2012. december 11., kedd

Rügyek, álmok, fénymagok



Nő körénk az egyre több ruha, az egyre hosszabb sötét, az egyre mélyebb csend. Halottak hava ez a november, amiről még soha nem hallottam, hogy valakinek a kedvenc hónapja lenne.  Takony idő van, morcogjuk kifelé, és húzódunk vissza, be az osztálytermekbe, szobábka, vackokba, zugokba. Ebben a visszafele húzódó mozgásban könnyen alakulnak ki marakodós helyzetek, olyannyira, hogy amire eljönne fényével a karácsony, már elvakít a düh, a harag, a méreg, s elveszítjük fénylátó szemünk. Sikeresen összeveszünk addigra a családtagokkal, a legjobb baráttal, szakítunk a kedvesünkkel, s ha elég jól csináljuk, még az is összejön, hogy saját magunkkal is. Nem értjük, mi van az emberekkel, sem azt, hogy mi van velünk. Pedig csak ami kint, az bent. A természet lebontja fátylait, - és valljuk be, igéző ez az utolsó rend fátyol, mint egy utolsó káprázat, egy kaleidoszkóp minden nap picit átpergő képe, - hogy aztán megmutassa csupasz magát, a szerkezetet, a vázat. Azt a pontot, ahol mindenek végződnek, ahol mindenek kezdődnek. A tar, fekete termőföldet, ahová a magot vetjük, a csupasz ágakat, amelyekben már új lélegzetvételre készülődnek a rügyek. Kamasz koromban ilyenkor mindent megadtam azért, hogy egyedül lehessek. Olvastam, teáztam, pirítós kenyeret ropogtattam, vagy csak ültem sokáig betakarózva, néztem ki az ablakon. Olyan is volt, hogy végig esős volt november, sőt, még december is. Az egymásba érkező, majd együtt tovább sikkanó esőcseppek játéka elbűvölt, gondolataim is hol lassan araszoltak, tapogatózva, akár a cseppek az üvegen, hol megdagadtak, nekiiramodtak, és egyszusszra lefutottak, hová is? Sokfele eljuthatunk a gondolatainkkal, ha elég időt szánunk arra, hogy magunkban, magunkkal legyünk. Ahová novemberben gyakran eljutunk, az a kudarcélmények, az önvádak, az önostorozások bugyra. Az embereknek különös tehetségük van gyengécske önbizalmukat méginkább megrendíteni, ezért, ha ebbe a bugyorba érkezünk, igen nagy a csapda, hogy egy beletörődő sóhajtással befészkeljük magunkat oda, ennél mélyebbre már nem lehet. De lehet. Ez még nem mi vagyunk. Jó, ha látjuk, hogy ez a sötét, morcos, kötekedő énünk is megvan nekünk, pont úgy, mint mindenki másnak, s ezért velünk sem olyan egyszerű az élet, mint hinnénk. De ez még nem mi vagyunk, magunk akkor vagyunk, amikor a magunk vagyunk. Ott legbelül, a lélek legeslegközepében, mindenkiben ott van a picike fénymag, amiből minden emberi szépségünk születik, az a fény, amiből kinőnek a karácsonyi örömvirágok, a jóleső érzések, hogy tudunk ajándékozni, hogy még van, ahonnan ajándékoznunk. Ott vannak a magocskák bennünk, mint a talajban, a fában. És nem baj az, ha néha meglátjuk a szerkezetet, a vázat, ami mindezt tartja, rejti, védi. Ha csak a lombját hullató fára gondolunk, minden egyes falevelének megvan a maga helye, szerepe, értelme, a fa alatt táptalajává válnak a többi növénynek, vagy pont a fának magának, az ágakban kucorgó rügyeknek, a követező lombnak. Mert ami bent, az kint.

(megjelent a decemberi Cimborában, az Edóságok rovatban)
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése