2013. január 29., kedd

Egy smink jobbról, egy smink balról

Divat lett szinte túlértékelni a romokat. Már-már utánunk dobják az utcán a válásszakértőket, a válás utáni lelki-segítőket. Ha valaki csak úgy elvan, a maga módján evickél, vagy netalántán úszkál a kapcsolatában, és ezt mondjuk huzamosabb ideig képes megtenni úgy, hogy közben nem panaszkodik, az szinte már gyanús.

Előbb-utóbb kerül egy-két jóakarója, aki megpróbálja meggyőzni arról, hogy ez így nem normális, biztosan nem is tóban, hanem pocsolyában úszkál, hogy valószínűleg nem jöttek még felszínre a rejtett traumák, és azért olyan kis boldogságos, de ha majd a felszínre jönnek vagy beüt a mennykő, majd meglátja!

Nekem is javasolták, hogy el kéne mennem valami ilyesmi segítőnek. De valahogy a lelkem legmélye berzenkedett ez ellen. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért is. Talán, mert én azt hiszem, nem ez a megoldás. Olyan furcsa végéről van megfogva az egész, felszínes, komolytalan. Mintha ott lenne a kecsegtetés, csak nyugodtan menjetek szét, váljatok el, szertelenkedjetek, mi majd itt vagyunk, megpátyolgatunk, egy smink jobbról, másik balról és máris készülhet a következő lagzifotó sorozat. Indulhat a lájk!

Nos, hol van az a vége, ahol igazán lehetne a dolgon még belülről szerelnivaló, s nem csak a máz? Az talán az önismeret és belső érés lenne, de hát erre sincs recept, hogy kinél mikor a mennyi. Van, aki egész fiatalon már érett egy sokgyerekes család vállalására, a másik pedig még a koporsóból is kapkodna a csókok után. Megérkeznek az emberek a kapcsolataikba, a saját, új családjukba, ahová olyan nagyon vágytak, vagy nem is vágytak, de most már ott vannak. Benne a kellős közepében. Ott a kellős középben pedig gyakran keletkezik örvény.

Már csak az egymást elnyelősdi is éppen elég az elején. Azt hiszem, itt rettennek a legtöbben vissza, mert, hacsak nem túl mazók vagy nem éppen a faló szerepében vannak, nem veszik szívesen, ha a szerelem elmúltával, felfalják őket. És itt látom az egyik nagy bibit. Itt lehetne talán egy kicsike rés, ahol segíthetnének azok, akik ezt az áramlást már megúszták.

Anyám azt mondta, neki öt év kellett, amíg a házasságban annyira megerősödött, hogy hallatni tudta a hangját. Ritka érett kapcsolat az, amikor az emberek úgy érkeznek meg egymás életébe, hogy egyből partnerek, teljes jogú és értékű félként viselkednek egymással. Legtöbbször kemények a meccsek, nem, mintha ártani akarnának egymásnak, hanem mert nem tudják, hogy a játszma már nem szerelem, és még nem párkapcsolat. Ha ezekben a kötelező, és nem feltétlen rossz súrlódásokban a jóakaróink nem azt nézik meg, hogy valóban értékes-e a kapcsolat és érdemes-e dolgozni rajta, hanem, tegyük fel, némi segítőkészségnek álcázott irigységből (ha már nekem szar, legyen neki is!) a kipattanó szikrákból tűzvészt fújnak, hamarább elválunk, mint valaha álmodni mertük volna.

Most, amikor már azt sem tudjuk, melyik önismereti képesítésünkkel dicsekedjünk jobban, most szeretünk a legkevésbé. Melyik önmagunkat is ismerjük hát? Azt, amelyik folyton egyedül van, amelyik nem bírja a társ mutatta tükröt? Vagy amelyik csak addig bírja, amíg az a barbirózsákat mutatja, s ha netalán önmagunk valamelyik rég nem látott ördögét, rögtön elmenekül az első, ismét rózsákat pingálóhoz?



Lebecsülhetjük őseinket, hogy bennragadtak egy párkapcsolatban, hogy leélték az életüket párhuzamosan, egymást nem ismerve, de ezzel csak a mentségeket ismételjük saját fájdalmainkra, magányunkra. Polírozzuk magunkban azt, hogy hátha ismét felénk fordítja másik arcát is, az örömöt. Sokkal színesebb és összetettebb volt az útjuk, mint azt saját megnyugtatásunkra hinni szeretnénk. S mivel régebb olyan nagyon kocsi-gép-ház-internet remetéskedni nem nagyon lehetett, de összejönni annál jobban, az ilyen áramlásokkor, amikor erősen forgatott valakit az örvény, a férfi mellé odakoccintották magukat a férfiak, a nők mellé odatérültek az asszonyok, és elmondták a varázsigét, ami lehet, hogy úgy kezdődött, hogy hagyd el, Erzsi!, igyál no, Feri!, de ott volt mögötte annak a kollektív bölcsessége, hogy ez egy normális, a házas- és mindennapi élethez hozzátartozó folyamat, amit már sokan ismernek, amin már sokan átestek.

Ki állíthatná, hogy csak mert a szüleink vagy nagyszüleink generációja nem vált el, mi pedig hajrá, a miénk közelebb lohol a boldogsághoz? Ezt majd esetleg a mi unokáink találgathatják, amikor ükszüleik fényképét összehasonlítják a nagyszüleik fényképeivel, valami fejükben hordott chips kütyükön, vagy kint falun, újszerű közösségek nagy, kerek asztalánál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése