2012. december 14., péntek

A te búzádnak mi a gőgje?

Nagyon kedves pár voltak, olyan emberek, akiket mindenki szeret, akik annyira derűsek, kedvesek, hogy még az sem jut eszedbe róluk, hogy irigykedj rájuk. Sőt, még az elvetemült szinglik is megkívánták a párbant, ha őket nézték.
Még azt is elnézték nekik az emberek, hogy imádtak pletykálni. Csillogó szemmel, mosolygó arccal adták hírül a legfrissebb pletykákat. Ők voltak a négy lábon járó bulvár. De még ezért sem lehetett rájuk haragudni, talán a csillogó szemek miatt, vagy mert nem rágódtak rajta, hanem könnyedén továbbadták, s azzal, részükről, el is volt intézve a dolog.

Egyszer azonban komolyan, megrendülten mondták nekem, hogy többé nem szeretnének pletykálni. Hogy mi történt bennük, mi érett be, vagy pletykáik következményeivel szembesültek-e, nem tudom. Talán csak annyi történt, hogy rájöttek, azzal, hogy ők átadják, leteszik, attól még a továbbadott pletyka az ő felelősségük is marad. Attól fogva tényleg nem hallottam őket pletykálni. S amikor bekövetkezett párkapcsolatukban a válság, ahogy mindenkinél, előbb vagy utóbb vagy szüntelen, akkor őket sem pletykálta senki. Legalábbis hozzám nem jutott el semmi pletyka híre.

fotó: Sütő Zsolt



Tavaly, amikor az én eddigi életem egyik legnagyobb párkapcsolati válságát éltem át, sok mindent láttam a tekintetekben. Láttam bátorítást, együttérzést, és más emberséges érzéseket is, ezeken kívül ott voltak a pletykák is és még valami, valami ennél sokkal nehezebb, sötétebb, a lenézés és a megvetés is. A ki nem mondott szavak azt vetették oda, veled megtörténhet ez, mert te olyan vagy, úgy élsz, viselkedsz, gondolkodol, érzel, de velem nem, mert én rendes vagyok. A szilárd gőg adta biztonság várában üldögéltek és erősen tudták, hogy igazuk van.

Pedig a fájdalom előbb-utóbb, az utóbbi időkben azonban inkább előbb, szerre mindenkit megpróbál. Csak úgy omolnak össze ezek a várak. Kényszerítenek, hogy egész eddigi életed megvizsgáld, hiába menekülsz előlük, utolérnek a kérdések, a legváratlanabb pillanatban elődbe toppannak: honnan és hová? Mire teszed fel az életed? Amikor azt hiszed, hogy te aztán senkihez sem igazodsz, kihez igazodsz?

fotó: savipaja.fi

Nézem a körülöttem változó tekinteteket, a bennük lefutó mozikockákat. Ha csak csendben vagyok, és hagyom a tekintetet élni, mindent megmutat. Leplezetlenül. Látom, hogy hol van már a tavalyi gőg, látom az alázatmintát itt-ott megvillani. És eszembe jut egyik keramikus ismerősöm. Megkérték, egy újonnan épült evangélikus templomba készítene egy oltárt. Sokat dolgozott a három nagy darabból álló kerámiaképen, míg végül kész lett, szép szál búzakalászok lengedeztek rajta.

Megkönnyebbült, hiszen jóval határidő előtt fejezte be. Karácsonyra kellett készen lennie a rendeléssel. A befejezést követő reggelre azonban mindhárom darabot teljesen összerepedezetten találta. Túl sok anyagot kevert hozzá, vagy túl keveset, vagy talán rossz volt az agyag, találgatta kétségbeesetten. Aztán megadta magát. Nem tudta a választ. Csak nézte, minden nap megnézte az összerepedezett művét. És aztán lassan ismét nekifogott. Karácsonyra készen is lett vele. Az új oltári képeken már mindenféle búzakalászok voltak, nem csak épek, egyenesen a magasba nyúlók. Volt olyan is, ami derékban hajolt meg, olyan is, aminek a teteje konyult le. Ezek a kerámiaképek már nem törtek össze.(transindex cikk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése