2013. január 19., szombat

Hogyan lett a fél almából egész


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kicsike falu. Ebben a kicsike faluban volt egy nagy kert, s ebben a nagy kertben kicsi almafákon akkora almák nőttek, mint a te fejed. Na jó, nem egészen akkorák, csak majdnem. A kicsi fák nyögdécseltek, hajladoztak az óriási gyümölcsök alatt. Senki nem tudta kitalálni, hogy képesek ilyen vékonyka, véznácska ágak ekkorákat teremni. Még az öregember sem, akié a kert volt. Pedig igen egyszerű titka volt ennek a csudatermésnek. 

Az öregember, ha megunta már az emberek hülyeségeit, mert abból is mért az embereknek bőven az Isten, csak kiment a kertbe, meglátogatta mindegyik fát, megtapogatta az ágakat, megvizsgálta tavasszal a rügyek állását, aztán nyáron mindegyik almát számon tartotta, végigkísérte szerető gondoskodása az életüket egészen őszig. Bár elég sok fa volt, mégsem volt annyi dolog velük, mint amennyi időt töltött körülöttük az öregember. Ott matatott, tett-vett, s közben mindenki megnyugodott. Az öregember gondolatai lassan hömpölyögtek, ráérősen, mint egy szeliden sétáló folyó. Az almafák néha nyugtalanok voltak, mindig akadt olyan is közöttük, akire rájött a versenyezhetnék. Csak úgy csipirkedett, nyújtózkodott az ég felé, hogy ő legyen a legmagasabb, neki jusson a legtöbb napfény, az ég kékjéből a legtöbb mély. Ilyenkor kicsit nekieresztették magukat a többiek is, megbolydultak a rügyek, vagy, ha nyáron kezdődött a hajrá, akkor a kis bingyóalmák. S ahelyett, hogy ráérősen végezte volna mindenki a dolgát, lett nagy pukkadozás, szakállremegtetés. 

Ha ilyenkor toppant közéjük az öregember, először valami kis remegés futott végig a kerten, mint amikor valami tiltott dolgon kapnak rajta valakit. A nyüvecskék, akik általában a szurkolótáborhoz tartoztak, gyorsan visszahúzták a fejüket az alma húsába. A levelek pusmogásra halkították csilingelő hangjukat, az almák pedig az öregember felé fordították legszebb, legérettebb, legtükrebb arcukat. Miután így összekapták magukat, egy pillanatig csend lett. Sokféle csend. Az almákból a magok kesernyés, kemény, barna csendje szólalt meg. A levelek csendje a reggeli friss harmathoz volt hasonlatos, mert ők azt a csendet szerették a legjobban. Az ágak a jövő titkát őrizték, eljövő évek rügyeinek álmát. A nyüvecskék a kuksolás nyelvét beszélték. A gyökerek körül hegyeskedő fűszálak pedig a koncentrált figyelem szótlanságát gyakorolták. Miután mindannyian, a maguk csendes módján köszöntek az öregembernek, az ő köszönése is megérkezett hozzájuk, a lassan hömpölygő mosolyfolyó. S ez a folyó förbefolyta mindegyik almafát, megsimogatta mindegyik levelet, megcirogatta mindegyik rügyet vagy gyümölcsöt. S ettől az öregember köszönéstől elmúlt a versenyezhetnékjük, az izgatottságuk. Csak úgy nőttek, gömbölyödött a sok alma, s nem azért, hogy gondozójuk kegyét elnyerjék, hanem egyszerűen csak azért, mert szerették az öregember kertjében az életet.

Még olyankor is szerették, amikor nem volt könnyű. Mert, azt hinnénk, egy almafának nem lehet nehéz a sorsa, csak az embernek. De az ember, ha ügyes, el tud bújni a jég, a fagy, a szárazság elől, az almafa azonban nem. Vállalnia kell azt, ami jön. Egyszer olyan nagy jég jött, úgy elverte a kicsi fákat, amilyen verést égi rokonuktól még életükben nem kaptak. Olyan hirtelen jött, hogy még idejük sem volt megijedni, már el is tángálta őket a jégfergeteg. Amikor magukhoz tértek a meglepetéstől, híresszép gyümölcseik éppen csak kapaszkodtak ágaikon. Ősszel, szégyenszemre kopasz magunk adhatjuk csak, szomorkodtak az almafák, mintha valami korhadozó semmirekellők lennénk, nem pedig jókedvű terméstadók.

Ekkor kijött az öregember. Megint csend lett. Egy pillanatra még a szomorúságukat is visszafogták a fák. Ma biztosan nem lesz mosolyhömpölygés, gondterhelt az öreg, pusmogtak a levelek, s ettől a pusmogástól idegesen megremegett az egész kert, de még mintha az ég csücske is meglibbent volna. Ekkor az öreg odalépkedett minden fához. Szerre mindegyiket szeműgyre vette, megfogta, megvizsgálta. Rátette a kezét csúnya sebeikre, a megkopolt gyönge húsokra. És lassan, nagyon lassan, elindult ismét a mosolyáradat. A fák fellélegeztek. Az öregember is megállott, lélegzett egy mélyet, majd rágyújtott a pipára. S ahogy ott állt, gyümölcsfái között, behajlított könyökkel fogva a pipáját, a pipa szárára egyszercsak rászállt egy vörösbegy. És most már mindannyian tudták, megmenekültek.

Ősszel gyönyörű , hatalmas fél almák termettek. Egyik felük fekete foltosan, rücskösen lapos, másik felük szép, ép, ragyogó.

(Bak Sára rajzai)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése