2012. december 14., péntek

Ha túl jól tudod, akkor már nem tudod



Kicsit túl szaporán tódultak az érzések és a kérdések. Csüggedten értem haza, reggel egyre gyakrabban mentem zavaros érzelmekkel az iskolába. Hiábavaló, fölösleges, értelmetelen a munkám, amit szinte önkéntesként vállaltam, azért, mert szeretek. Hogy végre azt csináljam, amit szeretek. Megdöbbenve ízlelgettem a gondolatot, ami egyre gyakrabban ütötte fel bennem váratlanul a fejét, lehet, hogy mégsem szeretem, hogy áltattam magam? 

Igyekeztem vissza múltbeli tapasztalataimhoz, élményeimhez, hogy igazolást keressek arra, hamis ez a nemszeretem érzés, nem erre való vagyok gondolat. A múlt pedig készségesen igyekezett is támogatni, mégsem lehetett támasza a jelennek. Annak, ami van. A helyzetnek. Hogy talán ez az egész arra termettem, hogy kamaszokat tanítsak csak egy illúzió volt, ami most szertefoszlott. Hiába keltem fel hajnalban, hogy rendesen felkészüljek minden napra, hétvégén vagy a céges munkanapom után hiába kerestem azt, ami igazán felcsigázná a gyerekek érdeklődését, hiába vittem a legínyencebb falatokat, az órák mégsem úgy sikerültek, ahogy elterveztem. Az volt az érzésem, egy helyben toporgunk, az idő nagy része fegyelmezéssel telik el, szinte minden energiámat leszívják és nem kapok semmit cserébe. Kénytelen-kelletlen szembe kellett néznem azzal, hogy egyáltalán nem ilyen lovat akartam. Hogy ez a tanításdosdi egyáltalán nem egyezik azzal a képpel, amit magamban dédelgettem. Hogy tehernek érzem, hogy nem megyek jó szívvel tanítani, hogy fárasztó, kemény munka, hogy lehet, ennek az egész kis felfújt, kiszínezett illúzómnak most a családom, az én gyerekem fogja kárát látni, aki az első tanítási napok után azt kérdezte, anya, most, hogy te tanárnő vagy, többé már nem vagy az én anyukám? 

Nehéz volt szembenéznem ezzel az önmagammal, akiben ilyen érzések születnek és élnek, homlokegyenest ellenkezőek azzal, amit elképzeltem magamnak, amiért belevágtam. Eljutottam oda, hogy már panaszkodni kezdtem, siránkozni, mintha ezért a helyzetért, amiben most vagyok, valaki más, a gyerekek, a szüleik, az iskola, a társadalom lenne a hibás. Nem akartam elfogadni ezt az önmagam, aki ebben a helyzetben ilyen érzéseket érez, így viselkedik. Nem illett ez bele az önmagamról sminkelt képbe. Bűnbakkot kerestem, hogy másra mutatva igazolhassam, miért nem sikerül az a csodálatos tanítás. Büntetlenül azonban nem kenhetjük másokra a hibákat, a felhalmozott feszültségek otthon kiborították a bilit. Lassanként kimondtam mindazokat a nem működő dolgokat, amikért én vagyok felelős. Elfogadtam a helyzetet, és önmagamat a helyzetben: nem lett ebből gálickő, de most már végigcsinálom, nem hagyhatok cserben senkit. 

És egyszeriben megértettem valami lényegeset, a fókuszom azon volt, hogy azért megyek tanítani, hogy valami olyat csináljak, amit szeretek. Amit én szeretek. A figyelmem önmagamon volt. Semmi kis pénzért, a magánéletemből csórva el az időt, megyek, csinálok valamit, amit szeretek, és beinkasszálom a fizetést, ami ezért nekem cserében jár. Csak és kizárólag rólam szólt ez az egész történet, az én vágyam kielégítéséről, hogy kapjak már egy kis friss energiát a gyerekektől, szellemi felfrissülést. Hát megkaptam, pont azt, amit érdemeltem. 

És hirtelen lefoszlottak rólam a határok, az elvek, a rengeteg elképzelés arról, hogy milyennek kellene lennie egy becsületes magyarórának egy ötödik osztályban, mit kellene már tudniuk és hogyan kellene viselkedniük. Egyszeriben elkezdtem látni, hogy még milyen kicsik, hogy csak alig tíz-tizenegy éve vannak ezen a világon, hogy alig pár év választja csak el őket az én saját gyerekemtől, aki seperc alatt lesz ő maga is ötödikes. És szinte észrevétlenül, kezdtem úgy rátenni kezem a vállukra, mintha csak a saját gyerekem vállára, mintha csak a saját, hajdani kisgyerek vállamra. Már nem akartam mindenáron jó tanár lenni, nem akartam mindenáron elérni, hogy igazán jók legyenek a magyarórák. Megadtam magam a helyzetnek, hogy nem tudom, kik ők, nem ismerem lelkük kis rezdüléseit, amelyekkel egy-egy műre válaszolnak, a hatalmas indulatokat, amelyet kemény akarásom vált ki belőlük. Nem ismerem a viszonyunkat, amelyben a magyarórának kell megszületnie. 

Mert ez nem megismerhető és letudható, kipipálható projekt, hanem egy eleven, szüntelen változó, alakuló, állandó kölcsönhatás, ismerkedés. Bevittem nekik Michael Endetől a Momót, és a kis Momó segítségével elkezdtük az ismerkedést, a tapogatózást egymás felé, és most, hogy már nem akartam olyan nagyon, talán a meggyőzést és meggyőződést, már ők sem akarták olyan nagyon a legyőzést. Már nem stresszeltem agyon magam azon, hogy milyen lesz, vagy egyáltalán lesz-e a munkámnak gyümölcse és vajon megéreme-e én azt, hogy valaha is egyek belőle. Beppóval, az utcaseprővel elindultunk az úton, lépés –lélegzetvétel - söprés. Közben néha azért kicsit megállunk, s elgondolkodva magunk elé nézünk. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés.  Mert ez az, ami most van, nem pedig az utca vége. 

(megjelent a Közoktatásban, talán a decemberiben)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése