2012. december 27., csütörtök

Lassíts, vagy lesz nemulass

Pedig az öreg figyelmeztetett, pontosan egy hete, amint loholtam reggel a buszhoz, és a kocsik szűkítette járdán, felmérve sebességemet, bevárt egy kocsi mellett. Szép mosollyal mondta, amikor még jobban felgyorsítva lépteimet megköszöntem neki udvariasságát, hogy csak lassan, kisasszony, csak lassan, ráérünk. Mosolyogtak a lépteim, ahogy már szinte elandalogtam a buszig.

Utána azonban ismét felpörögtem, és hiába tudom, hogy amikor túl kevés a meleg, hömpölygő csendben elfogyasztott tea és a megbeszélt gond(olat), előbb-utóbb jelentkezik egyik legnagyobb jóakaróm, a nátha. Felpörgésem csúcsa hétfőn történt, amikor, puszta nosztalgiából, mert nem a józan eszem vitt oda, az biztos, kicsíptem magam, mint a pesti poloska, s elmentem ágálni a finn nagykövetség fogadásán, ahol aztán bámultam, mint borjú az új kaput. Pont ilyen közhelyesen. Talán a facebook hatására az járt a fejemben, hogy faceless, faceless.


A titkárnő, rég nem látott arcom örömére gyorsan körbehordozott és bemutatott mindenkinek, akinek illik. Az egyik finn fiatalember roppant udvariasan mondta, nagy örömére szolgál, hogy megismerhetett még egy embert, aki az ő szép nyelvüket tanította. Mélyebb érzésekbe és fontolgatásokba ilyen helyzetben és öltözékben, mint amiben én voltam, nem ereszkedhet bele az ember, mert vacogósra kéne fogni. De ma leesett, hogy ebbe a mondatba is betegedtem bele. Csak utána sem volt időm ennek utána járni, magamban. Nem volt időm kiereszteni a felháborodásomat, mert kellett futni és csinálni és gondolkodni és nyüzsögni.

Ma végre levert a nátha, be az ágyba, és kötelezővé tette a lelassulást. Rögtön elő is állt ez a mondat, ugyanolyan hepciáskodva. Hogy lám, ezek a finnek, a maguk független országának csupán kilencvenöt évével milyen laza eleganciával tudják mondani, hogy a mi szép nyelvünk, és az összes többi megnyilvánulásukat, amely a finn önérzetből fakad, milyen természetesen tudják vállalni, míg ha én mondok ilyet az anyanyelvemről vagy nemzeti öntudatomról, már rögtön megkérdik, melyik párthoz tartozom, ki fizet (le), miért vagyok elfogult és szubjektív, ez nem eléggé tudományos stb. Egyből felsorakoznak ellenem azok, akik már el is temetnek, mert valamiért, valaki, mindig eltemet.

S hogy ez a frusztrációinkon lamentálásom nehogy ne legyen elég így adventi orrhangok közepette, amikor kitöltöttem gyermekünknek a frissen szerzett gyümölcslevet, örömmel kiáltott fel, jaj de jó, anya, ezt imádom! Vagyis, imádni csak Istent lehet. Igen? - kérdeztem vissza csodálkozva, ezt ki mondta neked? Hát az egyik barátom. És ki az az Isten? Hát Isten az, aki a mennyben lakik. És hol van az a menny? Hát ott fent, az égben! Nahát, faggatóztam tovább, és milyen az a menny? A menny az egy másik város, ami ott fent van az égben, és ott lakik Isten, felelte kisfiúnk, most már kicsit dühösen, mert látszott, hogy már nem olyan biztos ezekben az úgyvanokban.

Ezt mind a barátod mondta? - kérdeztem. Igen, felelte. Nem akartam, hogy rossz érzés maradjon benne, mert láttam, furcsállja az én sűrű kérdezősködésem. Leültem vele szemben. Azt is tudnod kell, hogy Isten a szívünkben is lakik, minden ember szívében, szívének közepében. Miközben ezt mondtam, kezem a szívére tettem, néztem a szemébe. Amikor felébredtünk, és te láttad, hogy beteg vagyok, odahoztad a kisszéked, leültél mellém, bedugtál két plüssállatot a mellkasomhoz, emlékszel? Emlékszem, bólintott. És akkor, amikor én behunyt szemmel feküdtem, te simogatni kezdted az arcom, és azt suttogtad, nagyon szeretlek, anya. Na, ekkor, s mindig, amikor szeretünk, az Isten hangja szól a szívünkből.

Igen, én is hallottam ezt a hangot, suttogta, azzal ismét belevetette magát a játékba. De valami csak nem hagyta nyugodni. Kis idő múlva, egy meséskönyvet olvasva, karácsonyra és Jézusra terelődött a szó. Te imádod vagy szereted Jézust?, kérdezte. Én szeretem, feleltem gyanútlanul, bár egy kicsit furcsa volt a kérdés hangneme. Imádni kell Jézust, kiáltott rám valami külsős hangon, mint holmi eretnekre, nem szeretni. Erre már én is megvetettem a lábam e hitvita küszöbén, és határozottan kijelentettem, hogy én azt imádok, akit akarok, és azt szeretek, akit akarok - bár ennyi nekem is jusson a vallásszabadságból, gondoltam utána magamban. Nyeregben érezhette magát, mert egészen felülről rám szólt, hogy olvassak már. Ekkor gyorsan észbe kaptam, s kis mesterem és vitapartnerem visszazökkentettem abba a viszonyba, ahol - legalábbis egyelőre - vagyunk, hogy ő a kicsi, a gyermek, én pedig a nagy, a szülő. És akkor egy szépen elhangzó kérés után folytattuk, hogy Lesz nemulass, Findusz.(transindex cikk)

Szolgálóból fő kávékóstoló

Azt hittem, bébiszitter leszek. De a bébi ritkán volt otthon, napközibe járt. Az én dolgom az volt, legyek otthon, amikor a két kiskamasz fiú hazaér az iskolából, és takarítsam ki a házat. Fél év után már köszöntek is, nem csak böffentek.

Egy tökéletesen beprogramozott öttagú család életébe pottyantam be, illetve hattagú, mert ott volt a kutya is. Ki volt biggyesztve a határidőnapló, mindegyikük neve alá beírták decemberben, hogy mi fog történni velük a következő évben. Kérdezték, nekem szorítsanak-e helyet a kalendáriumban. Inkább ne, mondtam, valahogy nem vonzott ez az összeszedettségnek beharangozott előre eltervezés. Túlságosan ketrecnek tűnt számomra. Az én életemet nem is akarták olyan nagyon előre tudni, csak annyira, amennyire nekik kényelmes volt.

Kirakták a húszféle tisztítószert és megmondták, melyik nap kb. mit csináljak, mivel, hogyan. Ez eleinte így is történt, annyi különbséggel, hogy a húszféle tisztítószerből használtam kettőt. Aztán még egy hibaüzenetet kidobott a rendszer(em). Miután a fiúkkal köszönőviszonyba kerültem, kezdtem azt érezni, hogy talán nem is utálnak annyira.

A kisebbik ügyes szakács volt, gyakran sütött finomakat. Azt azért szégyellte volna, hogy nevemen szólítva meghívjon a sütijére és egy kávéra, de, amikor készen lettek a finomságok, elkiáltotta magát, kész a kávé. Egy idő után főleg olyankor történt ez, amikor a bátyja nem volt otthon, csak mi ketten. Ilyenkor én hagytam csapot-papot, porszívót, vasalót és rohantam kávézni. Másfél-két órás kávézások voltak ezek, akkora beszélgetésekkel, hogy az eget meszelték, a világot átérték. Általában kedélyes semmiségekkel kezdtük, aztán szerre eljutottunk a drogokig, alkoholig, szexig, a mi leszek ha nagy leszekig.

Nem tudtam eldönteni, ez most az én dolgom-e, vagy sem. Hogy ezzel most átveszem-e a szülő helyét, szerepét, vagy csak a tanárok, iskolapszichológusok munkáját egészítem ki. Házimunkámban ennek persze a csap és a pap látta kárát, ott ácsorogtak félig koszosan, mikor, ahogy hagytam, mert, amire a kanyargós kávéduma végére értünk, általában már igen kevés időm maradt. Csodálkoztam, hogy a szülők soha bele nem szólnak abba, miért nem olyan a ház, mint egy pohár, hiszen mégiscsak ezért (is) fizettek (volna). És azon is csodálkoztam, hogy egyre gyakrabban felejtik el, amit a kalendáriumba írtak. Egy idő után a szülőkre telefonáltam a munkahelyükön és figyelmeztettem őket, hogy ma szülőértekezlet van, holnap kutyaoltás, holnapután születésnap stb.

A második év decemberében is megvették a kalendáriumot. Nem írtak bele semmit, csak kiakasztották a falra. Gondoltam, biztosan majd januárban írnak bele. Amikor ősszel eljöttem, még mindig üresen állt. Valahogy már nem féltek attól, hogy esetleg elfelejtenek valami találkozást, hogy a dolgok nem pont úgy fognak alakulni, ahogy előre eltervezték, hogy hibák támadnak a rendszerben és esetleg az egészet újra kell írni.

A ház úgy nézett ki, ahogy, gyakran mi is benne, néha egészen szépen levetettük a frakkot. Válságok söpörték végig őket, amiknek akarva, akaratlan, én is valamelyen szinten, már csak a gyermekek miatt is, főleg a családi kávézások közben, részese voltam. Érzelmi viharok tépáztak meg, amiket, főleg amikor az esti vagy a reggeli kávézások otthon értek, egyáltalán nem titkoltam előttük. Eredetileg azért alkalmaztak, hogy sokat takarítsak és vigyázzak egy kicsit a kicsire. Errefel keveset takarítottam és sokat vigyáztam a nagyo(bba)kra.

A kicsire nem kellett vigyázni, ő még tudott vigyázni magára. Amikor végül elbúcsúztunk egymástól azt mondták, hogy eleven lett tőlem a ház. Kiszámíthatatlanabb, hangosabb és mozgalmasabb, mint addig volt. Gondolkodtam rajta, hogy ezt most bóknak vegyem-e, hiszen tudtam, mi az, amit nem végeztem el, mi az, amit csinálhattam volna sokkal jobban. Aztán rá egy évre, amikor meglátogattam őket, a soros bébiszitter éppen pucolta az ablakokat. Panaszkodott, hogy milyen sokat kell dolgoznia. Pucolta mindazt a csapot és papot, amit én mindig otthagytam a kávék kedvéért. Én pedig azután is, hogy tőlük eljöttem, gyakran kávéztam velük, főleg a középső gyermekkel, álmomban.(transindex cikk)

2012. december 14., péntek

Ha túl jól tudod, akkor már nem tudod



Kicsit túl szaporán tódultak az érzések és a kérdések. Csüggedten értem haza, reggel egyre gyakrabban mentem zavaros érzelmekkel az iskolába. Hiábavaló, fölösleges, értelmetelen a munkám, amit szinte önkéntesként vállaltam, azért, mert szeretek. Hogy végre azt csináljam, amit szeretek. Megdöbbenve ízlelgettem a gondolatot, ami egyre gyakrabban ütötte fel bennem váratlanul a fejét, lehet, hogy mégsem szeretem, hogy áltattam magam? 

Igyekeztem vissza múltbeli tapasztalataimhoz, élményeimhez, hogy igazolást keressek arra, hamis ez a nemszeretem érzés, nem erre való vagyok gondolat. A múlt pedig készségesen igyekezett is támogatni, mégsem lehetett támasza a jelennek. Annak, ami van. A helyzetnek. Hogy talán ez az egész arra termettem, hogy kamaszokat tanítsak csak egy illúzió volt, ami most szertefoszlott. Hiába keltem fel hajnalban, hogy rendesen felkészüljek minden napra, hétvégén vagy a céges munkanapom után hiába kerestem azt, ami igazán felcsigázná a gyerekek érdeklődését, hiába vittem a legínyencebb falatokat, az órák mégsem úgy sikerültek, ahogy elterveztem. Az volt az érzésem, egy helyben toporgunk, az idő nagy része fegyelmezéssel telik el, szinte minden energiámat leszívják és nem kapok semmit cserébe. Kénytelen-kelletlen szembe kellett néznem azzal, hogy egyáltalán nem ilyen lovat akartam. Hogy ez a tanításdosdi egyáltalán nem egyezik azzal a képpel, amit magamban dédelgettem. Hogy tehernek érzem, hogy nem megyek jó szívvel tanítani, hogy fárasztó, kemény munka, hogy lehet, ennek az egész kis felfújt, kiszínezett illúzómnak most a családom, az én gyerekem fogja kárát látni, aki az első tanítási napok után azt kérdezte, anya, most, hogy te tanárnő vagy, többé már nem vagy az én anyukám? 

Nehéz volt szembenéznem ezzel az önmagammal, akiben ilyen érzések születnek és élnek, homlokegyenest ellenkezőek azzal, amit elképzeltem magamnak, amiért belevágtam. Eljutottam oda, hogy már panaszkodni kezdtem, siránkozni, mintha ezért a helyzetért, amiben most vagyok, valaki más, a gyerekek, a szüleik, az iskola, a társadalom lenne a hibás. Nem akartam elfogadni ezt az önmagam, aki ebben a helyzetben ilyen érzéseket érez, így viselkedik. Nem illett ez bele az önmagamról sminkelt képbe. Bűnbakkot kerestem, hogy másra mutatva igazolhassam, miért nem sikerül az a csodálatos tanítás. Büntetlenül azonban nem kenhetjük másokra a hibákat, a felhalmozott feszültségek otthon kiborították a bilit. Lassanként kimondtam mindazokat a nem működő dolgokat, amikért én vagyok felelős. Elfogadtam a helyzetet, és önmagamat a helyzetben: nem lett ebből gálickő, de most már végigcsinálom, nem hagyhatok cserben senkit. 

És egyszeriben megértettem valami lényegeset, a fókuszom azon volt, hogy azért megyek tanítani, hogy valami olyat csináljak, amit szeretek. Amit én szeretek. A figyelmem önmagamon volt. Semmi kis pénzért, a magánéletemből csórva el az időt, megyek, csinálok valamit, amit szeretek, és beinkasszálom a fizetést, ami ezért nekem cserében jár. Csak és kizárólag rólam szólt ez az egész történet, az én vágyam kielégítéséről, hogy kapjak már egy kis friss energiát a gyerekektől, szellemi felfrissülést. Hát megkaptam, pont azt, amit érdemeltem. 

És hirtelen lefoszlottak rólam a határok, az elvek, a rengeteg elképzelés arról, hogy milyennek kellene lennie egy becsületes magyarórának egy ötödik osztályban, mit kellene már tudniuk és hogyan kellene viselkedniük. Egyszeriben elkezdtem látni, hogy még milyen kicsik, hogy csak alig tíz-tizenegy éve vannak ezen a világon, hogy alig pár év választja csak el őket az én saját gyerekemtől, aki seperc alatt lesz ő maga is ötödikes. És szinte észrevétlenül, kezdtem úgy rátenni kezem a vállukra, mintha csak a saját gyerekem vállára, mintha csak a saját, hajdani kisgyerek vállamra. Már nem akartam mindenáron jó tanár lenni, nem akartam mindenáron elérni, hogy igazán jók legyenek a magyarórák. Megadtam magam a helyzetnek, hogy nem tudom, kik ők, nem ismerem lelkük kis rezdüléseit, amelyekkel egy-egy műre válaszolnak, a hatalmas indulatokat, amelyet kemény akarásom vált ki belőlük. Nem ismerem a viszonyunkat, amelyben a magyarórának kell megszületnie. 

Mert ez nem megismerhető és letudható, kipipálható projekt, hanem egy eleven, szüntelen változó, alakuló, állandó kölcsönhatás, ismerkedés. Bevittem nekik Michael Endetől a Momót, és a kis Momó segítségével elkezdtük az ismerkedést, a tapogatózást egymás felé, és most, hogy már nem akartam olyan nagyon, talán a meggyőzést és meggyőződést, már ők sem akarták olyan nagyon a legyőzést. Már nem stresszeltem agyon magam azon, hogy milyen lesz, vagy egyáltalán lesz-e a munkámnak gyümölcse és vajon megéreme-e én azt, hogy valaha is egyek belőle. Beppóval, az utcaseprővel elindultunk az úton, lépés –lélegzetvétel - söprés. Közben néha azért kicsit megállunk, s elgondolkodva magunk elé nézünk. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés.  Mert ez az, ami most van, nem pedig az utca vége. 

(megjelent a Közoktatásban, talán a decemberiben)

A te búzádnak mi a gőgje?

Nagyon kedves pár voltak, olyan emberek, akiket mindenki szeret, akik annyira derűsek, kedvesek, hogy még az sem jut eszedbe róluk, hogy irigykedj rájuk. Sőt, még az elvetemült szinglik is megkívánták a párbant, ha őket nézték.
Még azt is elnézték nekik az emberek, hogy imádtak pletykálni. Csillogó szemmel, mosolygó arccal adták hírül a legfrissebb pletykákat. Ők voltak a négy lábon járó bulvár. De még ezért sem lehetett rájuk haragudni, talán a csillogó szemek miatt, vagy mert nem rágódtak rajta, hanem könnyedén továbbadták, s azzal, részükről, el is volt intézve a dolog.

Egyszer azonban komolyan, megrendülten mondták nekem, hogy többé nem szeretnének pletykálni. Hogy mi történt bennük, mi érett be, vagy pletykáik következményeivel szembesültek-e, nem tudom. Talán csak annyi történt, hogy rájöttek, azzal, hogy ők átadják, leteszik, attól még a továbbadott pletyka az ő felelősségük is marad. Attól fogva tényleg nem hallottam őket pletykálni. S amikor bekövetkezett párkapcsolatukban a válság, ahogy mindenkinél, előbb vagy utóbb vagy szüntelen, akkor őket sem pletykálta senki. Legalábbis hozzám nem jutott el semmi pletyka híre.

fotó: Sütő Zsolt



Tavaly, amikor az én eddigi életem egyik legnagyobb párkapcsolati válságát éltem át, sok mindent láttam a tekintetekben. Láttam bátorítást, együttérzést, és más emberséges érzéseket is, ezeken kívül ott voltak a pletykák is és még valami, valami ennél sokkal nehezebb, sötétebb, a lenézés és a megvetés is. A ki nem mondott szavak azt vetették oda, veled megtörténhet ez, mert te olyan vagy, úgy élsz, viselkedsz, gondolkodol, érzel, de velem nem, mert én rendes vagyok. A szilárd gőg adta biztonság várában üldögéltek és erősen tudták, hogy igazuk van.

Pedig a fájdalom előbb-utóbb, az utóbbi időkben azonban inkább előbb, szerre mindenkit megpróbál. Csak úgy omolnak össze ezek a várak. Kényszerítenek, hogy egész eddigi életed megvizsgáld, hiába menekülsz előlük, utolérnek a kérdések, a legváratlanabb pillanatban elődbe toppannak: honnan és hová? Mire teszed fel az életed? Amikor azt hiszed, hogy te aztán senkihez sem igazodsz, kihez igazodsz?

fotó: savipaja.fi

Nézem a körülöttem változó tekinteteket, a bennük lefutó mozikockákat. Ha csak csendben vagyok, és hagyom a tekintetet élni, mindent megmutat. Leplezetlenül. Látom, hogy hol van már a tavalyi gőg, látom az alázatmintát itt-ott megvillani. És eszembe jut egyik keramikus ismerősöm. Megkérték, egy újonnan épült evangélikus templomba készítene egy oltárt. Sokat dolgozott a három nagy darabból álló kerámiaképen, míg végül kész lett, szép szál búzakalászok lengedeztek rajta.

Megkönnyebbült, hiszen jóval határidő előtt fejezte be. Karácsonyra kellett készen lennie a rendeléssel. A befejezést követő reggelre azonban mindhárom darabot teljesen összerepedezetten találta. Túl sok anyagot kevert hozzá, vagy túl keveset, vagy talán rossz volt az agyag, találgatta kétségbeesetten. Aztán megadta magát. Nem tudta a választ. Csak nézte, minden nap megnézte az összerepedezett művét. És aztán lassan ismét nekifogott. Karácsonyra készen is lett vele. Az új oltári képeken már mindenféle búzakalászok voltak, nem csak épek, egyenesen a magasba nyúlók. Volt olyan is, ami derékban hajolt meg, olyan is, aminek a teteje konyult le. Ezek a kerámiaképek már nem törtek össze.(transindex cikk)

Nem oda Budám!

Bár nem szoktam használni a tápos szót, folyamatosan lenéztem a magyarországiakat. Úgy éreztem, joggal és okkal, ürügyet kisuvickolt elméleteimre mindig találtam.


Tömegesen elbutított csőcselék, kivételt, persze, képezett pár ember, akik személyes jó ismerőseim, barátaim, vagy éppenséggel rokonaim voltak. Bezzeg mi, erdélyi magyarok! Minket nem lehetett elbutítani, mert mi öröktől fogva tudtuk és tudjuk a mindent, őriztük az értéket, a tiszta forrást, ahová, lám, visszajárnak inni, mert a sajátjuk kiapadt.

Bár egészen elképesztő országok fordultak meg a fejemben, ahová bár csak egy kósza gondolat erejéig képes voltam elindulni lakni, Magyarország, főleg aztán Budapest soha eszembe sem jutott. Sőt kenetteljes arroganciával hangoztattam, hogy bárhová inkább, csak oda ne.

Túl egyértelmű volt a hasonlóság köztem s azok között, akik anno a magyar állampolgárságom ellen szavaztak, hogy észrevehessem, egy húron pendülök velük. Én is, bár nem egy cédulával, de mindennap megtagadtam, megvetettem őket. Közben meg dédelgettem a magamról alkotott kozmopolita, világra és mindensége nyitott képem.

Aztán mindenféle gyanús dolgok kezdtek beszivárogni az életembe tanítások, terápiák és terapeuták, szellemi utak nyitogatóinak képében. S honnan, honnan nem, vagy inkább mégiscsak honnan, mert bizony pont Magyarországról. Tükrükben hirtelen megláttam gőgöm, zárkózottságom és elzárkózásom, elveim és elméleteim, görcseim és félelmeim. Fényükben pedig mindezek ellentétét is, amelyek szintén bennem vannak, és a járható utat mutató tanítók, mesterek segítségével lassan ébredezni kezdtek bennem.



A tömegesen elbutított csőcselék jelzőim rám is és az én szűkebb értelemben vett népemre is pont úgy igazak, mint amit a magyarországiakra kiabáltam, csak éppen beleestem a másságot könnyebben bűnbakká tevők csapdájába, azt hittem, nálunk ez a románok közül kerül ki, mert ők vannak többségben s így az utcán ez az, ami leginkább mellbe vág.


Képzelt egyetemességem trónjától fosztottan járom újabban Buda és Pest utcáit. Mintha először járnék ott, s mégis, mintha mindig is otthonom lett volna ez a város is. Ismerős-ismeretlen új érzések, benyomások, tapasztalatok. Egyik este bűzös, húgy- és alkoholszagú, kiégett, lelketlen város fogad. Másnap este pedig csupa jó kedélyű, vidám, segítőkész, lelkes emberek. Még azt sem mondhatom, hogy mert egyik Budán és a másik Pesten, hiszen vonatokon, állomásokon tapasztalom mindezeket.


Rácsodálkozom szemüvegeim sokaságára és sokszínűségére.
Rácsodálkozom azokra is, amelyekkel önmagamat nézem. És hirtelen felismerem egy régi érzésem, ami szégyenérzettel tölt el. Amikor régebb Magyarország lecsúszásának, lezüllésének az utcán látható jeleit láttam, egy furcsa, kárörvendő gondolat bújt elő, hogy nálunk, bezzeg, még mindig jobb. És most mindegy, hogy jobb vagy rosszabb, nem ezen van a lényeg, hanem azon a korlátoltságon, ami szerint, legtöbbünk, még mindig gondolkodik.

Egyetemességről, uniókról, globalizációkról hőzöngünk vagy ábrándozunk, miközben anyanyelvünkben, lelkiségünkben és szellemi hagyományunkban testvéreinkkel még mindig az én és a te viszonyban állunk. Magamban bocsánatot kérve gőgös elvakultságomért szerettem Buda utcáin az őszt, Pest utcáin a fáradt, megkeseredett embereket. Hiszen mindannak, ami az utóbbi években segítségemre volt, ez a hely volt a bölcsője, ezek az emberek között születtek meg azok az értékek, tanítások, segítő erők, amelyek aztán erdélyiségemről kezdték lebontani a sallangokat, hogy a betokosodott kincseim ismét felragyoghassanak.

Úgy éreztem, adnom kell viszonzásul valamit, valamit, ami nekem, pont erdélyi voltomnak köszönhetően még bőven van, nekik már gyérülőben, s adtam ízes anyanyelvemet, adtam a kitartás elszántságából, az egyenes beszédből, a humorból, adtam hálásan, jókedvvel. És hozom igazgyöngyömet, hogy van valami, ami túlmutat a jelen káprázatain, határain, ideológiáin, ez pedig egy évezredeken átívelő közös tudás, ami, amíg egyetlen ember is van a földön, aki tud erről és tudja ezt, eleven és elpusztíthatatlan. És hozom a belátást, hogy a kiskapuk csak kerülő utakhoz vezetnek, amelyek aztán ugyanoda vezetnek vissza. S számomra ebben az esetben az ugyanoda azt jelenti, hogy erdélyiségembe, amely nem zárhatja ki és hagyhatja figyelmen kívül az Erdélyben most élő összes többi népet, és magyarságomba, amely nem zárhatja ki és hagyhatja figyelmen kívül a Kárpátmedence, köztük Magyarország magyarjait sem.(transidex cikk)

2012. december 11., kedd

gyerekjóga, gyerekjáték :)

Rügyek, álmok, fénymagok



Nő körénk az egyre több ruha, az egyre hosszabb sötét, az egyre mélyebb csend. Halottak hava ez a november, amiről még soha nem hallottam, hogy valakinek a kedvenc hónapja lenne.  Takony idő van, morcogjuk kifelé, és húzódunk vissza, be az osztálytermekbe, szobábka, vackokba, zugokba. Ebben a visszafele húzódó mozgásban könnyen alakulnak ki marakodós helyzetek, olyannyira, hogy amire eljönne fényével a karácsony, már elvakít a düh, a harag, a méreg, s elveszítjük fénylátó szemünk. Sikeresen összeveszünk addigra a családtagokkal, a legjobb baráttal, szakítunk a kedvesünkkel, s ha elég jól csináljuk, még az is összejön, hogy saját magunkkal is. Nem értjük, mi van az emberekkel, sem azt, hogy mi van velünk. Pedig csak ami kint, az bent. A természet lebontja fátylait, - és valljuk be, igéző ez az utolsó rend fátyol, mint egy utolsó káprázat, egy kaleidoszkóp minden nap picit átpergő képe, - hogy aztán megmutassa csupasz magát, a szerkezetet, a vázat. Azt a pontot, ahol mindenek végződnek, ahol mindenek kezdődnek. A tar, fekete termőföldet, ahová a magot vetjük, a csupasz ágakat, amelyekben már új lélegzetvételre készülődnek a rügyek. Kamasz koromban ilyenkor mindent megadtam azért, hogy egyedül lehessek. Olvastam, teáztam, pirítós kenyeret ropogtattam, vagy csak ültem sokáig betakarózva, néztem ki az ablakon. Olyan is volt, hogy végig esős volt november, sőt, még december is. Az egymásba érkező, majd együtt tovább sikkanó esőcseppek játéka elbűvölt, gondolataim is hol lassan araszoltak, tapogatózva, akár a cseppek az üvegen, hol megdagadtak, nekiiramodtak, és egyszusszra lefutottak, hová is? Sokfele eljuthatunk a gondolatainkkal, ha elég időt szánunk arra, hogy magunkban, magunkkal legyünk. Ahová novemberben gyakran eljutunk, az a kudarcélmények, az önvádak, az önostorozások bugyra. Az embereknek különös tehetségük van gyengécske önbizalmukat méginkább megrendíteni, ezért, ha ebbe a bugyorba érkezünk, igen nagy a csapda, hogy egy beletörődő sóhajtással befészkeljük magunkat oda, ennél mélyebbre már nem lehet. De lehet. Ez még nem mi vagyunk. Jó, ha látjuk, hogy ez a sötét, morcos, kötekedő énünk is megvan nekünk, pont úgy, mint mindenki másnak, s ezért velünk sem olyan egyszerű az élet, mint hinnénk. De ez még nem mi vagyunk, magunk akkor vagyunk, amikor a magunk vagyunk. Ott legbelül, a lélek legeslegközepében, mindenkiben ott van a picike fénymag, amiből minden emberi szépségünk születik, az a fény, amiből kinőnek a karácsonyi örömvirágok, a jóleső érzések, hogy tudunk ajándékozni, hogy még van, ahonnan ajándékoznunk. Ott vannak a magocskák bennünk, mint a talajban, a fában. És nem baj az, ha néha meglátjuk a szerkezetet, a vázat, ami mindezt tartja, rejti, védi. Ha csak a lombját hullató fára gondolunk, minden egyes falevelének megvan a maga helye, szerepe, értelme, a fa alatt táptalajává válnak a többi növénynek, vagy pont a fának magának, az ágakban kucorgó rügyeknek, a követező lombnak. Mert ami bent, az kint.

(megjelent a decemberi Cimborában, az Edóságok rovatban)
 

2012. december 1., szombat

A monyós játék nyertese




Megvan a nyertes, a facebookon játszó és kommentelő Janáky Réka :))), aki a következőket írta: "Én lennék Csipkerózsika, mert hosszú, hosszú álmot alszom. Újabban nappal is majd leragad a szemem, alig bírom nyitva tartani. A novembert hó nélkül biztos átalszom :) Szép álmokat és szerelemre ébredést."

Szép álmokat és szerelemre ébredést mindenkinek :) minden reggel :)