2013. január 29., kedd

Mese a piros kisbuszról



(esti szájjalmese, nem csak estékre)

Mondj egy mesét a szájaddal, kérlelt Márkus este, amikor már lejárt a meseolvasás, és az utolsó összebújás volt éppen soron, mielőtt mindenki aztán jól bevackolódna a helyére. Jó, feleltem. De ne betűs mese legyen. Nem lesz betűs mese, feleltem, hanem piros kisbuszos mese lesz. Ettől felcsillant a szeme, piros kisbuszokról nem szoktam mesélni neki. Azt hiszem, ez csak azért volt, mert nem szoktam piros kisbuszokon utazni, így nem is barátkozhattam velük, vagy legalább a gondolatukkal. De most három napunk volt a barátkozásra. Így aztán egyből meg is jelent a mesém főszerepében. Illegette, billegette magát. Néha felhúzta az orrát, máskor lebiggyesztette a száját, és várta, hogy mi is fog vele történni. És aztán megtörtént a mese. 
Úgy kezdődött, hogy egyszer csak az udvarunkon termett egy kerek orrú kisbusz. Igen, pont olyan kerek, mint egy vigyorgó vadalma, vagy mint egy köldök. Ha már megjelent nálunk, csak úgy, minden nagy ceremóniák nélkül, úgy döntöttünk, hogy elutazunk vele, nehogy aztán unalmában feldobja a négy kerekét. És be is pakoltunk szerre mindent, az ágyakat, a csempekályhát, a négylábú kályhát, mert a négylábú kályha nagyon szeret levest főzni, mi pedig nagyon szeretjük a levest megenni. Aztán bepakoltuk a játékokat, a hangtálakat, a laptopot, a ceruzákat és a füzeteket. Bepakoltuk a hűtőszekrényt is, és a virágokat. Az ablakokból is bepakoltunk párat, mert szeretünk rajtuk kinézni. Főleg télen szeretünk kinézni rajtuk, amikor mindig más és másszínű levegőt mutatnak. A leginkább azt a sötétkékes-violás színt szeretjük, ami este és reggel mutatja meg magát, egy villanásnyira, mintha a nappal és éjszaka találkozásától megtelne a levegő valami mélységes titokkal. No, már elég jól megpakoltuk a piros kisbuszt, de még hátra volt a bili és Betty. Őket sem hagyhattuk itthon. De csak egy dolognak volt már hely, ezért betuszkoltuk a bilit, a bilibe pedig Bettyt. Kicsit kicsi volt Bettyre a bili, ugyanis ő már nem csecsemő kutya, de végülis megbékélt vele. Így jó szorosan tartotta magát a mindenfélék között, s sem attól nem kellett tartania, hogy véletlenül kipottyantjuk valahol, sem attól, hogy rácsatoljuk a biztonsági övet. 


A kisbusz majdhogy ki nem repedt a büszkeségtől, vagy a rakománytól, mindenképp dagadozott, és már nem csak kerek volt, hanem egészen gömbölyű. Néha a lejtőkön nekiiramodott, és csak úgy gurult, mint valami nagy, piros labda. Ilyenkor mindig nagy rendetlenség lett benne, a hűtőszekrénybe kerültek a virágok, hogy csak úgy vacogtak szegények, aztán a hűtőszekrény ráült a kályhára, és minden kiolvadt, a hangtálak zenélni kezdtek, amire a játékok kitáncoltak a kosarakból és bemasíroztak a csempekályha tátott szájába, alig tudtuk megmenteni, hogy oda ne égjenek. Mindezt úgy, hogy néha Betty mégiscsak kirepült a biliből, egyenesen apa ölébe, a bili pedig Márkus fejébe. Márkus szerette a kalapokat, de azért ez a bili túl bugyikék volt ahhoz, hogy szívesen parádézzon benne. Még ha mindez egy piros, guruló kisbuszban is történt. Szerencsére ez olyan kisbusz volt, hogy nem kellett vezetni, mert egy időben értettünk ugyan egy kicsit hozzá, de aztán rájöttünk, tele van a világ emberekkel, akik nem kicsit, hanem nagyon értenek hozzá, így mi továbbra is nyugodtan érthetjük a nemvezetést. És az is szerencse, hogy ez a kisbusz napfénnyel és kacagással működött. Amikor volt napfény, akkor onnan vette az erőt kerekei gurításához, amikor nem volt napfény, akkor az emberekből kiguruló kacagásokból. 

Egyszer olyan helyre értünk, ahol nem volt se kacagás, se fény. Sötét, ijesztő hely volt. Mintha valaki összeterelte volna egy helyre a legbúvalbéleltebb embereket és időket. Meg is állt a kis, piros busz. Bezzeg itt nem gurult, csak gunnyasztott, és lassan minden és mindenki gunnyasztani kezdett benne. A virágok hervadoztak, a hűtőszekrény kiolvadt, a hangtálak megkukultak, Betty már még a saját farkába sem harapott, a tűzhelyek kialudtak, a játékok megdermedtek. Mi is csak ültünk, és vártuk, hogy hátha egyszer csak elmúlik ez a nagy ácsorgás, és megint elindulunk valamerre, s vele együtt az életünk is a kisbuszban. Amikor már jó sápadtra unatkoztuk és várakoztuk magunkat, egyszer csak Márkus megszólalt nagy bágyadtan: Anya, mondj egy mesét a szájaddal. És elkezdtem: egyszer, amikor Márkus ebédelt, összevissza maszatolta magát, ahogy minden rendes gyermekhez illik. De Márkus rendesebb volt, mint a többi gyerek, kivétel nélkül mindig megtörölte a száját étkezés után, nem úgy, mint az anyukája, aki nagyon szerette ezeket a kivételeket. Az anyukája csodálkozva nézte, ahogy megtörölte a száját egy papírzsebkendővel, aztán egy törlőkendővel, aztán egy szalvétával, jó komótosan, mintha a világ legfontosabb dolgát végezné éppen. Anyukája elképedve nézte a kisfiát, majd, egy idő után, megelégelve ezt a nagy szájtörölgetést, megszólalt: Kisfiam, ne adjam oda a lepedőt is? Abba aztán jó sokáig törölgetheted a szájad. Hej, de lett erre a lepedőre olyan kacagás a kisbuszban, hogy az úgy nekilendült, hogy hazáig meg sem állt. Így volt, a ma esti szájjalmese ennyi volt. 
Még egyszer, kiáltotta a kisfiam, még egyszer azt, amikor Bettyt beleültettük a bilibe! De a mégegyszert már nem mondtam el, mert az álomtündérek már erősen nyüzsögtek körülöttünk. Az is lehet, csak izgatottak lettek a mesétől. Ki tudja. Legközelebb majd beszélgetek velük egyet, és nektek is elmondom nyugtalanságuk okát. Jó éjszakát!
(Bak Sára rajzai)

Egy smink jobbról, egy smink balról

Divat lett szinte túlértékelni a romokat. Már-már utánunk dobják az utcán a válásszakértőket, a válás utáni lelki-segítőket. Ha valaki csak úgy elvan, a maga módján evickél, vagy netalántán úszkál a kapcsolatában, és ezt mondjuk huzamosabb ideig képes megtenni úgy, hogy közben nem panaszkodik, az szinte már gyanús.

Előbb-utóbb kerül egy-két jóakarója, aki megpróbálja meggyőzni arról, hogy ez így nem normális, biztosan nem is tóban, hanem pocsolyában úszkál, hogy valószínűleg nem jöttek még felszínre a rejtett traumák, és azért olyan kis boldogságos, de ha majd a felszínre jönnek vagy beüt a mennykő, majd meglátja!

Nekem is javasolták, hogy el kéne mennem valami ilyesmi segítőnek. De valahogy a lelkem legmélye berzenkedett ez ellen. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért is. Talán, mert én azt hiszem, nem ez a megoldás. Olyan furcsa végéről van megfogva az egész, felszínes, komolytalan. Mintha ott lenne a kecsegtetés, csak nyugodtan menjetek szét, váljatok el, szertelenkedjetek, mi majd itt vagyunk, megpátyolgatunk, egy smink jobbról, másik balról és máris készülhet a következő lagzifotó sorozat. Indulhat a lájk!

Nos, hol van az a vége, ahol igazán lehetne a dolgon még belülről szerelnivaló, s nem csak a máz? Az talán az önismeret és belső érés lenne, de hát erre sincs recept, hogy kinél mikor a mennyi. Van, aki egész fiatalon már érett egy sokgyerekes család vállalására, a másik pedig még a koporsóból is kapkodna a csókok után. Megérkeznek az emberek a kapcsolataikba, a saját, új családjukba, ahová olyan nagyon vágytak, vagy nem is vágytak, de most már ott vannak. Benne a kellős közepében. Ott a kellős középben pedig gyakran keletkezik örvény.

Már csak az egymást elnyelősdi is éppen elég az elején. Azt hiszem, itt rettennek a legtöbben vissza, mert, hacsak nem túl mazók vagy nem éppen a faló szerepében vannak, nem veszik szívesen, ha a szerelem elmúltával, felfalják őket. És itt látom az egyik nagy bibit. Itt lehetne talán egy kicsike rés, ahol segíthetnének azok, akik ezt az áramlást már megúszták.

Anyám azt mondta, neki öt év kellett, amíg a házasságban annyira megerősödött, hogy hallatni tudta a hangját. Ritka érett kapcsolat az, amikor az emberek úgy érkeznek meg egymás életébe, hogy egyből partnerek, teljes jogú és értékű félként viselkednek egymással. Legtöbbször kemények a meccsek, nem, mintha ártani akarnának egymásnak, hanem mert nem tudják, hogy a játszma már nem szerelem, és még nem párkapcsolat. Ha ezekben a kötelező, és nem feltétlen rossz súrlódásokban a jóakaróink nem azt nézik meg, hogy valóban értékes-e a kapcsolat és érdemes-e dolgozni rajta, hanem, tegyük fel, némi segítőkészségnek álcázott irigységből (ha már nekem szar, legyen neki is!) a kipattanó szikrákból tűzvészt fújnak, hamarább elválunk, mint valaha álmodni mertük volna.

Most, amikor már azt sem tudjuk, melyik önismereti képesítésünkkel dicsekedjünk jobban, most szeretünk a legkevésbé. Melyik önmagunkat is ismerjük hát? Azt, amelyik folyton egyedül van, amelyik nem bírja a társ mutatta tükröt? Vagy amelyik csak addig bírja, amíg az a barbirózsákat mutatja, s ha netalán önmagunk valamelyik rég nem látott ördögét, rögtön elmenekül az első, ismét rózsákat pingálóhoz?



Lebecsülhetjük őseinket, hogy bennragadtak egy párkapcsolatban, hogy leélték az életüket párhuzamosan, egymást nem ismerve, de ezzel csak a mentségeket ismételjük saját fájdalmainkra, magányunkra. Polírozzuk magunkban azt, hogy hátha ismét felénk fordítja másik arcát is, az örömöt. Sokkal színesebb és összetettebb volt az útjuk, mint azt saját megnyugtatásunkra hinni szeretnénk. S mivel régebb olyan nagyon kocsi-gép-ház-internet remetéskedni nem nagyon lehetett, de összejönni annál jobban, az ilyen áramlásokkor, amikor erősen forgatott valakit az örvény, a férfi mellé odakoccintották magukat a férfiak, a nők mellé odatérültek az asszonyok, és elmondták a varázsigét, ami lehet, hogy úgy kezdődött, hogy hagyd el, Erzsi!, igyál no, Feri!, de ott volt mögötte annak a kollektív bölcsessége, hogy ez egy normális, a házas- és mindennapi élethez hozzátartozó folyamat, amit már sokan ismernek, amin már sokan átestek.

Ki állíthatná, hogy csak mert a szüleink vagy nagyszüleink generációja nem vált el, mi pedig hajrá, a miénk közelebb lohol a boldogsághoz? Ezt majd esetleg a mi unokáink találgathatják, amikor ükszüleik fényképét összehasonlítják a nagyszüleik fényképeivel, valami fejükben hordott chips kütyükön, vagy kint falun, újszerű közösségek nagy, kerek asztalánál.

2013. január 19., szombat

Hogyan lett a fél almából egész


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kicsike falu. Ebben a kicsike faluban volt egy nagy kert, s ebben a nagy kertben kicsi almafákon akkora almák nőttek, mint a te fejed. Na jó, nem egészen akkorák, csak majdnem. A kicsi fák nyögdécseltek, hajladoztak az óriási gyümölcsök alatt. Senki nem tudta kitalálni, hogy képesek ilyen vékonyka, véznácska ágak ekkorákat teremni. Még az öregember sem, akié a kert volt. Pedig igen egyszerű titka volt ennek a csudatermésnek. 

Az öregember, ha megunta már az emberek hülyeségeit, mert abból is mért az embereknek bőven az Isten, csak kiment a kertbe, meglátogatta mindegyik fát, megtapogatta az ágakat, megvizsgálta tavasszal a rügyek állását, aztán nyáron mindegyik almát számon tartotta, végigkísérte szerető gondoskodása az életüket egészen őszig. Bár elég sok fa volt, mégsem volt annyi dolog velük, mint amennyi időt töltött körülöttük az öregember. Ott matatott, tett-vett, s közben mindenki megnyugodott. Az öregember gondolatai lassan hömpölyögtek, ráérősen, mint egy szeliden sétáló folyó. Az almafák néha nyugtalanok voltak, mindig akadt olyan is közöttük, akire rájött a versenyezhetnék. Csak úgy csipirkedett, nyújtózkodott az ég felé, hogy ő legyen a legmagasabb, neki jusson a legtöbb napfény, az ég kékjéből a legtöbb mély. Ilyenkor kicsit nekieresztették magukat a többiek is, megbolydultak a rügyek, vagy, ha nyáron kezdődött a hajrá, akkor a kis bingyóalmák. S ahelyett, hogy ráérősen végezte volna mindenki a dolgát, lett nagy pukkadozás, szakállremegtetés. 

Ha ilyenkor toppant közéjük az öregember, először valami kis remegés futott végig a kerten, mint amikor valami tiltott dolgon kapnak rajta valakit. A nyüvecskék, akik általában a szurkolótáborhoz tartoztak, gyorsan visszahúzták a fejüket az alma húsába. A levelek pusmogásra halkították csilingelő hangjukat, az almák pedig az öregember felé fordították legszebb, legérettebb, legtükrebb arcukat. Miután így összekapták magukat, egy pillanatig csend lett. Sokféle csend. Az almákból a magok kesernyés, kemény, barna csendje szólalt meg. A levelek csendje a reggeli friss harmathoz volt hasonlatos, mert ők azt a csendet szerették a legjobban. Az ágak a jövő titkát őrizték, eljövő évek rügyeinek álmát. A nyüvecskék a kuksolás nyelvét beszélték. A gyökerek körül hegyeskedő fűszálak pedig a koncentrált figyelem szótlanságát gyakorolták. Miután mindannyian, a maguk csendes módján köszöntek az öregembernek, az ő köszönése is megérkezett hozzájuk, a lassan hömpölygő mosolyfolyó. S ez a folyó förbefolyta mindegyik almafát, megsimogatta mindegyik levelet, megcirogatta mindegyik rügyet vagy gyümölcsöt. S ettől az öregember köszönéstől elmúlt a versenyezhetnékjük, az izgatottságuk. Csak úgy nőttek, gömbölyödött a sok alma, s nem azért, hogy gondozójuk kegyét elnyerjék, hanem egyszerűen csak azért, mert szerették az öregember kertjében az életet.

Még olyankor is szerették, amikor nem volt könnyű. Mert, azt hinnénk, egy almafának nem lehet nehéz a sorsa, csak az embernek. De az ember, ha ügyes, el tud bújni a jég, a fagy, a szárazság elől, az almafa azonban nem. Vállalnia kell azt, ami jön. Egyszer olyan nagy jég jött, úgy elverte a kicsi fákat, amilyen verést égi rokonuktól még életükben nem kaptak. Olyan hirtelen jött, hogy még idejük sem volt megijedni, már el is tángálta őket a jégfergeteg. Amikor magukhoz tértek a meglepetéstől, híresszép gyümölcseik éppen csak kapaszkodtak ágaikon. Ősszel, szégyenszemre kopasz magunk adhatjuk csak, szomorkodtak az almafák, mintha valami korhadozó semmirekellők lennénk, nem pedig jókedvű terméstadók.

Ekkor kijött az öregember. Megint csend lett. Egy pillanatra még a szomorúságukat is visszafogták a fák. Ma biztosan nem lesz mosolyhömpölygés, gondterhelt az öreg, pusmogtak a levelek, s ettől a pusmogástól idegesen megremegett az egész kert, de még mintha az ég csücske is meglibbent volna. Ekkor az öreg odalépkedett minden fához. Szerre mindegyiket szeműgyre vette, megfogta, megvizsgálta. Rátette a kezét csúnya sebeikre, a megkopolt gyönge húsokra. És lassan, nagyon lassan, elindult ismét a mosolyáradat. A fák fellélegeztek. Az öregember is megállott, lélegzett egy mélyet, majd rágyújtott a pipára. S ahogy ott állt, gyümölcsfái között, behajlított könyökkel fogva a pipáját, a pipa szárára egyszercsak rászállt egy vörösbegy. És most már mindannyian tudták, megmenekültek.

Ősszel gyönyörű , hatalmas fél almák termettek. Egyik felük fekete foltosan, rücskösen lapos, másik felük szép, ép, ragyogó.

(Bak Sára rajzai)

2013. január 4., péntek

Horas non numero

Két perc, és jövök, mondom kisfiamnak, amikor kimegyek behozni a reggelit, mint ahogy nekem is mondta nagyanyám, amikor kiment megetetni az állatokat. Jó, akkor most elszámolok két óráig, felel, és számol, eegy, kettő. Az időtlenségben a gyermek nehezen szokja az időt, a tegnapután jön a holnapelőtt, a most van ma vagy holnap van ma kérdések.

Akinek van kisgyermeke, vagy sokat mozog aprócskák között, tudja, állandóan megkaphatja azt a kegyelmet, hogy az örökkévalóból hírt kapjon. Mert a gyermek ott él, az örök jelenben, és számára az összes, idővel kapcsolatos szó csak arra jó, hogy valamiképpen fitogjon és kísérletezzen vele a mintha tudnánkok és mintha értenénk mezején. Nem számolja sem a derű, sem a ború óráit, nem számolja az órákat.


a szerző felvétele
Régebb szerettem hangoztatni, horas non numero, nisi serenas, csak a derű óráit számlálom. De most, ahogy beugrott, rájöttem, igazából azokat sem. Amikor a jelen felszínre hoz valami régi, meg nem oldott, át nem világított dolgot, valami olyat, ami megakadályoz abban, hogy az itt és mostom gördülékeny és tiszta legyen, akkor vele együtt jön a történet is, a mese, az, amibe ágyazva el tudom mondani, elsősorban önmagam számára próbálva azt gondolatok szelébe fogni, hogy aztán elereszthessem. Sem a nosztalgiázásnak, sem az ábrándozásnak nem vagyok híve, mindkettő oda visz, ahol semmi keresnivalóm.

Ha egyáltalán van keresnivalóm, akkor annak az iránya a hetedik, én így nevezem azt, ami a befele irányt jelöli. A kifele hat azért van, hogy betájoljam magam ég és föld között, a befele pedig, hogy betájoljam magam az öröklétben, az örök pillanatban. Számvetéseim közben soha nem éreztem úgy, hogy bármiről lemaradtam volna vagy lemaradnék. Sem akkor, amikor lyukas zsebbel tanítottam éhbérért, sem akkor, amikor bőségkosaramból másoknak is bőven jutott. Sem akkor, amikor szilánkokra törten szedegettem magam össze a kicsikanállal, sem akkor, amikor gömbfényben csendelt a lelkem. A katasztrófák, egyéni vagy világnyi, jönnek-mennek, a történet azért tört, hogy meg tudjon nyilvánulni, ki tudjon törni a történés.

Lehet számigálni, spekulálni, hogy lesz-e világvége vagy sem.

Mindig lehet találni valami félni, rettegni vagy remélni valót. Ugyanakkor lehetne úgy is, hogy amilyen gyakran csak sikerül, tudatosítjuk, felelősek vagyunk az életünkért és mindenki más életéért is, hogy gondolataink, szavaink, tetteink következményei nem véletlenszerűek, hogy egyszerre vagyunk állandó mag és termés, a transzcendens csatornái és mégis teremtői.

Az baj, ha ezt a tudatosítást egy dátumhoz kötjük. Ha ma nem lesz világvége, ha a holnapot megérem, akkor tudatosabb, felelősebb életet élek. Ez olyan, mint a kamaszkori holnaptól nekifogok tanulni. Az a holnap soha nem jön el. De a most, az mindig most, a döntés teljes szabadságával, hogy kirohanok belőle, a múltat csalogatva vagy a jövőt hajkurászva, vagy beleereszkedem, mindegy, hogy tó csendes tükre vagy zavaros víz éppen és megmártózom benne, odaadom magam, hagyom, hogy legyen, hagyom, hogy legyek.

Hatalmas játék ez, és most már nem akarok kiszállni a buliból. Továbbra is kedvencem mind József Attila, mind Szilágyi Domokos, de én már nem akarom ezt a játékot idejekorán befejezni. Túl nagy a tét ahhoz, hogy félelemből ne játsszam végig. Melyik végig is...?
(transindex cikk)