2013. január 29., kedd

Mese a piros kisbuszról



(esti szájjalmese, nem csak estékre)

Mondj egy mesét a szájaddal, kérlelt Márkus este, amikor már lejárt a meseolvasás, és az utolsó összebújás volt éppen soron, mielőtt mindenki aztán jól bevackolódna a helyére. Jó, feleltem. De ne betűs mese legyen. Nem lesz betűs mese, feleltem, hanem piros kisbuszos mese lesz. Ettől felcsillant a szeme, piros kisbuszokról nem szoktam mesélni neki. Azt hiszem, ez csak azért volt, mert nem szoktam piros kisbuszokon utazni, így nem is barátkozhattam velük, vagy legalább a gondolatukkal. De most három napunk volt a barátkozásra. Így aztán egyből meg is jelent a mesém főszerepében. Illegette, billegette magát. Néha felhúzta az orrát, máskor lebiggyesztette a száját, és várta, hogy mi is fog vele történni. És aztán megtörtént a mese. 
Úgy kezdődött, hogy egyszer csak az udvarunkon termett egy kerek orrú kisbusz. Igen, pont olyan kerek, mint egy vigyorgó vadalma, vagy mint egy köldök. Ha már megjelent nálunk, csak úgy, minden nagy ceremóniák nélkül, úgy döntöttünk, hogy elutazunk vele, nehogy aztán unalmában feldobja a négy kerekét. És be is pakoltunk szerre mindent, az ágyakat, a csempekályhát, a négylábú kályhát, mert a négylábú kályha nagyon szeret levest főzni, mi pedig nagyon szeretjük a levest megenni. Aztán bepakoltuk a játékokat, a hangtálakat, a laptopot, a ceruzákat és a füzeteket. Bepakoltuk a hűtőszekrényt is, és a virágokat. Az ablakokból is bepakoltunk párat, mert szeretünk rajtuk kinézni. Főleg télen szeretünk kinézni rajtuk, amikor mindig más és másszínű levegőt mutatnak. A leginkább azt a sötétkékes-violás színt szeretjük, ami este és reggel mutatja meg magát, egy villanásnyira, mintha a nappal és éjszaka találkozásától megtelne a levegő valami mélységes titokkal. No, már elég jól megpakoltuk a piros kisbuszt, de még hátra volt a bili és Betty. Őket sem hagyhattuk itthon. De csak egy dolognak volt már hely, ezért betuszkoltuk a bilit, a bilibe pedig Bettyt. Kicsit kicsi volt Bettyre a bili, ugyanis ő már nem csecsemő kutya, de végülis megbékélt vele. Így jó szorosan tartotta magát a mindenfélék között, s sem attól nem kellett tartania, hogy véletlenül kipottyantjuk valahol, sem attól, hogy rácsatoljuk a biztonsági övet. 


A kisbusz majdhogy ki nem repedt a büszkeségtől, vagy a rakománytól, mindenképp dagadozott, és már nem csak kerek volt, hanem egészen gömbölyű. Néha a lejtőkön nekiiramodott, és csak úgy gurult, mint valami nagy, piros labda. Ilyenkor mindig nagy rendetlenség lett benne, a hűtőszekrénybe kerültek a virágok, hogy csak úgy vacogtak szegények, aztán a hűtőszekrény ráült a kályhára, és minden kiolvadt, a hangtálak zenélni kezdtek, amire a játékok kitáncoltak a kosarakból és bemasíroztak a csempekályha tátott szájába, alig tudtuk megmenteni, hogy oda ne égjenek. Mindezt úgy, hogy néha Betty mégiscsak kirepült a biliből, egyenesen apa ölébe, a bili pedig Márkus fejébe. Márkus szerette a kalapokat, de azért ez a bili túl bugyikék volt ahhoz, hogy szívesen parádézzon benne. Még ha mindez egy piros, guruló kisbuszban is történt. Szerencsére ez olyan kisbusz volt, hogy nem kellett vezetni, mert egy időben értettünk ugyan egy kicsit hozzá, de aztán rájöttünk, tele van a világ emberekkel, akik nem kicsit, hanem nagyon értenek hozzá, így mi továbbra is nyugodtan érthetjük a nemvezetést. És az is szerencse, hogy ez a kisbusz napfénnyel és kacagással működött. Amikor volt napfény, akkor onnan vette az erőt kerekei gurításához, amikor nem volt napfény, akkor az emberekből kiguruló kacagásokból. 

Egyszer olyan helyre értünk, ahol nem volt se kacagás, se fény. Sötét, ijesztő hely volt. Mintha valaki összeterelte volna egy helyre a legbúvalbéleltebb embereket és időket. Meg is állt a kis, piros busz. Bezzeg itt nem gurult, csak gunnyasztott, és lassan minden és mindenki gunnyasztani kezdett benne. A virágok hervadoztak, a hűtőszekrény kiolvadt, a hangtálak megkukultak, Betty már még a saját farkába sem harapott, a tűzhelyek kialudtak, a játékok megdermedtek. Mi is csak ültünk, és vártuk, hogy hátha egyszer csak elmúlik ez a nagy ácsorgás, és megint elindulunk valamerre, s vele együtt az életünk is a kisbuszban. Amikor már jó sápadtra unatkoztuk és várakoztuk magunkat, egyszer csak Márkus megszólalt nagy bágyadtan: Anya, mondj egy mesét a szájaddal. És elkezdtem: egyszer, amikor Márkus ebédelt, összevissza maszatolta magát, ahogy minden rendes gyermekhez illik. De Márkus rendesebb volt, mint a többi gyerek, kivétel nélkül mindig megtörölte a száját étkezés után, nem úgy, mint az anyukája, aki nagyon szerette ezeket a kivételeket. Az anyukája csodálkozva nézte, ahogy megtörölte a száját egy papírzsebkendővel, aztán egy törlőkendővel, aztán egy szalvétával, jó komótosan, mintha a világ legfontosabb dolgát végezné éppen. Anyukája elképedve nézte a kisfiát, majd, egy idő után, megelégelve ezt a nagy szájtörölgetést, megszólalt: Kisfiam, ne adjam oda a lepedőt is? Abba aztán jó sokáig törölgetheted a szájad. Hej, de lett erre a lepedőre olyan kacagás a kisbuszban, hogy az úgy nekilendült, hogy hazáig meg sem állt. Így volt, a ma esti szájjalmese ennyi volt. 
Még egyszer, kiáltotta a kisfiam, még egyszer azt, amikor Bettyt beleültettük a bilibe! De a mégegyszert már nem mondtam el, mert az álomtündérek már erősen nyüzsögtek körülöttünk. Az is lehet, csak izgatottak lettek a mesétől. Ki tudja. Legközelebb majd beszélgetek velük egyet, és nektek is elmondom nyugtalanságuk okát. Jó éjszakát!
(Bak Sára rajzai)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése