2013. február 28., csütörtök

az Aranyvackor Koinónia különdíjas meséje



Nimród és Napos

Ez a nap is úgy indult, mint a többi őszi nap, talán egy icipicit komorabban. Az utolsó falevelek tűnődve libegtek az ágak hegyén, mintha már ők maguk sem hinnék, hogy valaha voltak dús lomb is, örökzöldben reménykedő. Nimród ma is, mint minden reggel, úgy érezte, szíve a torkában dobog, s ezen az sem segített, hogy pont ma, pár perc múlva töltötte a hetedik évét. Idén iskolás lett, ami azzal járt, hogy szülei már az első nap után csak az átjáróig kísérték el. Onnan már egyedül kacskaringózott az utcákon, amelyek egy túl nagy és félelmetes világról beszéltek neki. Félt a száguldozó autóktól, de azoktól is, amelyek álltak. Biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban kibújhat alóluk valami ragacsos, sötét lény, vagy a kerítések mögül, lépcsőházak homályából előugorhat valami szörnyeteg. Erről a félelméről egyedül a zsebében szorongatott kicsi, kopott falovacska tudott. Nimród különféle trükköket eszelt ki, hogy megszabaduljon félelmétől. Vagy egészen magasra tartott fejjel bandukolt és a reggeli fényben az égen ragyogó felhőformákat kémlelte, vagy lehunyt szemmel ment, beleburkolózva a bársonyos narancsszínbe. Ezeket azonban csak olyan helyen merte, ahol nem jártak autók, hiszen mégiscsak egy forgalmas nagyvárosban éltek. Előfordult, hogy elvágódott, és szapora kulimászok nőttek az orrára, homlokára, térdénél kiszakadt a nadrágja. 

Ezen a napon az ég egy nagy, borús takarót húzott magára, ott duzzogott mögötte, s csak egy pici kis résen lógott ki kéken a lába. Nimród erre a talpalatnyi kékre szegezte tekintetét, amikor hirtelen egy fehér lóalak jelent meg rajta. Csodálkozva nézte, ilyen tisztán még soha nem látott egyetlen felhőformát sem. Úgy tűnt, a ló szinte valóságos, s bár messze volt, tisztán kivehetően látszott, szárnya is van neki, sőt, mintha egyenesen az ő szemébe nézett volna, olyan áthatóan, hogy Nimród nem állta a tekintetét, lehunyta a szemét. Úgy gondolta, most nem a felfele kutakodást, hanem a befele kalandozást fogja gyakorolni az iskoláig. De rögtön fel is kiáltott ijedtében, hiszen az előbb még az égen szálló ló hirtelen karnyújtásnyira állt előtte, mozdulatlanul, csak a kiterjesztett szárnyát és sörényét borzolta a szél. Homlokán,  két szeme között egy napszerű folt ragyogott. Mélyen nézett a kisfiú szemébe, és ennek a tekintetnek, meg a homloka közepéből áradó fénynek olyan ereje volt, hogy úgy érezte, tűzzé válik ereiben a vér, elég, elpusztul. Ijedtében mind szorosabbra zárta pilláit, ám a lovat mintha csak vonzotta volna ez a félelem, egyre közelebb és közelebb jött. Amikor már az arcában érezte perzsellő lehelletét, hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen kinyithatja a szemét. Ahogy kinyitotta, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A ló eltűnt. Felsandított az égre, de az azóta már zoknit is húzott, már a talpa sem látszott ki. Jól van ez így, gondolta Nimród, az is lehet, hogy mától vége a nadrágszakításoknak. Elindult nyitott szemmel, de ahogy bekanyarodott az iskola utcájába, éppen az iskola kapujához kötve egy vén, göthös, görnyedező gebét pillantott meg. Bár ránézésre elakadt benne a szusz, utána mély lélegzetet vett és félhangosan bátorítani kezdte magát: - Hiszen ez csak egy közönséges ló, biztosan bemehetek mellette az iskolába. Ekkor a ló feléje fordította a fejét és felnyihogott. Nimród rémülten vette észre, hogy homlokán ugyanaz a nap alakú, fényes folt van, mint a szárnyas lóén. Képtelen volt levenni a tekintetét erről a foltról. S ekkor egyszeriben megértette a nyihogást. Azt mondta a ló: - Végre látlak, édes gazdám! Napos vagyok, a te táltos lovad. Csak azért nem ismersz rám, mert ilyen szerencsétlenül nézek ki, s ez azért van, mert már rég nem ettem parazsat. Igaz, ha adtak volna sem fogadhattam volna el, mert parazsat nekem csak a gazdám adhat. A kisfiú hirtelen elfelejtette, hol áll, milyen világon is van, s hogy az emberek világában a lovakkal nem szoktak diskurálni. Rémülten tiltakozni kezdett: - Én csak Nimród vagyok, egy hatéves kisfiú, na, jó, hamarosan hét leszek. De mindegy, sem hat, sem hét évesen nem vagyok semmiféle beszélő lónak a gazdája. S ha most a sok szétszaggatott nadrág miatt ijesztgetsz büntetésből, ígérem, ezentúl mindig a lábam elé nézek. A ló erre úgy fordult, hogy teljesen elállta a kaput. – Nem azért vártam mostanáig, hogy te most letagadd. Hétszer hetvenhét éve várom már, hogy találkozzunk. Oldozz el a kerítéstől, vígy haza és etess meg parázzsal, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Nimród lesütötte a szemét. Fejében kavarogtak a gondolatok. Eddig két okból nem közeledett a lovakhoz, az egyik az volt, hogy félt tőlük, a másik meg, hogy sajnálta őket amiatt, hogy terheket kell a hátukon cipelniük, maguk után vonniuk. Most pedig hozzá kell nyúlnia egy igazi lóhoz, ami ráadásul koszos, fekélyes az egész teste, s haza kell vinnie. Igaz, hogy a szülei ma pont nincsenek otthon, de akkor is, össze fogja tapodni az egész kertet. Tüzet kell gyújtania, pedig ez az egyik olyan tilalom, amit ha megszeg, szigorú büntetés jár érte. És meg kell etetnie a lovat. Mi lesz, ha megég a ló s a szüleit aztán bebörtönzik állatkínzás miatt? Vagy ha felgyúl a ház, mert a ló ijedtében széttáncolja a szenes fadarabokat? Vagy ha előkerül a ló gazdája és elveri őt, mert ellopta a lovát? Ekkor meghallotta a ló barátságos hangját: - Miért aggódsz, édes gazdám? Semmi bántódásod nem fog esni. Ha nem hiszel nekem, csak azt mondd meg, hány fogad van? Nimródot annyira elképesztette ez a kérdés, hogy hirtelen feltekintett, bele egyenesen a ló szemébe. És ekkor eszébe jutott egy régi emléke. Szülei csodálkozva néznek bele a szájába, majd aggodalmaskodva egymásra. – Csak nem lesz táltos a kisfiunk, hallotta még most is anyja édes hangját, - huszonegy tejfoga van. – Ki tudja, csengett most fülében apja zengő hangja, - lehet, hogy táltos lesz, de az is lehet, hogy nem lesz az. Majd elválik. Aztán eszébe jutottak a mesék a legkisebbik királyfiról és a táltos paripáról, és amit a tanítónéni mesélt, hogy a táltos embernek és a táltos lónak eggyel több foga van. – Gyere, táltos paripám, megetetlek parázzsal, mondta mosolyogva a lónak, - de aztán bele ne halj nekem. – Nem azért van negyvenegy fogam, hogy egy kis parázseledelbe belehaljak, nyihogott cinkosan a ló.

Hazavezette Nimród Napost. Fel sem tűnt neki, hogy ez nem szúrt szemet a járókelőknek. Pedig reggel korán egy gebét vezető kisfiú nem éppen mindennapi látvány. Amint hazaértek, forgácsot gyűjtött a régi farakásnál, talált pár szárazabb hasábot is, aztán tüzet gyújtott. Türelmetlenül várta, hogy leégjen a tűz, majd egy ócska lapátra egy bot segítségével felszedte az izzó parazsat és odavitte a lónak. S hát, láss csodát, a ló szempillantás alatt mind megette a várva várt eledelt, és abban a minutában eltűnt a roskadozó jószág, helyén pedig a csodálatos, hatalmas, szárnyas fehér ló állt. - És most, édes gazdám, pattanj a hátamra, szólalt meg a táltos paripa, - meg sem állunk az égi birodalmak első kapujáig. Illetve csak egy szusszanásnyira állunk meg, épp annyi időre, hogy megszerezzük a kardodat. – A kardomat, kerekedett ki a kisfiú szeme, - van nekem kardom? Igazi kardom? – Bizony, felelte a paripa, azzal fogával felcsippentette a kisfiút a gallérjánál fogva, s gyöngéden a hátára ültette, - fogózz erősen, mert most már tényleg nem állunk meg a Sarkcsillagig. Ekkor, szélnél is sebesebben felszálltak az égbe. Szárnyalt sebesen a táltos ló, olyan biztonsággal vette be a kanyarokat a csillagok között, mint aki otthon van, s csak kiügetett egy cseppet a környező rétekre. Mire Nimród belemelegedett volna a suhanásba, már meg is érkeztek a Sarkcsillagra. 

A csillag közepén egy öreg ember ült. Látszott rajta, hogy öreg, mégis, sem betegség, sem fáradtság, sem semmilyen más olyan nyoma nem látszott a korának, ami a földi öregedésre jellemző. Arca nem volt sem kedves, sem szigorú, csak valami végtelen nyugalom áradt belőle, mint aki mindent látott már. Napos megállt előtte Nimróddal a hátán, és mélyen meghajtotta a fejét. Nimród ösztönösen követte a ló fejmozdulatát, ő is fejet hajtott. – A kardért jöttél, szólalt meg hirtelen az öreg olyan hangon, mintha a föld összes hegye egyszeriben felrobbant volna. Nimródnak az ijedtségtől megállt a szíve, majd olyan vadul kezdett verni, hogy már csak ezt az agyában lüktető rettenetes, tompa dübörgést hallotta. – Igen, szólalt meg alig hallhatóan, - a kardért jöttem. - Rendben van, felelte az öregember. – Három kérdést teszek fel, ha válaszolni tudsz rájuk, tied a kard. Vigyázz azonban, mert az első téves válasznál meghalsz, s lelked csillaggá váltan fog bolyongani az idők végezetéig. Nimród megszorította lova nyakát. Erre Napos megszólalt: - Egyet se búsulj édes gazdám, mi ketten egyek vagyunk, míg engem látsz, bajod nem eshet. Ettől Nimród kicsit megnyugodott, bár még mindig alig hallotta a szavakat a fülében lüktető szívdobogásától. – Az első kérdésem, recsegte a vénség, - mi gyorsabb, mint a gondolat? Nimród elgondolkodott. Mi lehet gyorsabb a gondolatnál? Eszébe jutottak a népmesék, hogy ott pont a gondolatról mondják azt, hogy a leggyorsabb. Töprenkedve nézett a messzeségbe, aztán hirtelen megjelent előtte apja tiszta, derűs arca. Apja mindent egyben látott, bármi történt, előbb-utóbb kiderítette, hogy az tartalmazza a saját ellentétét is. S a kettő folytonos versengésben van, mikor egyik, mikor a másik győzedelmeskedik. Mély lélegzetet vett, majd kivágta: - A nem-gondolat gyorsabb, mint a gondolat. Az öreg nem válaszolt. A recsegés után hirtelen feneketlen lett a csend. Pillanatokat, talán órákat, napokat, vagy az is lehet, éveket várakoztak ebben a csendben, ki tudná azt megmondani, a Sarkcsillagon nem létezett idő. Aztán az öreg megint megszólalt: - Minek neked ez a kard?  Nimród belenézett Napos meleg szemébe, majd az öregre pillantott, aki továbbra is úgy nézett valahová, mintha sehová sem nézne. A kisfiú lehunyta a szemét. Ekkor megjelent előtte édesanyja kedves arca, az édesanyjáé, aki soha nem hazudott. Így is elég bajban van a világ, szokta mondogatni, minek további hazugságokkal szennyezni azt. Ezért az édesanyjáról gyakran mondták azt, hogy kényelmetlen ember. De ilyenkor ő csak kacagott és annyit mondott, nem baj, legalább még egy illúzió összetört. Nem értette igazából, mi is az az illúzió, de a lelke mélyén tudta, anyja jól kacag, mert igaza van neki. Nimród kinyitotta a szemét és megszólalt. Hangja kristálytisztán csengett, s ahogy csillagok milliói visszhangozták, olyan volt, mint egy égi forrás üde csobogása: - Azért, hogy összetörjem velük az illúziókat. Nimród szíve most alig vert, éppen csak pihegett. Nem tudta, a következő pillanat mit hoz számára, életet vagy halált. Az öreg arcáról semmit nem lehetett leolvasni. De aztán felhangzott a harmadik kérdés: – Miért indultál útnak? No, most gondban volt Nimród, ugyanis fogalma sem volt róla. Ő igazából iskolába indult még a reggel, de ez a válasz itt, a Sarkcsillag közepén, ez a rettentő öregember előtt olyan nevetséges válasznak tűnt. Aztán meg az elindulása után megjelent Napos és minden valahogy magától alakult. Ekkor eszébe jutott, hogy Napos akkor jelent meg előtte, amikor a legjobban félt az utcán: - Azért, hogy legyőzzem a félelmet. Erre az öreg hirtelen rátekintett, s ettől a tekintettől Nimród majd lefordult a lováról. – Akkor egy perc vesztegetni valótok sincs, felelte az öregember, - már várnak rátok a sárkányok. Utoljára hétszer hetvenhét éve jött el Holdas nevű táltos lován egy, a te népedből való élő ember. Ő volt az igazság őrizője, a földeteken csak úgy hívták, az igazságos király. Menj, utad során megtudod, ki vagy. Napos felnyerített és felszálláshoz készülődött. Nimród szédült. Miféle sárkányokról beszél az öreg? Zavartan nézett rá: - Miféle sárkányok? És hol a kard? motyogta. – A sárkányok már várnak rád, a kard pedig benned van, felelte az öregember barátságosan mosolyogva, - ahányszor szükséged lesz rá, előugrik és szolgálatodra lesz. Menjetek Isten segedelmével! Azzal az öreg ismét visszafordította a tekintetét a valahovába, mintha csak a semmibe. 

Napos olyan gyorsan repült, mint a gondolat, vagy inkább mint a nem-gondolat, és pillanatok múlva megálltak egy hatalmas, ragyogó kapu előtt, amelyet három óriási rézlakat zárt le. Napos megszólalt: - Ez az első a rézkapu, vagyis a nagy Csillagkapu. Ülj le a kapu elé és nézz fel a fölötted elterülő hatalmas égre úgy, mint első találkozásunkkor tetted. És bármit láss kirajzolódni rajta, figyeld meg, és hagyd tovasuhanni. Amikor már nem jön több kép, kérd meg a kardod, ugorjon elő. Ekkor meg fog jelenni a kapu őrizője, egy sárkány, de te ne rettenj vissza, küzdj meg vele bátran. Vágd le a fejét. Utána már elég csak finoman hozzáérintened kardod pengéjét a lakatokhoz, maguktól le fognak pattanni. De jól vigyázz, ha előbb próbálod előhívni a kardod, minthogy az utolsó képet is elengedted volna, nem lesz képes legyőzni a sárkányt, sem levágni a lakatokat. Nimród úgy tett, ahogy lova tanácsolta. Leült a kapu elé és az eget szemlélte. Látta magát, amikor fél a sötétben, aztán azt, amikor attól fél, hogy a szülei már nem szeretik egymást és lehet, hogy elválnak. Látta a vágyát, hogy mindig szülei mellett maradhasson. Látta magát a barátai között, amikor mindig ő akart lenni a vezér. Látta erőszakosságát, amikor le akarta igázni a macskáját, aztán azt is, amikor hűséges kutyáján uralkodott. Látta dühét, amivel tiltakozott, ahányszor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő szerette volna. Látta mindezt, és minden egyes kép láttán egy kicsit meghasadt a szíve. Sokáig ült így. Aztán egyszer csak meglátta a csillagokat. Fényesen ragyogtak. Pont fölötte a Sarkcsillag ragyogott. Egyszeriben eszébe jutott, hogy hol van, és honnan jön. És hogy már jó ideje nem képeket lát, hanem a csillagokat. Ekkor halkan megszólalt: - Kedves kardom, kérlek, segíts. Erre egy fényesen ragyogó hosszú rézkard termett a kezében, s bár súlyosnak nézett ki, mégis pihekönnyű volt. Ekkor megrendült az ég, hogy csak úgy rázkódtak rajta a csillagok. Egy szörnyű sárkány termett Nimród előtt. – Már vártalak, embergyermek, - már akkor tudtam, hogy meg kell mérkőznünk, amikor még anyád édes tejét szoptad. Nimród nem elegyedett szóba a sárkánnyal, hanem hirtelen, gyors mozdulatokkal, mintha minden nap vívást és nem írást tanult volna az iskolában, lenyisszantotta a sárkány fejét. Olyan hirtelen történt mindez, hogy a sárkánynak még akkor is csodálkozva kerekedett a szeme, amikor feje már a kisfiú lábánál hevert. Aztán alighogy hozzáérintette Nimród kardja élét a lakatokhoz, könnyedén felpattantak a zárak, a kapu kitárult, a kard pedig hipsz-hopsz eltűnt, mintha sohasem lett volna. – Gyere édes gazdám, - szólalt meg mellette Napos, - most átsuhanunk az égi világ három alsó birodalmán. Már semmi bántódásod nem eshet, mert tudod, kik lakják ezt a birodalmat és hatalmad van felettük. Nimród felpattant a lova hátára és átszáguldottak a három birodalmon. Szikár, kietlen síkságok, majd meredek hegyek, mély szakadékok, kopár vízmosások fölött suhantak el. Emberi elme nehezen tudja elképzelni azt a sok fenevadat, förtelmes állatot, teremtést, mindenféle fajta lényt, ami ott rohangált, tekergőzőtt, nyújtózkodott a három birodalom földjén. Tüzet, mérget okádtak, fröcsköltek, tele volt velük a föld és a levegő. De Nimród és Napos előtt utat nyitottak és meghajtották a fejüket. 

Egy idő után elmaradoztak a lények, sokáig egy lelket sem láttak, aztán, hosszú szárnyalás után, megérkeztek egy másik, még nagyobb kapuhoz, ez volt az ezüstkapu. Ez a kapu fölött három hatalmas, ezüst harang függött, a harangok alatt pedig egy háromfejű sárkány aludt. Napos ismét odafordult a fiúhoz: - Ez a második nagy kapu az ezüstkapu, avagy a Holdkapu. Ülj le elé, hunyd be a szemed és nézz magadba, befele, úgy, mint második találkozásunkkor tetted. És bármi jelenjen meg az előbb felsoroltak közül, figyeld meg és hagyd tovasuhanni. Amikor már nem jön több kép, kérd meg a kardod, ugorjon elő. Ekkor menj oda a sárkányhoz és vágd le mind a három fejét. De vigyázz, ha előbb próbálod előhívni a kardod, minthogy az utolsó kép is szertefoszlott volna, kardod első suhintására megkondulnak a harangok, felébresztik a sárkányt, s ekkor már kardod segítségével sem fogod tudni legyőzni, halálnak halálával halsz. Nimród úgy tett, ahogy lova tanácsolta. Leült a kapu elé, behunyta a szemét és csak ült, és várt. Először anyja illatát érezte meg, azt a finom, édeskés illatot, amilyen illata senki másnak nincs a világon. Aztán apja kezének simogatását érezte a fején, amilyen érintése senki másnak nincs a világon. Látta magát, ahogy hancúroznak hárman a reggeli fényekben, a meleg, puha ágyban. Látta magát, ahogy önfeledten játszik, amikor ujjai végigfutnak a zongorán. Érezte magában azt a jóleső érzést, ami akkor tölti el, ha sikerül egy dallamot előcsalnia. Érezte lábában a tánc örömét. Találkozott barátaival, akikkel játék közben mindig megfeledkeztek az időről és olyankor támadtak a legcsodálatosabb ötleteik. A képek szüntelen váltogatták egymást. Emlékezett táltosa szavára, hogy figyelje meg, és engedje el őket. Pedig hogy szeretgette, babusgatta, ölelte volna örökre a szívére valamennyit. Olyan régóta volt fent a csillagok hideg, tiszta világában, hogy hiányozni kezdett neki az emberi melegség. De aztán eszébe jutott, mit mondott Napos, hogy kardja használhatatlanná válik. Lassan lecsendesedett. A képek egyre halványabban, egyre ritkábban jöttek. Aztán csak a csend jött. Egyre mélyebb és mélyebb csend. Hirtelen ismerős lett Nimród számára ez az egyre mélyülő csend. Hiszen ez a sarkcsillagi öreg csendje, jutott eszébe. Ekkor halkan megszólalt: - Kedves kardom, kérlek, segíts. Erre egy káprázatosan ragyogó hosszú ezüstkard pattant elő, egyenesen a kezébe ugrott. Nimród odament a sárkányhoz, összeszorította a fogát és suhintásra emelte a kardját. A harangok nem moccantak. Ekkor bátran odacsapott és három suhintással levágta a sárkány fejeit. Erre a harangok zúgni kezdtek, de olyan zúgással, amihez foghatót Nimród még életében nem hallott. Mintha a világ összes éneke egyszerre, egy hangban sűrűsödött volna össze és egyszerre zendült volna fel. Az ezüstkapu pedig engedelmesen feltárult. – Gyere édes gazdám, - szólalt meg mellette Napos, - most átsuhanunk az égi világ három felső birodalmán. Már semmi bántódásod nem eshet, mert tudod, kik lakják ezt a birodalmat és hatalmad van felettük. Nimród felpattant a lova hátára és átszáguldottak a három birodalmon. Türkiz vizek, selymes hullámok és parányi, zöld szigetek fölött suhantak. Gyönyörű lények lakták ezeket a vizeket, áttetszőek, mint a kristály, csodálatos lenge, színes kelmékben úsztak vagy lebegtek a vizek felett, arcuk sugárzó volt, hangjuk semmilyen emberi hanghoz nem hasonlíthatóan tiszta, finom, bársonyos. Hívogató szavakat suttogtak, angyali hangon énekeltek, ölelő karjaikat nyújtogatták. Hajuk és ruhájuk és az ég és a víz és a szigetek is tele voltak sziporkázó virágokkal, illatozó, édes gyümölcsökkel. De Nimród és Napos előtt utat nyitottak és meghajtották a fejüket.

Egy idő után elmaradoztak a tündéri lények, színek és illatok, sokáig egy lelket sem láttak, aztán hosszú szárnyalás után megérkeztek a harmadik, az eddigieknél is nagyobb kapuhoz, ami színaranyból volt. Napos így szólt gazdájához: - Ez a harmadik az utolsó nagy kapu, az aranykapu, a Napkapu. Ez a hetedik, a legfelső égi birodalom bejárata. Itt már nem szolgálhatlak, nem segíthetek neked, mert ez már meghaladja az én tudásomat, magadban kell boldogulnod. Nimród leült. Nem nézett fel, hiszen azt már tudta, hogy ott mi van. Befele sem nézett, hiszen azt is tudta már, hogy ott mi van. Úgy döntött, nyitott szemmel ül, és szembenéz azzal, ami van, mint akkor, amikor harmadszorra találkozott a lovával. Nézte a Napkaput, hagyta, hogy szemét betöltse a szinte vakító fényesség. Aztán egy idő után már nem tudta eldönteni, hogy kívül látja, vagy belül érzi ezt az aranyló ragyogást. És már nem gondolkodott azon, hogy kinyílik vagy sem a kapu, csak nézte, érezte a tündöklést. Lassan lélegzett, csendesség volt benne, békességet érzett. Ekkor a kapu magától kitárult és egy hatalmas, végtelen tűztenger tárult elé. Vöröses-fehéres-aranyos hullámok fodrozták. Közepében egy király állt, ő is tetőtől talpig színaranyban. A király megszólalt: - Már vártalak, Nimród. Lépj be a Napkapun a hetedik égi birodalomba. Nimród csak ült, hallgatott. A király ismét megszólalt. – Nimród, gyere! Mi az, ami visszatart? Kitárult előtted a Napkapu, ami élő ember előtt csak igen ritkán nyílik meg. Ekkor Nimród megszólalt. – Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én a lovam nélkül egy tapodtat sem megyek. Ha ő eddig cserben nem hagyott engem, én sem hagyom cserben őt. Mi ketten egyek vagyunk, hogyan léphetnék be úgy az országodba, hogy fele magam hátrahagyom? Ekkor teljesen eltűnt az aranykapu, és eltűnt a király is. Nimród pedig a tűztenger fölött találta magát táltosa hátán, a tűzhullámokból pedig egy hétfejű sárkány emelkedett elő. - Kedves kardom, kérlek, segíts! - kiáltotta Nimród, mire egy gyönyörű aranykard termett a kezében. Vágta Nimród szaporán a sárkány fejeit, de sok volt az a hét fej, nehezen akart fogyni. Hiába biztatgatta a lova, amire az utolsó fejet is lekaszabolta, karja lankadtan hullott alá, alig lélegezve ráborult csatakos lovára. - Édes gazdám, - mondta a táltos, - azzal, aki minden próbált kiállt, a lova egyszer megmártózhat a Napban. Belemerülünk a tűzhullámokba, de egyet se búsulj, egy hajad szála sem fog görbülni, sőt, hétszer szebben és erősebben fogunk utána mindketten előbújni. Azzal alá is buktak, és amikor ismét előkerültek, ugyanolyan fényességben ragyogtak, mint előbb a király. - Égi utad ezennel befejeződött, - mondta Napos, - Isten veled édes gazdám, Nimród, a fény őrizője. Azzal, versenyre kelve a fényekkel, visszarepítette kicsi gazdáját a földi világba, a nagyváros forgatagába, az iskola kapujába. 

Nimród egy ismerős, mégis, mintha messziről szóló hangra lett figyelmes. A tanító néni volt az. Gyöngéden megfogta a vállát, úgy kérdezte: - Kisfiam, már vagy öt perce ácsorogsz a kapuban. Vársz valakit? – Nimród kábán nézett szét. – Öt perce? Kapuban? Várok... motyogta zavartan. Aztán elmosolyogta magát. – Lehet, hogy nem öt, hanem pontosan hét perce ácsorgom itt. - Tanító néni, most van a születésnapom, mondta lelkesen. - Éppen most születtem meg! – Most születtél meg? Kérdezte csodálkozva a tanító néni. Nem inkább azt akartad mondani, hogy pontosan hét éve születtél meg? Nimród tovább mosolygott: - Ez is igaz. Hét éve születtem meg először, aztán az előbb ismét megszülettem. A tanító néni megállt egy pillanatra. Mélyen belenézett a kisfiú szemébe, aztán ő is elmosolyodott. Melegség és fény járta át a szívét. – Igazad van, Nimród. Most születtél meg, és én is most születek újra. Sajnos ezt mindig elfelejtem. Köszönöm neked, hogy emlékeztetsz rá. - Gyere, - nyújtotta a kezét, - menjünk be az osztályba. Nimród, amikor kivette kezét a zsebéből, a kis falovacskát pillantotta meg a markában. A kopott falovacska aranyosan fénylett, mintha finom aranyporral szórták volna be. 
A következő napok is úgy indultak, mint a többi őszi nap. Nimródot a szülei elkísérték az átjáróig. Integettek neki, Nimród pedig befordult a kisutcán. De a sarkon túl mindig megállt, megszorította a zsebében a falovacskát és halkan megszólalt: - Kedves kardom, kérlek, segíts. Rögtön kezében termett a világ legszebb gyémántkardja, felpattant a lovára és felrepültek valamelyik csillagösvényre. Mégis, pontosan nyolckor, ő is ott ücsörgött már a padjában, mint akármelyik másik gyerek.

2013. február 17., vasárnap

Zsolt mesél a hangtálakról

:) szeretettel ajánlom figyelmetekbe Zsoltot, mint tibeti hangmasszőrt! Sajnos függőséget tud okozni, ezért csak óvatosan adjátok át magatokat ennek a finomságnak, mert utána aztán rá fogtok járni a nyakára nekije s szétkapkodjátok :))))

http://hangmasszazs.ro/

2013. február 11., hétfő

Egy pár



A havas, ködös tájból csipkézetten bontakozott ki a dombon magányosan álló fa. Gyönyörködtem benne. Amikor azonban a vonat közelebb ért, meglepődve láttam, hogy egy másik fa válik ki mögüle, szinte ugyanolyan, mégis más, egy önálló, külön fa. 

Vannak párok, akiket messziről egynek látok. Ilyenek a szüleim is, sok ismerősöm. Nem tudok csak egyikükre gondolni. Ha csak egyikükről beszélek is, ott bújkál mögötte a másik, a párja, s csak idő kérdése, mikor közeledem annyira hozzájuk, hogy kikacsintson. Vannak olyanok is közöttük, akik elváltak, külön vannak, esetleg most pont mással élnek, mégis, ha egyszer láttam őket párban, láttam őket egy faként, továbbra is az egységet érzékelem bennük.

S ugyanígy vannak, akik azt mondják magukról, hogy ők egy pár, én mégis kilométereket és kilométereket utazom, míg eljutok egyiktől a másikig, s ha eszembe jutnak, soha nem egyszerre, együtt, hanem mindig csak az egyik, vagy a másik.

2013. február 1., péntek

Mese a Pihepuha Gyermekmelegről



Volt egyszer, hol nem volt, vagyis nem ott, ahol nem volt, hanem pont ott, ahol volt, vagyis nálunk, szóval, nálunk volt egy Pihepuha Gyermekmeleg. Ez a Pihepuha Gyermekmeleg olyan kicsi librentyfitty volt, tudjátok, abból a szeleburdi fajtából. Kedvenc lakóhelye a kisgyermekek hasánál volt, de nem akármilyen hasnál, hanem olyan vackoshasnál, paplanok és hálózsákok és könnyű takarók és pocakok ölelésében. Leginkább ruhátlankodni szeretett, mert abban a nagy melegben minek annyi cula? De néha kimerészkedett ez a Pihepuha Gyermekmeleg librentyfitty - főleg olyankor, amikor a vacokhasak eltűntek a takarók mellől. Ilyenkor fel is öltözött. De mivel még elég kicsi volt, nem nagyon ment neki az öltözés. A nadrágját úgy húzta fel, hogy a jobb szárába dugta a bal lábát, a bal szárába a jobb lábát. Ezért az eleje mindig trottyos, a hátulja pedig feszes volt. A kabátját is előszeretettel vette fel úgy, hogy a kabát eleje hátul volt, a kabát hátulja pedig elöl. Ilyenkor mindig addig kóricált a szobában, míg bele nem botolt valami jóindulatú monyóba, aki aztán begombolta hátul a kabátját. Volt egy kedvenc, csíkos zoknija is, de mivel a füle csupasz volt, a lába pedig szőrös, fültyűként szerette használni a zokniját, ami úgy lógott le kétfelől a kicsi pofiján, mint valami tacskófül. De ne higgyétek, hogy csak, mert enyhén szólva különc volt ez a kis lakótársunk, emiatt bárki is kerülte volna. Sőt, a leghidegebb kezek és lábak néha egyenesen üldőzőbe vették. Ilyenkor kicsit nehéz volt közlekedni a lakásunkban, ugyanis elől futott Pihepuha Gyermekmeleg librentyfitty, utána a hideg kezeklábak, a hideg kezeklábak után pár monyó és süsüféle, ugyanis ők azt hitték, veszélyben van kis barátjuk. Azonban nem a hideg kezeklábak jelentették a legnagyobb veszélyt, még csak nem is a hideg kicsilábujjkák, nem biza, hanem a hazugságok. Hogy miért nem inkább a hideg a meleg ellensége, hanem sokkal inkább a hazugság, nem tudom, de tőlem ne is kérdezzétek, mert én sok mindent nem tudok. Azt azonban igen, hogy amikor egyszer egy nagy, peckes hazug golyó gurult a küszöbünkre, az első pillanatban mindenkiben megfagyott a vér, a második pillanatban mindenki felvisított, aztán irtózatos cseptetés, vágtatás, rohangászás lett. Eleinte azt hittük, hogy mindenki menekül, de aztán rájöttünk, hogy mindenki menekít. Mégpedig a kicsi Pihepuha Gyermekmeleget menekítik a monyók, süsüék, a játékok, a virágok, a szőnyegek és párnák és takarók. Úgy tűnt azonban, minden erőfeszítésük hiábavaló, a peckes, kemény, jeges  hazugsággolyótól nem védhetik meg, mindenen és mindenkin átgurul. Lélekzet-visszafojtva álltunk meg mindannyian, mint amikor hirtelen leállítják a filmet, vagy mint amikor már semmi másban sem lehet bízni, csak a csodában. És ekkor az a gyermek, aki pár éve nálunk lakik, és, akit az egyszerűség kedvéért a kisfiunknak hívunk, egy laza mozdulattal felkapta a Pihepuha Gyermekmeleget már-már eltipró hazugsággolyót, úgy, mint egy közönséges, akármilyen kis labdát, megforgatta a kezében és azt mondta, eh, ez csak egy közönséges kis labda, és kihajította az udvarra, hadd fusson utána Betty, a mindig labdákat hajkurászó kutyagomolya. Pihepuha Gyermekmeleg pedig fellélekzett, belecsimpaszkodott a kisfiunk blúzába, aztán befészkelte magát a nadrágja korcába. Ettől a szobában valami jókedvű hullámzás lett, mint amikor pokróc közepébe teszik a kicsi gyermeket, s kétfelől, a két-két csücskénél megragadva a takarót, ringatni kezdik őt úgy, hogy összegabalyodnak a kintről, bentről kacskaringózó kacagások, pont mint valami táncos kedvű csigalaskák.