2013. március 21., csütörtök

Mese a hangtálról, aki nem akart elhallgatni



Ez a mese nem egyszer volt, se nem régen történt, hanem most is történik éppen, ebben a szempercben, amikor ezeket a sorokat olvasod. Mert a mesék nem egyszer voltak, hanem mindig vannak mindaddig, amíg van száj, ami mondja, s fül, ami hallja azokat. 

Nos, a mese egy hangtálról szól, aki elfelejtve lapult egy padlás zugában. Körülötte folyton változtak a tárgyak, vitték, hozták a dolgokat, elvitték a kádat, hoztak helyette elromlott számítógépet, elvitték a billegő asztalt, hoztak helyébe ósdi szövőszéket, elvitték a lyukas babakocsit, hoztak helyébe összevissza rugójú ágyat. Szóval, sok kiszuperált dolog fordult meg a padláson, a hangtál pedig csak nézte a nyüzsgést, hallgatott. Aztán egyszer megváltozott a hozom-viszem örök ritmusa, s már csak vitték a tárgyakat. Elvándorolt mellőle az ósdi ágy, a számítógép, a lyukas babakocsi s a többi vacak. De a hangtál még mindig ott kuksolt a sarokban, meg sem mukkant. Építészek jöttek, kezdték lehordani a cserepeket, leszedni a tető faszerkezetét, leszerelni a csatornát. A hangtál még mindig ült, szívta magába a rácsorduló napot, és csendesen szemlélte az eget. 

Lassacskán felújították a ház tetejét, fa és friss mész illata terjengett, s a régi, homályos padlás helyét mintha egy új padlás vette volna át. Nem is hívták már padlásnak, hanem manzárd lett az új neve. Nem csak a fa és a festés lett új a falakon, hanem a lakók is. Egy fiatal házaspár költözött be, akiknek volt egy kislányuk. Amint rakosgatták a bútorokat egyik helyről a másikra, a legmegfelelőbb helyet keresve nekik, a kislány ágyára is sor került. Pont oda helyezték, ahol a hangtál állt, rátették a hangtálra. A kislánynak nagyon tetszett a hely. Este, amikor lefeküdt, az ágya fölött levő ablakon felnézett a csillagos égre. Már éppen koppant volna le a szeme, amikor az ágya alól hangot hallott. Biztosan egerek, gondolta magában, lehet, hogy most szomorúak, mert kitúrtuk őket a házukból. S mivel kíváncsisága, hogy milyenek is lehetnek a szomorú egerek nagyobb volt, mint irtózata, bekukucskált az ágy alá. Legnagyobb meglepetésére, nem szomorú egereket, hanem a hangtálat pillantotta meg az ágya alatt, aki éppen morcosan fészkelődött. – Hát te hogy kerülsz ide? kérdezte meglepetten a kislány. – Te hogy kerülsz ide? felelt a kérdésre kérdéssel a hangtál. - Amióta rámtettétek az ágyat, semmit nem látok, se csillagot, se kacatot, se fagerendát, se semmit. S ami a legfontosabb, nem zenél nekem az ég. Mi lesz, ha egyszer ismét szólnom kell, kitől fogok tanulni, mi? A kislány egy pillanatra visszaült az ágyába, azt hitte, álmodik, meg már amúgy is a fejébe tódult az összes vér. De aztán leszállt az ágyából, leguggolt, óvatosan kiemelte a hangtálat, ölébe vette és visszaült vele az ágyba. – Úgy, mondta, miután kényelmesen elhelyezkedett, most azt mond meg, hogy az előbb, amikor velem beszéltél, nem szóltál? – Nem, felelte a hangtál, akkor veled beszélgettem. Igazán megszólaltani nem akárki tud. – Én vajon meg tudnálak szólaltani? kérdezte a kislány. – Nem tudom, méregette a hangtál, de csak egy kissé volt bizalmatlan, csak annyira, hogy a kislány ne higgye el magát túlságosan.  – Végül is, megláttál, mondta tűnődve, - hosszú ideje te vagy az első lény, aki meglátott engem.  Tudsz olyan csendben ülni, hogy a vihar csendes, májusi esővé szelidüljön a te csendességedtől? – Talán. – És úgy nézni, hogy tekintetedtől virágba boruljanak a fák? faggatózott tovább a hangtál. – Megpróbálom, felelte a kislány, és, valamiért csak, le kellett hunynia a szemét. – És úgy szólani, hogy a szél testvéredül szegődjék és tőled tanulja a levegő legszebb dallamát? – Igyekszem, suttogta a kislány, s ahogy ott ült, becsukott szemmel az ablakon besütő éjszakai ég fényében, ujjával finoman körözni kezdett a hangtál peremén.

Ekkor a hangtál megszólalt. Eleinte messziről jött a hang, mintha csak a csillagokból, vagy a csillagokon is túli kék végtelen sötétjéből. Aztán közelebb jött a hang, lombkoronák susogásából, zápor zuhogásából, patak csobogásából, az elérhető, megsimogatható világból. A kislány hirtelen kinyitotta a szemét. A hang most már belőle jött, belülről, bársonyosan hullámzó lélekzetéből, szívének dobogásáből, vérének csörgedezéséből. Aztán még beljebbről, onnan, amit úgy hívnak egyesek, hogy az ember legeslegbelseje, de a pontos nevét nem szokták kimondani, ugyanis amire kimondanák, arra nevet változtat. Ebből a megfoghatatlan nevűből szólalt meg most a hangtál, és zengő hangja messzire szállt, oda, ahol cudar viharok tépték a hullámokat, fák ágait, háztetőket, s hangjától a vihar megállt egy pillanatra, majd lassan letelepedett a sziklaszirtekre, ágak hegyére, kéményekre, s csendes, éltető esőként csurgatta magát tovább. Aztán a dermedt vidékekre szállt a hang, oda, ahol már elfogyott a rügyek reménye, a hajtások elfelejtették színüket, ahol még a kövek is jégbe fagytak. S amerre szállt, virágba borultak a fak, selymet hajtott a rét, apró, illatos tarkaságok töltötték meg a kövek repedéseit. Aztán visszatért a hang, s a hanggal együtt egy lenge fuvallat is érkezett a szobába. Gyengéden megcirogatta a kislány pillehaját, majd a lábához telepedett. Ekkor a kislány énekelni kezdett, de nem egy egyszerű éneket, amilyet az emberek közösen énekelnek, vagy a színpadon, vagy maguknak, saját maguk gyönyörűségére, hanem olyan dalt, amilyet az emberek szinte soha nem mernek hangosan énekelni, talán csak vágyaikban, álmaikban, talán csak születésükkor, halálukkor. A lelkének a hangja szólalt meg a dalban, azt a dalt énekelte, ami minden emberben más, mert csak az övé, senki másé, csak ő énekelheti, senki más. 

A hangtál boldogan olvadt bele ebbe a dalba, és attól fogva mindig zengett, többé nem akart elhallgatni. Amikor a kislány nem volt otthon, vagy aludt, olyankor ott fent zengte dalát, a csillagokban, vagy tán azokon is túl. Máskor elment viharcsillapítóba, rügyfakasztóba, kőelevenítőbe. Amikor otthon volt a kislány, ketten énekeltek. S bár a kislány szobájából csak nagyon ritkán szűrődött ki valami csengő, egyre halkuló hang, amiről azt hitték, a kislány valamelyik játékának a hangja, a falak hallották, a cserepek hallották, a kémény és a kéményben a füst hallotta, a háztetőn pihenő madarak hallották, az égen szálló felhők és az ég színei és csillagai hallották, és egy pár ember szíve is hallotta, hogy valahol a világban, egy kis manzárd szobában egy kisgyermek lelke dalol a hangtállal, aki nem akar elhallgatni.

2013. március 11., hétfő

Te hallod, amit olvasol?



Te hallod, amit olvasol? szólt rám apám, amikor arra kért, olvassak fel egy szöveget. Lehetett az lecke, vicc az újságból, egy részlet a könyvből, amit olvastam, végül is, bármi. Bár nagyon kicsi koromtól folyékonyan olvastam, magamban is és hangosan is, ez még nem jelentette azt, hogy nem fogott jól az apai kérdés. 

Persze, akkor rögtön, egy kicsit zokon vettem. Ugyanis természetesen hallottam, amit olvasok, és természetesen nem esett jól, hogy mindketten nagyon is jól tudtuk, mire is célzott. No de olyan nagyon sokat nem célozgatott, hanem kivette a kezemből a könyvet vagy az újságot és elolvasta újra, hangosan. A vesszőnél megállt, egy kis lélegzetvételnyi szünet, egy kis pihenő, ilyeneket mondott, a pontnál pedig ráérősen állt meg, hogy jól bele tudjak ereszkedni abba, hogy itt most valami valóban véget ért, mégpedig egy mondat, pont. És így tanított meg apám hallani, amit olvasok, nem csak fejolvasni, vagy szájolvasni, hanem a fülemmel is, a bőrömmel is, a vérem lüktetésével és egész szívemmel. Aztán, amikor már elég régóta tudtam beszélni, megtanított beszélgetni is. Először is, ilyenkor nem kellett menni sehová és nem kellett csinálni semmit. Csak leült mellém, átkarolta a vállam, aztán, a maga vicces módján feltett pár kényelmetlenül kötekedő kérdést. Ha nem haraptam egyből rá a csalira, akkor sem adta fel egyből. Addig játszott, kötekedett, amíg beindult a beszélgetés. Akár több órás beszélgetések, néha, amikor már kamaszodtam, hajnalokba nyúlóak kerekedtek. Néha direkt nem adott igazat. Láttam a szemén, hogy tudja, nekem van igazam, és nem értettem, miért ugrat mégis. Azt hittem, valami szadista hajlamból, vagy, mert azt akarja bebizonyítani, hogy mindig neki van igaza. Aztán jóval később értettem meg, provokálásaival olyan beszédhelyzeteket teremtett, amelyekben aztán a későbbiekben, életem során, gyakran volt részem. Kiváncsi volt, hogyan reagálok a nem éppen dédelgető helyzetekben. 
 
Manapság mindenki irat: tesztet, ziccet, felmérőt, dolgozatot, esszét, pályázatot. Egyre ritkábban beszéltetik a felnőttek , legyenek azok tanárok vagy szülők, a gyerekeket, a kamaszokat. Pedig, ha nem tanultok meg beszélni, ha nem mertek beszélni, ha mindig a könnyebbik utat választjátok (pl. a magadott válaszok közül válaszd ki a helyeset), akkor nem fogjátok hallani, amit mondtok. És nem fogjátok tudni hallatni a hangotokat. Nem fogtok tudni kiállni magatokért. Hogy a megszólaláshoz bátorság kell? Bizony, az. Hogy legyőzheti-e valaki a félelmét, szégyenlősségét, beszédhibáját? Gondoljatok Démoszthenészre, aki úgy győzte le beszédhibáját, hogy szájában kavicsokkal szövegrészleteket mondott fel.   

Ha akad még a környezetetekben olyan tanár, aki beszéltet, feleltet, olyan szülő, nagyszülő, rokon, aki ráérősen elbeszélget veletek, használjátok ki. Ritka kincs. Később ahhoz, hogy valahol kibeszélgethessétek magatokat, vagy valaki tényleg meghallgasson benneteket, kemény pénzeket fizettek a pszichológusnál, a terapeutánál. Örüljetek tehát azoknak a tanároknak, akik még beszélni, szépen, hangsúlyosan, értelmesen olvasni tanítanak. Bár már régivágásúaknak tűnhetnek, mégis, valami olyan hangot ébresztgetnek bennetek, ami egyre inkább elhalkul a virtuális kommunikáció korában: az önálló, szuverén egyén hangját. Annak a hangját, akinek van saját hangszíne, beszédstílusa, önálló véleménye, és, a véleményét kimondva bátorsága és akaratereje is ötleteinek megvalósítására. 

(Megjelent a márciusi Cimborában)

2013. március 7., csütörtök

Hol a legény a gátról?



Legújabb kétségbeesésembe a legény taszított a gátról. Illetve a legény emléke. Nem tudtam, hogy viselkedjem órán, hogy megzabolázzam a fiukat. Lehettem volna kemény, de belefáradtam abba, hogy eljátszom a kemény nőt. Nem, nőként nem az a dolgom, hogy kemény legyek, még akkor sem, ha tudok, és volt idő, amikor könnyen ment nekem. Nőként az a dolgom, hogy befogadó legyek, odaadó, meghallgató, gyöngéd. Egy tizenkét éves fiúnak azonban éppen elege van ebből a nőből, és, azt hiszem, a másikból is, a szigorú, rátarti fajtából is, aki annyira jól játssza a vasfegyelmet, hogy már szinte férfi. De csak szinte. A fiúgyermeknek pedig ebből a szintéből van elege. Hogy Bakos Attila írót idézzem szabadon, a fiúgyermek megszületik, találkozik az anyjával, akit imád, aztán jönnek az óvonénik, tanítónénik és tanárnénik garmadái. Majd szerelmes lesz, általában egy lányba, ismét csak a nő hatása alatt van, a női erők alakítják. Lassan talán meg is házasodik, még gyermeke is lesz, és még mindig nem találkozott a férfival, kint. S mivel kint nem, bent sem. Nem tudja, mi az a férfi. Nem érti magát, nem beszéli a férfi nyelvét. Azt hiszi, az a baja, hogy őt nem értik meg, nyavalyog. Pedig egy férfinak más a szerkezete, más a testi-lelki anyaga, más anyagból van gyúrva és más a dolga, mint egy nőnek. 

Kétségbeesésemben beszélni kezdtem erről a témáról, itt-ott, ahol értem, akivel tudtam. Kényelmetlenül érint mindenkit. Rosszul esik hallani, hogy baj van, főleg tőlem, aki nem szoktam vészmadárkodni. De egyszerűen úgy érzem, a kamasz fiúk nevelése nem a nők dolga, hanem az apáké és a férfi nevelőké. De az apák hol vannak? Vagy dolgoznak látástól vakulásig, vagy, ha elváltak, nagyon ritka esetben kapják meg a gyermeket, még akkor is, ha fiúgyermekről van szó, tehát nagyjából vasárnapi apukák. És a férfi nevelők hol vannak? Mivel elnőiesedett a szakma, a fizetés is nőies lett, így egy férfi, ha ad magára, nem lesz tanárrá, mivel tanári fizetésből nem tudja eltartani a családot. A férfi tanárok mögött újabban összesúgnak a tanárnők (pedig inkább ne sugdolóznának, mert mindenki fején épp elég a vaj!), hogy hát szegény minden, csak nem férfias. No de hol vannak a férfias férfinevelők, férfias apák? Az utcán csak loholó embereket látok, az uniszex ruhákban alig lehet megkülönböztetni a nemü(n)ket, a buszon metroszexuális fiatal srácokat látok, akikbe nemhogy beleszeretni nem tudnék (sehogysem találván bennük a férfit), de egy pillanatra még jól le is frusztrálnak a tökéletes szemöldökeikkel. Lassan már évszázados ennek a témának az irodalma, kb annyi idős, mint az a jelenség, amit úgy hívunk, feminizmus. Ami valamikor teljesen jogos reakciónak tűnt ( a kiszolgáltatottság és megalázás megelégelése), mára már egyértelműen megmutatta a másik arcát is, tökön rughatják ugyan a nők a férfiakat, csak aztán ugyanezek a nők néznek körül álmélkodva, hogy jéé, eltűntek a férfiak (vagy ott vannak, de csak tévéileg, internetileg, melóilag), nem akarnak szeretkezni velük, nem bókolnak nekik, a gyermekek nevelését teljesen a nőre bízzák, és, ami talán az egyik legfájobb dinoemlék, eltűntek a lovagok. Eltűntek a kedves, udvarias gesztusok, a figyelmességek, az úriember modorok. Uniszex lett a viselkedés is, semleges, kilúgozott, hogy nehogy bárki is úgy érezze, diszkriminálják. 

Láttam egyszer egy karikatúrát, ahol a tanár azt mondja az előtte alló különféle állatoknak, hogy úgy tisztességes, ha mindannyian ugyanabból vizsgáznak: fára mászásból. Nos, a mi fiaink már nem kapnak férfias beavatást az életbe, és az azon felülibe vagy azon túliba, nem érezhetik meg saját erejük nagyságát és mibenlétét (mert kissé kerekdedebben kell folynia a nevelésnek, az esélyegyenlőség ürügyén), így aztán, ha az (ön)pusztításba fajul, mindenki csóválja a fejét, három napig. És sorolhatnám a többi féridolgot, amit manapság már szinte elavult egyáltalán elgondolni is. A lányaink pedig szintén nem találkoznak a teremtő erejükkel, - hacsak nem szülnek, de az is egyre nehezebben és ritkábban sikerül - (mert kissé szögletesebben kell folynia a nevelésnek, az esélyegyenlőség ürügyén) , így aztán ha férfibbak akarnak lenni a férfinál s nem sikerülvén összeroppannak, kiégnek, mindenki csóválja a fejét, három napig.

Nem tudom a megoldást. Kérdéseim vannak, kételyeim sok mindennel kapcsolatban, amire ma ráfogjuk, hogy normális. Számomra az normális, ami egészséges, és a férfi és a nő még mindig úgy lesz együtt ennek ez egész-ségnek része, ha mindegyik megmarad a maga neménél, feladatánál, dolgánál a világban. Vagy, ha nem is sikerül neki egyből, mint ahogy nekem sem sikerül, legalább odáig eljutni, hogy egy pár önáltatásunkat megnézzük közelebbről, a másikra vagy másik nemre mutató vádló ujjunkat leeresztjük, a kudarcot, a fájdalmat, a tehetetlenséget nevén nevezzük és innen, ebből a fájdalom nyitotta résből elindulunk egymás felé. Ahogy mondani szoktuk, megtesszük ezt a gyermekeinkért.

(Megjelent a februári vagy márciusi Közoktatásban)

Kulimászos-generációs mese



Már a cukor és a mesterséges ízek is megdolgoztatnak. Mondogatja, bár látszik, néha erején felüli, aminek a befogadására, megértésére vállalkozik, hogy akkor ez most egy kivétel, nem is akar többet enni, csak most még, mert ettől fájdul aztán meg a hasa, mert egészségtelen. Kis rózsaszín cukormáz álmok, amiket, ha nem is nap mint nap, de néhanapján muszáj kipukkantgatni. 
 
Néha nekiiramodok gondolataimban, hol előre, hol hátra. A minap éppen előrelendültünk egy ismerősömmel, akinek már iskoláskoru gyermeke van. Mondta, hogy a város egyik magyar iskoláját, ahová a szegényebb lehetőségű szülők gyermekei járnak, úgy hívják, hogy a drog dealerek iskolája, a másikat pedig, amelyikbe a város magyar elitjéből kerülnek ki a csemeték, a drogfogyasztókénak. Miközben a sötét kuszómászókkal viaskodtam magamban, amelyek egyből fojtogatni kezdték a torkom, ismerősöm folytatta ezeknek a felszínre csalogatását, bár, szerintem, egyáltalán nem ez volt a szándéka. A drog nálunk tabu. Még mindig ott tartunk, hogy a tanárokat nem készítik fel a tünetek felismerésére. Arra sem, hogy ha észrevesz valamit, mit tegyen, kit értesítsen. És ha értesíti is a szülőt, a szülő hárít. Ugyanis a Szülő Gyerekével nem eshet meg ilyesmi. Bárki mással igen, velük nem. Mással és máshol és másmikor, egészen addig, amig valami hivatalos, netán „halálos” botrány nem lesz belőle. 

Hazafelé még sokáig kapdosom össze magam a fagyban. Didergek. Pörgetem vissza az időt, hogy hátha egy kicsit fel magam. Amikor én voltam licis, akkor már füveztek páran a mi sulinkban is. Mindenki tudta róluk, hogy ők azok. Elég jólszituált családokból származó menő gyerekek voltak. Mivel én nem voltam menő, maradtam az alacsonyabb kábítószereknél, például a vodkánál, ami annyira rossz volt, hogy lehetetlen volt rászokni. És ezt is inkább már későlicis koromban csak, egyetemi éveim elején. Aztán megtanultam az alkoholokról annyit, amennyi elég egy alkalmi fogyasztónak. És aztán el is felejtettem szépen mindet, és a beszélgetések ízét kezdék a gyógynövény teák megadni. Pedig felmenőim között igencsak akad függőség, ami, fölöttem is csüng, ha már ennek a családnak vagyok a sarja. 

Gondolkodtam, mit tehetek én? Mert én vagyok az a Szülő, és a gyermekem az a Gyermek. Akikkel a jövő történni fog, olyan veszélyekkel és kihívásokkal, amelyeket mi most csak sejteni tudunk. Mi az, amit most, ebben az első hét évben konkrétan nyújtani tudok? Mi volt az, amit az én szüleim, hibáik és gyarlóságaik ellenére, nyújtani tudtak, mert hiszen a veszélyekkel nekik is ugyanúgy számolniuk kellett? (És őket is kínozták a félelmek, mint minden szülőt, de ennek ellenére vállalták az élet megőrzését és továbbadását.) S amire jutottam az kicsi, régi, szokásos sablongondolataink, szinte népmesei motívumaink. Adhatom gyermekemnek a meleg vackot, a biztonságos zugot, időm és figyelmem, amikor van, őszinteségem, amikor nincs. Igyekezhetek magam legjavát adni, és nem szerepelni, amikor kevesebbre futja. Azt adni, aki vagyok, nem pedig azt, aki a magamról alkotott illuzióimban szerenék lenni. Megengedve ezáltal neki, hogy ő is az lehessen, aki, jövője titokzatos csíráit és lehetőségeit hordozó, kulimászos térdű, mert gyakoriak a buktatók. Ennyi, ami most telik tőlem. 

S közben keresem magamban azt a lengepihe érzéket, amivel különbséget teszek a tabu és az ez nem rád tartozik között. Mert ha valamit tabuként kezelek, arra a gyerek rejtett csápjaival rácsatlakozik, és felszívja magának az információkat, szüretlen, amelyek zavaros érzéseket keltenek benne. Ha pedig azt mondom valamire, hogy az az én dolgom, és nem az övé, de hajlandó vagyok megbeszélni vele annyit, amennyi rá tartozhat, akkor meghagyom őt játszó gyermeknek, magamat pedig felelős felnőttnek. S miközben vissza-visszakacsintgatok, sejtem, szüleimnek ez az egyszerre felnőtt, dolgaikat maguk intéző, ugyanakkor tabukat nem szaporító magatartása lehetett az én hamubasült pogácsám egyik titkos összetevője.

(megjelent a februári vagy márciusi Közoktatásban)

2013. március 6., szerda

kicsike interjú az Erdély FM-en

Kiss Gyöngyvér kicsike interjúja egy nagyon taknyos alannyal. (Zsolt közben lepaparaccizott, mert ő olyan :)

Lehettem volna összeszedettebb is, most csak ennyi sikerült.


2013. március 1., péntek

Mese Kálmán vándorfelhőről és az űrkalózokról



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Kálmán vándorfelhő. Ez a Kálmán vándorfelhő nem zenélt, hanem zen-élt, ezért aztán néha zen-ült is, vagy zen-járt.
 
Tudod milyen az, amikor valaki zen-ül? Leül egyenes háttal, de te ezt úgyis tudod, mert a te hátad még egyenes, ellazítja az arcizmait, mint amikor az ember belül erősen mosolyog, de kifelé még egy kicsit dugdosgatja, s aztán félig lehunyt szemmel, mint valami kajla macska, néz maga elé. Eleinte nem lát semmit, de amikor éppen örvendezni kezdene ennek a nagy semminek, a nagy fejiből elétáncolnak a gondolatok, amik már éppen pukkadásig unták a degeszre tömést. Ilyenkor aztán Kálmán, a vándorfelhő csak csudálkozik nagyokat, hogy ezek a gondolatok mekkora gubancba voltak képesek összegyűlni pont az ő fejibe, elrejtőzni a füle mögé. Vándorfelhőségét egy pillanat alatt folyóvízzé alakítja. Hagyja, hogy a gondolatok, mint nannyó törökbúza szemei, amikor az állatoknak bontja s pergeti a surcából a vájlingba, arany percei legyenek az idő múlásának.

Ez a Kálmán vándorfelhő néha házifolyóvá válik, ilyenkor eljön hozzánk nálunk zen-élni s játszani a mi kicsi legénykénkkel. Velem? csillan fel a szemed. Veled hát, mert más kicsi legénke rajtad kívül, sajnos nem akad. Nos, a házifolyó dorombolva beszél, hangjától brummogni kezd az ágy, mint valami lomha mackó, s a szekrény tetején elalszanak a kacatok. Te bezzeg nem alszol el, hanem a gyurmákból rakétákat, dobókockát, kalózhajót varázsoltok és csak játszodtok és játszodtok az idők kezdetétől az idők végezetéig és még annál is tovább. Vagyis majdnem. Mert közbekotyogok én. Igen, ott, ahol az űrhajósok belezuhannak a tengerbe, a kalózok kimentik őket és attól fogva űrkalózok lesznek. Ez nagyon tetszik, mondom. Ezt a mesét megírom. De végül nem írtam meg, mert elkalandoztam a vándorfelhők tetején. 

Ha meglátod valahol csámborogni az űrkalózos mesét, kérlek, csípd nyakon s írd le nekem.
Köszönöm, nagyon.