fagyban. Didergek. Pörgetem vissza az időt, hogy hátha egy kicsit fel magam. Amikor én voltam licis, akkor már füveztek páran a mi sulinkban is. Mindenki tudta róluk, hogy ők azok. Elég jólszituált családokból származó menő gyerekek voltak. Mivel én nem voltam menő, maradtam az alacsonyabb kábítószereknél, például a vodkánál, ami annyira rossz volt, hogy lehetetlen volt rászokni. És ezt is inkább már későlicis koromban csak, egyetemi éveim elején. Aztán megtanultam az alkoholokról annyit, amennyi elég egy alkalmi fogyasztónak. És aztán el is felejtettem szépen mindet, és a beszélgetések ízét kezdék a gyógynövény teák megadni. Pedig felmenőim között igencsak akad függőség, ami, fölöttem is csüng, ha már ennek a családnak vagyok a sarja. 

Gondolkodtam, mit tehetek én? Mert én vagyok az a Szülő, és a gyermekem az a Gyermek. Akikkel a jövő történni fog, olyan veszélyekkel és kihívásokkal, amelyeket mi most csak sejteni tudunk. Mi az, amit most, ebben az első hét évben konkrétan nyújtani tudok? Mi volt az, amit az én szüleim, hibáik és gyarlóságaik ellenére, nyújtani tudtak, mert hiszen a veszélyekkel nekik is ugyanúgy számolniuk kellett? (És őket is kínozták a félelmek, mint minden szülőt, de ennek ellenére vállalták az élet megőrzését és továbbadását.) S amire jutottam az kicsi, régi, szokásos sablongondolataink, szinte népmesei motívumaink. Adhatom gyermekemnek a meleg vackot, a biztonságos zugot, időm és figyelmem, amikor van, őszinteségem, amikor nincs. Igyekezhetek magam legjavát adni, és nem szerepelni, amikor kevesebbre futja. Azt adni, aki vagyok, nem pedig azt, aki a magamról alkotott illuzióimban szerenék lenni. Megengedve ezáltal neki, hogy ő is az lehessen, aki, jövője titokzatos csíráit és lehetőségeit hordozó, kulimászos térdű, mert gyakoriak a buktatók. Ennyi, ami most telik tőlem. 

S közben keresem magamban azt a lengepihe érzéket, amivel különbséget teszek a tabu és az ez nem rád tartozik között. Mert ha valamit tabuként kezelek, arra a gyerek rejtett csápjaival rácsatlakozik, és felszívja magának az információkat, szüretlen, amelyek zavaros érzéseket keltenek benne. Ha pedig azt mondom valamire, hogy az az én dolgom, és nem az övé, de hajlandó vagyok megbeszélni vele annyit, amennyi rá tartozhat, akkor meghagyom őt játszó gyermeknek, magamat pedig felelős felnőttnek. S miközben vissza-visszakacsintgatok, sejtem, szüleimnek ez az egyszerre felnőtt, dolgaikat maguk intéző, ugyanakkor tabukat nem szaporító magatartása lehetett az én hamubasült pogácsám egyik titkos összetevője.

(megjelent a februári vagy márciusi Közoktatásban)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése