2013. február 1., péntek

Mese a Pihepuha Gyermekmelegről



Volt egyszer, hol nem volt, vagyis nem ott, ahol nem volt, hanem pont ott, ahol volt, vagyis nálunk, szóval, nálunk volt egy Pihepuha Gyermekmeleg. Ez a Pihepuha Gyermekmeleg olyan kicsi librentyfitty volt, tudjátok, abból a szeleburdi fajtából. Kedvenc lakóhelye a kisgyermekek hasánál volt, de nem akármilyen hasnál, hanem olyan vackoshasnál, paplanok és hálózsákok és könnyű takarók és pocakok ölelésében. Leginkább ruhátlankodni szeretett, mert abban a nagy melegben minek annyi cula? De néha kimerészkedett ez a Pihepuha Gyermekmeleg librentyfitty - főleg olyankor, amikor a vacokhasak eltűntek a takarók mellől. Ilyenkor fel is öltözött. De mivel még elég kicsi volt, nem nagyon ment neki az öltözés. A nadrágját úgy húzta fel, hogy a jobb szárába dugta a bal lábát, a bal szárába a jobb lábát. Ezért az eleje mindig trottyos, a hátulja pedig feszes volt. A kabátját is előszeretettel vette fel úgy, hogy a kabát eleje hátul volt, a kabát hátulja pedig elöl. Ilyenkor mindig addig kóricált a szobában, míg bele nem botolt valami jóindulatú monyóba, aki aztán begombolta hátul a kabátját. Volt egy kedvenc, csíkos zoknija is, de mivel a füle csupasz volt, a lába pedig szőrös, fültyűként szerette használni a zokniját, ami úgy lógott le kétfelől a kicsi pofiján, mint valami tacskófül. De ne higgyétek, hogy csak, mert enyhén szólva különc volt ez a kis lakótársunk, emiatt bárki is kerülte volna. Sőt, a leghidegebb kezek és lábak néha egyenesen üldőzőbe vették. Ilyenkor kicsit nehéz volt közlekedni a lakásunkban, ugyanis elől futott Pihepuha Gyermekmeleg librentyfitty, utána a hideg kezeklábak, a hideg kezeklábak után pár monyó és süsüféle, ugyanis ők azt hitték, veszélyben van kis barátjuk. Azonban nem a hideg kezeklábak jelentették a legnagyobb veszélyt, még csak nem is a hideg kicsilábujjkák, nem biza, hanem a hazugságok. Hogy miért nem inkább a hideg a meleg ellensége, hanem sokkal inkább a hazugság, nem tudom, de tőlem ne is kérdezzétek, mert én sok mindent nem tudok. Azt azonban igen, hogy amikor egyszer egy nagy, peckes hazug golyó gurult a küszöbünkre, az első pillanatban mindenkiben megfagyott a vér, a második pillanatban mindenki felvisított, aztán irtózatos cseptetés, vágtatás, rohangászás lett. Eleinte azt hittük, hogy mindenki menekül, de aztán rájöttünk, hogy mindenki menekít. Mégpedig a kicsi Pihepuha Gyermekmeleget menekítik a monyók, süsüék, a játékok, a virágok, a szőnyegek és párnák és takarók. Úgy tűnt azonban, minden erőfeszítésük hiábavaló, a peckes, kemény, jeges  hazugsággolyótól nem védhetik meg, mindenen és mindenkin átgurul. Lélekzet-visszafojtva álltunk meg mindannyian, mint amikor hirtelen leállítják a filmet, vagy mint amikor már semmi másban sem lehet bízni, csak a csodában. És ekkor az a gyermek, aki pár éve nálunk lakik, és, akit az egyszerűség kedvéért a kisfiunknak hívunk, egy laza mozdulattal felkapta a Pihepuha Gyermekmeleget már-már eltipró hazugsággolyót, úgy, mint egy közönséges, akármilyen kis labdát, megforgatta a kezében és azt mondta, eh, ez csak egy közönséges kis labda, és kihajította az udvarra, hadd fusson utána Betty, a mindig labdákat hajkurászó kutyagomolya. Pihepuha Gyermekmeleg pedig fellélekzett, belecsimpaszkodott a kisfiunk blúzába, aztán befészkelte magát a nadrágja korcába. Ettől a szobában valami jókedvű hullámzás lett, mint amikor pokróc közepébe teszik a kicsi gyermeket, s kétfelől, a két-két csücskénél megragadva a takarót, ringatni kezdik őt úgy, hogy összegabalyodnak a kintről, bentről kacskaringózó kacagások, pont mint valami táncos kedvű csigalaskák.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése